Gunnar Helgason: Anya megkattant

Fülszöveg: A 12 éves Stella úgy érzi, anyja „megkattant”. (Való igaz, hogy anyja mindenről nyíltan beszél, szétszórt, kelekótya, de végtelenül szereti a gyerekeit.) Ezért azt tűzi ki célul, hogy megváltoztatja anyját. Erre három hete van a 13. születésnapjáig, ha el akarja kerülni, hogy „leégesse” őt a barátai előtt.
A regényt abszurd, mulatságos helyzetek, sok fura, ellentmondásos – és ezért életszerű – szereplő, jókora adag humor, valamint laza, könnyed, egy mai tizenéveshez illő nyelvezet jellemzi. Az olvasó – főként egy mai tizenéves – könnyen tud azonosulni az én-elbeszélő Stellával.
Mindvégig ott lebegnek a levegőben ezek a kérdések: Ki normális? Ki nem az? Milyen korlátokat állítunk magunk elé? Vállaljuk-e magunkat? Kell-e (egyáltalán: lehet-e) bárkit megváltoztatni? Nem bolond-e mindenki egy kicsit? A könyv bohókás, ugyanakkor szeretetteljes és elfogadó légköre azonban önmagában is például szolgálhat sok gyerek és felnőtt olvasó számára.
A kötetet az izlandi gyerekolvasók az év legjobb könyvének választották, elnyerte az Izlandi Könyvkereskedők Gyerekkönyvdíját, az Izlandi Irodalmi Díjat, jelölték a Nyugat-skandináv Irodalmi Díjra, és az IBBY beválogatta az „Outstanding Books for Young People with Disabilities” kategóriába. 9 éves kortól ajánljuk (kb. 14-16 éves korig).

Gunnar Helgason izlandi író könyve, az Anya megkattant joggal nyerte el 2015-ben az Izlandi Irodalmi Díjat. Meglepő módon hozzánk 10 év késéssel érkezett meg a kötet, de milyen nagyszerű, hogy a Figura Könyvkiadó felkarolta, hiszen egy remek ifjúsági sorozatról van szó, melynek ez a kötet volta az első része.

A történet főszereplője Stella, egy kamaszlány, aki teljesen átlagos életet élne, ha nem lenne egy apró „probléma”: az anyja, aki egy szép napon úgy dönt, hogy kifordul önmagából, új hóbortjai lesznek és léptem nyomon kellemetlen helyzetbe hozza Stella-t.

Szerettem, hogy az író generációk számára élvezhető regényt írt, a legkisebbektől a nagyszülőkig mindenki életszerű, szerethető karakterekkel tud azonosulni, a regényt pedig humor és érzelmi mélységek egyaránt jellemzik, amitől olyan, mint egy hullámvasút.

A regény könnyen olvasható, kortalan, hiszen a problémák bármely évet is írjunk hasonlóak. Olyan komoly témákat érint az író, mint a testi fogyatékosság, az első menstruáció, a szülő-gyermek kapcsolat, iskola, barátság, viták és még hosszan sorolhatnám.

Annak ellenére egy üdítő, kellemes könyv, hogy a témák valóban komolyak, de annyira jól szórakozunk az olvasás során, hogy észre sem vesszük, hogy közben keményen érzékenyít és elgondolkodtat a szerző.

A sorozat már a 9. résznél tart és én szívből remélem, hogy a kiadó folytatni fogja a többi rész kiadásával, mert ez egy igazán életigenelő ifjúsági regény, amelyben a probléma megoldása csak hozzáállás kérdése. Számomra teljesen pozitív élményt tudott nyújtani ez a történet, üde, bátor, humoros és magával ragadó.

A kötetet 10-12 éves kortól szívből ajánlom az egész család számára.

A kötet elérhető A Figura Kiadó oldalán.

Bob Mortimer: A Szacuma-rejtély

Fülszöveg: A bestselleríró és humorista Bob Mortimer briliánsan vicces első regénye garantáltan egy új kedvenc A csütörtöki nyomozóklub rajongóinak!

Gary Thorn beül egy sörre Brendannal, akit munkából ismer. Miután Brendan hirtelen lelép, Gary találkozik egy lánnyal is a kocsmában. A nevét ugyan nem tudja, mégis beleszeret, ahogyan kell. Miután viszont a lány is hirtelen távozik, Garynek csak a könyv marad emlékül, amit a kezében látott: A Szacuma-rejtély.

Nem sokkal később Brendannek végleg nyoma vész, ami Garynek jó apropó arra, hogy felkutassa a lányt, akit magában immár csak Szacumaként emleget, hátha ő segíthet kideríteni, mi történt a férfival. Pláne, hogy azóta már más, elég gyanúsan kinéző alakok is nagyon szeretnék megtalálni. Hamarosan őrült nyomozás veszi kezdetét Dél-London utcáit bejárva ebben a képtelen történetben, mely telis-tele van felejthetetlen szereplőkkel, a humoráról nem beszélve. 

Amikor egy regény a rejtély és a humor ötvözésével csábít olvasásra, én képtelen vagyok ellenállni neki. Így voltam Bob Mortimer humorista debütáló regényével is. A Szacuma-rejtély tehát egy humoros kriminek ígérkezett, így nem volt kérdés, hogy szeretném elolvasni. 

Főhősünk, Gary egy londoni ügyvédi irodában dolgozik, közben éli unalmas mindennapjait. Egy váratlan eltűnés és egy ismeretlen lány felzavarja Gary megszokott életét. A lány az első találkozásuk után egy könyvet hagy az asztalon, A Szacuma-rejtélyt. Gary fantáziája pedig az események hatására beindul, miközben gengszterekkel, korrupt rendőrökkel és egy "cseppet" ítélkező mókussal találja szemben magát. 

A karakterek érdekesek voltak és egyben furcsák is, emiatt némiképpen kiszámíthatatlanok, egyáltalán nem tudtam, hogy mit várhatok az egyes szereplőktől. Emiatt volt talán az egyetlen problémám a regénnyel, mégpedig az, hogy nem tudtam úgy igazából megkedvelni egyik karaktert sem, annak ellenére sem, hogy érdekelt a sorsuk és a rejtélyben játszott szerepük.

Grace, a kutyás szomszéd, mint mellékszereplő szerintem nagyon jól illett a történetbe, kiegészített Gary-t, aki amikor éppen nem egy mókussal társalgott bevatta Grace-t az eseményekbe. Tetszett ez a kissé abszurd, de mégis baráti kapcsolat. 

Azon pedig el lehetne hosszan beszélgetni, hogy vajon a mókus Gary egyik rejtett személyisége-e vagy valami mást jelképez, de azt el lehet mondani, hogy a jelenléte jót tett a történetnek. 

Nem állítom, hogy egy humorbomba a regény (ugye az angol humor néha nehezen érthető), de mindenképpen érdekes és mind karakterábrázolás, mind pedig a történetvezetés szempontjából rendben van. A társadalomkritika pedig pont annyira éles, mint amennyit egy ilyen szórakoztató regény még elbír. 

Azt hiszem egy olyan történettel van dolgunk, ami önmagában könnyed, de a sorok között olvasva viszont tartalommal is bír. A britekre jellemző humor pedig összeköti a regényt. 

Itt a lehetőség kimozdulni a thriller/krimi/humor zsáneren belül a komfortzónánkból, mert itt bizony a klisék mehetnek a polcra, Bob Mortimer hozott valami egészen bizarrt, de egyben jó értelemben újszerűt is.  

A könyvet köszönöm szépen az Agave Kiadónak! 

R. Kelényi Angelika: Caroline Wood sorozat

 Kisebb-nagyobb kihagyás után nem is akármilyen ajánlóval érkezem, hanem egyből egy egész sorozatot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani.

Miközben írtam a szakdolgozatomat, majd tanultam az államvizsgára egyszerűen az agyam nem volt képes/hajlandó nehéz olvasmányokat befogadni, ezért muszáj volt keresnem valamilyen könnyed, gyorsan olvasható történetet, hogy akár el is kalandozhassanak a gondolataim, de mégse zökkenjek ki az olvasási élményből.  Tudtam azt, hogy nem szeretnék olyat, amit már olvastam, sem olyat, amiben nincs romantika, humor és valamilyen könnyedebb izgalom, sőt, hogy ne legyen egyszerű a lista, még tartson is ki egészen az államvizsga végéig. Emellett az is fontos szempont volt – mivel nagyon gyorsan olvasok -, hogy ne egy-két kötetről legyen szó, mert utána nehezebb újra belehelyezkedni egy történetbe. Szerencsére annyira sokáig nem is kellett keresgélnem, mert már egy ideje a radaromon volt ez a sorozat, de alkalom még nem volt rá, ezért mindig kivártam. Elárulom, hogy ezeket a kritériumokat R. Kelényi Angelika humoros, romantikus, bohókás Caroline Wood sorozata maradéktalanul teljesítette.

Amikor elkezdtem olvasni az első részt a Barcelona, Barcelona-t, akkor még nem is sejtettem, hogy Caro rajongó leszek, de lényegében ez történt. Caroline a sorozat elején egy londoni szerkesztőségben asszisztens, de nagy álma, hogy újságíró legyen, ezért hajlandó is tenni, ami már megadja az alapját a történetnek. További pozitívum, hogy az írónő magyar gyökereket álmodott meg neki, sőt egyik kedvenc karaktertípusomat jelenítette meg. Caro (nem) kicsit hebrencs, de ugyanakkor független, céltudatos és spontán nő, aki bármikor képes bárkit megnevettetni, egyúttal önmagát olyan képtelen helyzetekbe sodorni, amik már-már a valóság és a mese határán vannak.  Mi magunk is tudjuk, hogy néha az élet/sors vagy nevezzük, bárminek jól ki tud packázni velünk, amin jó esetben később jót derülünk, de most képzeljük el, hogy Caronak minden napja ilyen, ami nekünk olvasóknak a garantált kikapcsolódást és nevetést biztosítja.

Mivel most a teljes sorozatot szeretném a figyelmetekbe ajánlani, ezért nem kezdem el taglalni az egyes részek cselekményét, de azt el kell mondanom, hogy mindegyik egy jól bevált sablonra épül fel, de mégis kötetről kötetre tökéletesen meg tud újulni. Leginkább azzal éri el mindezt az írónő, hogy gyönyörű helyszínekre (Barcelona, Róma, Hollywood, Rió, London, Balaton, Flores, Marrákes és Kréta) repíti el az olvasót, amihez színpompás képi leírásokat társít, illetve mindig bevon egy-egy érdekesebb karaktert, hogy kiegészítsék a jól ismert Caro-Duval-Ádám háromszöget. Ezzel talán picit el is árultam, hogy bizony a romantika sem fog hiányozni a humor és természetesen az akció mellett. A krimi szálakról szeretnék még említést tenni, ami végighúzódik a sorozaton, mindig adódik egy-egy címlapra kívánkozó történet Caro életében, ami valóban csaknem az életébe kerül minden egyes alkalommal. Nem mondom, hogy baj lenne a nyomozati részekkel, de én egy picit csavarosabb megoldásokhoz vagyok szokva. A történetek egyenként annyira szórakoztatóak, hogy a szereplők elviszik a show-t a hátukon, hogy ebben a sorozatban egyáltalán nem zavar, hogy már előre tudom, hogy ki a rosszfiú, de talán nem is ezen van a lényeg, hanem azon, hogy Caro miként oldja meg azokat a helyzeteket, amikbe legtöbbször önmagát sodorja, mert azok szerencsére kiszámíthatatlanok.

A férfi karakterek is remekül illenek Caro-hoz, működik a kémia, szeretem azt, ahogy Caro kezeli az életének ezt a privátabb részét, amit mi szerencsére végig is követhetünk.

Az egyes részek sorendben és önállóan is tökéletesen megállják a helyüket, de egyáltalán nem bántam meg, hogy az első résszel kezdtem és szép lassan haladtam, legközelebb is így tennék, mert az olvasási élmény így lett kerek egész.

Caro karaktere engem egyébként a spontaneitásával és rögtönzött ötleteivel vett meg magának, néha olyan jót nevettem az éjszaka közepén, hogy attól féltem mindenkit felébresztek.

Azt nem tudom, hogy akkor is ennyire imádtam volna ezt a sorozatot, ha pont nem a lehető legjobb időpontban találok rá, de bárhogy legyen is egyszerűen nagyon hálás vagyok az írónőnek ezért a sorozatért.

Maximálisan szórakoztató és könnyed olvasmány, amit szívből ajánlok nyári kikapcsolódáshoz vagy csak elbújni egy kényelmes történetben akkor, amikor a léleknek a legjobban szüksége van rá.

Jöhet a Képtelen Kréta és egyújabb Caro történet, nekem már a kívánságlistámon van! 

Kaszás György: A mi kutyánk zseni

Fülszöveg:  

A nagy sikert aratott A mi kutyánk hülye – Az én gazdáim hülyék című könyv régen várt folytatása Zazi kutya és gazdái mostanra lángelmei magasságokban szárnyaló szellemi képességeiről. Mert időközben persze hogy kiderült, hogy a nevezetteknek mégiscsak van sütnivalójuk. Hovatovább agyasok. Sőt: géniuszok. Figyelem: a könyv olvasásához tömérdek hahaha és hihihi szükségeltetik!

Szerintem mindenki a saját kis kedvencét tartja a legcukibbnak, legokosabbnak, de vajon mi az, amivel Kaszás György mégis tud valami újat, valami mást átadni az olvasóinak, amivel meggyőz minket, hogy az Ő kutyájuk, Zazi tényleg zseni?! 

Bevallom, kíváncsivá tett ez a röpke 152 oldalas kis könyvecske a vidám borítójával és figyelemfelkeltő címével. Leginkább tette mindezt azért, mert humoros könyvet általában nehéz írni, hiszen lehet, hogy egy poénon valaki jót nevet, még mások póker arccal veszik ugyanazt a viccet. Szóval nehéz műfaj a humor, legalábbis én így gondolom, ezért mindig örülök annak, hogy vannak bátor írók, magyarok is, akik a humor zsánerét választják, sőt találnak hozzá kiadót is. 

Kicsit utánanéztem Kaszás Györgynek és az ő munkásságának. Sajnos túl sok információt nem sikerült felkutatnom, de  azért megtudtam, hogy huszonsok éve kreatívgondolkodás- és nyilvánosbeszéd-trénerként, coachként működik (lira.hu) és fontos számára az őt körülvevő környezet. Egyaránt ír szakmai és humoros köteteket.  

 Térjünk is vissza jelen bejegyzés központi kötetére, A mi kutyánk zsenire. A vidám borítón túljutva amin rögtön megakad a szemünk azok nem mások, mint Elek Lívia vidám kis  illusztrációi. Szerintem nagyon kedves és szinte elengedhetetlen, hogy a humort jópofa rajzokkal kísérjék. Ettől sokkal élettelibb lesz a szöveg is és jobban stimulálja az érzékeinket és a humor is sokkal jobban átjön az olvasás során. 

Nálam a rajzokkal már akkor telitalálatot lőtt volna ez a könyv, ha szöveg nem lenne mellette. Azonban szerencsére a rajzok mellett a szöveg is tetszetős. 

Tartalmas humorbombákat kapunk, ami az olvasás során kellemesen robban szét. Nem megy túlzásokig az író, egyszerűen azt kell mondanom, hogy szórakoztató rövid fejezeteket kínál. Szerintem  nem érdemes egyszerre kiolvasni a könyvet, még akkor sem, ha csábítóan rövidkék a kis részek, mert azt tapasztaltam, hogy kisebb adagokban még nagyobbat üt. Olyan jófajta felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szóló esti kis szösszenetek ezek, amelyeket egy kellemes pihentető alvás előtt szeretek én magam is olvasni. 

Külön tetszett, hogy a szerzői kis anekdoták után egy éles váltással Zazi, kutyahősünk is szót kap, mert szót is érdemel. Innentől az ő szemszögéből folytatódik a kötet. 

Nekem egyértelműen Zazi része volt a kedvencem, nagyon tetszett, hogy kutyafejjel milyenek is lehetünk mi, gazdik. Sok dologban magunkra ismertem, hiszen a mi Theodorunk is hasonlóan láthat minket, láthatja az őt körülvevő embereket, környezetet. 

Nagy szeretettel ajánlom ezt a humoros, a nevetőizmokat bőven megdolgoztató egyúttal kedves, de némi tanulsággal is szolgáló kötetet mindazoknak, akik szeretik az állatokat és a humort. 

Így zárásként néhány kis szösszenet a kötetből:

Az én gazdáim éles elméjűek. Ám néha mégis olyan furcsák. Mondok egy példát. Nem hengergőzik a kutya!, mondják mindig, amikor épp hengergőzök. Nem hengergőzik a kutya. Na, de melyik kutya nem hengergőzik, ha én akkor momentán hengergőzök? Van itt netán egy másik kutya, amelyik viszont nem hengergőzik? Nincs. Miért mondják hát azt, hogy nem hengergőzök, amikor hengergőzök? 

Az óvatosság hipotézis

A póráz arra való, hogy a gazdi ne szökjön el, vagy ne adj' isten! ki ne fusson az úttestre az autók közé. 

A könyvet köszönöm a Corvina Kiadónak! 

A képek és a szöveg szerzői jogvédelem alatt állnak, másolásuk, megjelentetésük a szerző engedélye nélkül tilos! 

Richard Osman: Az eltévedt golyó (A csütörtöki nyomozóklub #3.)

Fülszöveg:  Egy újabb átlagos csütörtöki nap, amikor a dolgoknak végre vissza kellene térniük a megszokott kerékvágásba.

Csakhogy a csütörtöki nyomozóklub mágnesként vonzza a bajt. Egy tíz évvel ezelőtti megoldatlan bűntény szálai egy helyi híradós sztárhoz vezetnek, és egy olyan gyilkossági ügyhöz, amely holttestnek és magyarázatnak is híján van.

Eközben egy váratlanul felbukkanó új ellenség keresztezi Elizabeth útját, és választás elé kényszeríti: gyilkolnia kell, vagy meghal.

Miközben a megoldatlan bűntény újabb és újabb fordulatokat tartogat, Elizabeth a lelkiismeretével (és egy pisztollyal) viaskodik, Joyce, Ron és Ibrahim pedig régi és újdonsült barátokkal együtt nyomoznak. Vajon képesek lesznek megoldani a rejtélyt és megmenteni Elizabethet, mielőtt a gyilkos újra lecsap?

 Nagyon vártam már Richard Osman, Az eltévedt golyó, azaz a csütörtöki nyomozóklub ténykedéseinek harmadik részét. Nagyon örültem, hogy a megjelenést követően rögtön kézbe is vehetettem a kötetet. Igazából gyorsan haladtam vele, de az tény, hogy mindenhova vittem magammal a könyvet és ahol csak tudtam olvastam, azaz utazás közben, az orvosi rendelőben várakozva és elalvás előtt is. Ritka az, amikor ennyire várom egy sorozat következő részét, de engem az angol nyugdíjas nyomozók zsebre vágtak ezúttal is. 

Elizabeth, a hajdan volt kém kényes helyzetben találja magát, amikor elrablója arra utasítja, hogy öljön meg egy hozzá közel álló személyt, aki nem mellesleg a KGB egykori vezetője, amennyiben ez nem teljesül valaki meghal, aki közel áll Elizabethez. Közben egy évtizeddel ezelőtt történt bűntény is a horgukra akad, ezzel pedig beindul egy több szálon futó nyomozás, amibe a barátok is szép sorban becsatlakoznak. Annak ellenére, hogy nem ismerik Elizabeth teljes történetét segítenek neki, az idő pedig ketyeg és Elizabeth-nek dönteni kell a szeretett személyek érdekében. 

A nagy kérdések: ki ölte meg Bethany Waites-t és most ki akarja Viktor Illjics halálát?

Dinamikus és több szálon futó történetet olvashatunk, ráadásul, hogy ne unatkozzunk új szereplők is megjelennek a játékban. Egy viszonylag gyorsan pergő, akciódús krimi, ami nem hagyja unatkozni az olvasókat, mert egyik megoldandó probléma követi a másikat, tehát mindvégig van min agyalni és mivel elég összetett a krimiszál, így nem árt figyelni sem a részletekre.

Adott tehát egy maroknyi nyugdíjas, akik között van egykori kém, pszichológus, szakszervezeti bajkeverő, ők azok, akik meg tudják mozgatni az ember nevetőizmait és igazából annyira be tudták lopni magukat a szívembe, hogy szinte azt érzem, hogy hozzám közel álló személyek. Mindegyik karakter egyszerre elbűvölő, idegesítő és izgalmas, persze a maguk furcsa módján. Egyértelműen telitalálat az idős korosztály krimibe történő bevonása, hiszen oly sokan szerették Poirot és Miss Marple karaktereit is. Azt érzem, hogy az időseknek van egyfajta varázsuk, múltjuk és jó értelembe vett kelekótyasága, amitől működni tud egy történet. Nagyon szépen kibontotta az író az egyes szereplők, Ibrahim, Joyce, Elizabeth és Ron személyiségét, ez az, amit én abszolút imádtam. Szinte látjuk magunk előtt a kissé hiú Joyce-t, a visszahúzódó, de éles elméjű Ibrahim-ot, a bátor és büszke Elizabeth-et és végül az agresszív, de arany szívű Ront. A visszatérő mellékszereplők is tudtak fejlődni, így egyszerűen nem lehet nem kedvelni a karaktereket. 

A szereplők párbeszédje is legtöbbször sziporkázó és kellő arányban jelenik meg a leíró részek mellett. 

 Egyébként számomra az meglepő volt, hogy bár viszonylag sokrétű a krimi szál mégsem sok és nem veszik el a részletekben, hanem lényegre törően haladnak előre a nyomozati szálak. Szeretem, hogy ennyire összeszedett mégis habókos maga a sorozat. 

Azt  szerintem még érdemes kiemelni, hogy egy sorozatról van szó és ez az az eset, amikor érdemes az első résszel kezdeni az olvasást, mert könnyebb megismerni a szereplőket és némi visszacsatolás is van a korábbi részekre, amely ismerete nélkül kicsit elveszett lehet az olvasó.

Mindig keresem az angol humor és a jó krimi keverékét és azt hiszem Osman pont azt nyújtja a zsánerben, amiből hiány van a piacon: szerethető karaktereket, humort és jófajta nyomozást. Annak ellenére teljesen élvezhető a történet, hogy a krimi szálon még mindig van mit csiszolgatni, de lassan közelít a hibátlan olvasási élményhez. 

Ez az a sorozat, ami mindig mosolyt csal az arcomra és szívesen fogom újra és újra elolvasni. Karácsonyi ajándéknak is jószívvel ajánlom a sorozatot az idősebb és fiatalabb korosztálynak egyaránt.

A sorozat rajongóinak pedig jó hír, hogy valamikor a jövőben (2023. szeptember?) érkezik a 4. rész is!  

A könyvet köszönöm szépen az Agave Kiadónak! 

" - Dale, maga még fiatal. És ahogy most magával beszélgetek, tudom, hogy okos és jólelkű fiatalember. Az évek múltával rá fog jönni, az embereknek nagyobb szüksége van azokra, akik okosak és jólelkűek, mint arra, aki tud táncolni, és tudja, milyen frizurát vágasson magának. "

 "- Maga érdekes fickó. Kell magának munka?

- Van már munkám- válaszolja Ibrahim. - Pszichiáter vagyok. 

- Rendes munkára gondoltam. "

" Vigyázzanak magukra, ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok. Vigyek valamit?

Elizabeth egy pillanatig elgondolkodik. Viktor Illjics, a viking, Joyce. 

Csak nem egy terv körvonalazódik a fejében? Még az is lehet. 

- Igen, kedvesem. Hozna nekem termoszban teát meg egy pisztolyt?" 

Anders De La Motte - Måns Nilsson, A halál színre lép

 A Google bugyrain szörfözve (használják még ezt a kifejezést vagy már kiment a divatból?!) írtam be keresőszóként a skandináv, regény és humor szavakat, arra várva, hogy valamilyen nagymamis-  nagypapis (Alkonypagony) vagy valamilyen jó kis Backman könyvet dobjon ki a kereső. Ehelyett valahogy eljutottam Anders De La Motte és Måns Nilsson, A halál színre lép című regényéhez. Először nem is értettem, mert egyértelműen krimi zsánernek tűnt a címe alapján, de a Moly oldalán gyorsan rákeresve kiderült, hogy ez bizony tényleg krimi, de humoros zöngével. Nem is kellett több, lecsaptam a regényre és október elején egy nap alatt elolvastam. 

A történet Svédországban, Österlen kisvárosában veszi kezdetét, ahol az ájulásos betegsége miatt szabadságolt nyomozó, Peter Vinston meglátogatja a lányát és volt feleségét, akik jelenleg mostohapával karöltve az idilli kisvárosban élnek, nem is rossz körülmények között. Peter csak egy egyszerű látogatásra készül, hogy megünnepeljék a lánya 16. születésnapját, de ő maga sem gondolja, hogy egy gyilkosság történik a környezetében és Őt, mint amolyan sztárnyomozót felkérik, hogy legyen a helyi erők, nevezetesen a zöldfülű rendőrnő, Tove Esping segítségére. A tét pedig nem kisebb, mint a szövevényes kisvárosi kapcsolatok mentén kinyomozni azt, hogy ki ölte meg a sztáringatlanost, Jessie Anderson-t, ráadásul elég csúful. Jessie építési projektje, sokakban ellenszenvet váltott ki, így szinte mindenkinek érdeke fűződött valamilyen módon a gyilkossághoz, de az csak a regény végére derül ki, hogy ki volt hozzá elég bátor.  

Azt tudom mondani, hogy egy klasszikus hangulatú krimiről van szó, amiben a szereplők egyedi módon értelmezik a körülöttük zajló eseményeket és mennek a saját fejük után, legyen az egy használható ötlet vagy éppen teljes bambaság. A szerzőpáros nagyon jól ki tudta használni azt a lehetőséget, hogy a kisvárosban mindenki ismer mindenkit, így néhol tévútra is tudták vinni a kisvárosi idill és Plútó  macska uraság rakoncátlankodásai között el-elkalandozó olvasót. 

Teljesen hiteles a kissé kiégett, elvált nyomozó és a kisvárosban élő különc lakók karaktereinek szempontjából a történet. A két rendőr felfogása merőben ellentétes, nagyon érdekes az, ahogy az írók a párost terelgetik, hol közelítenek, hol pedig távolodnak egymástól a nyomozás során, de egy idő után mindenképpen kénytelenek csapatban dolgozni. Peter kicsit különc, mint Monk, de emellett kellemes megjelenésű, mint Murdoch nyomozó, olyan intelligens, de kicsit fura figura, akit általában kedvelek, mint most is. Nagyon szerethető karakter, persze neki is vannak olyan dolgai, amitől mi nők fogjuk a fejünket, de mégis szerettem vele nyomozni. Talán Tove volt az a szereplő, akivel kevésbé tudtam szimpatizálni, igazából a regény végéig a semleges érzelmi vonalon maradtam vele kapcsolatban, sőt, bevallom, inkább bosszantott.

Az építkezés központi szerepet játszik ebben a történetben, ami igazi kisvárosi ellenállási mozgalmat váltott ki az ott élők körében. A mozgalom által megismerjük az idősödő meleg házaspárt, Jan-Eric Sjöholmot, egy nyugdíjas színészt, aki szeret a középpontban lenni, mint Lear király és férjét, Alfredo Sjöholm, aki inkább a háttérben tevékenykedik. Szerintem a különc Peter mellett ők is kellemes színfoltjai voltak a történetnek. De nem hiányozhat a túlbuzgó idősebb falusi hölgy, az ingatlanos és asszisztense, a szerelő,  a lótenyésztő, a volt feleség és új párja sem a képből, akik akarva akaratlanul, de mindannyian a történet részeseivé válnak és segítik vagy éppen gátolják a nyomozást, természetesen a saját érdekeiket szem előtt tartva. 

Szeretném kiemelni Plútót a macskát, bár nem vagyok cicás gazdi, de egyszerűen imádtam a kis "dögöt", szívesen olvastam volna több humoros részt a cica szereplésével. 

Igazából megkedveltem ezt a színes társaságot, azt, ahogy felvállalták a szerzők az LMBTQ szálat és a családon belüli erőszakot is, illetve picit görbe tükröt tartottak az olvasó elé, amihez remek keretet biztosított az idilli kisváros.

A történet folyamatosan pörgött, a szereplők nagyon élesen kirajzolódtak a környezetükben és a furcsa humor is egészen jól működött, de a krimi szál nem vetekedett egy hagyományos skandináv krimivel, viszont azt kell mondanom, hogy a lezárás nagyon is kedvemre való volt.

Összességében tetszett a koncepció, a karakterek, a leírások és a cselekmény levezetés is. A svéd és az angol krimikre jellemző mintázatot nagyon jól hozta a regény.

A sorozat első részéhez egészen helyes borítók születtek, de a magyar verzió a cicával nálam igazán betalált. 

Fülszöveg: Österlen kisvárosában gyilkos garázdálkodik. A helyi sztáringatlanost, Jessie Andersont holtan találják az egyik bemutatandó házban. Peter Vinston, a kissé bogaras felügyelő veszi kézbe a nyomozást, noha csak a kényszerszabadságát tölti az idilli svéd városkában. Tove Esping, a kissé zöldfülű, de rendkívül ambiciózus helyi rendőrgyakornok siet a segítségére. E sajátos kettősnek még azelőtt kell rájönnie, kinek a képében lépett színre a halál, mielőtt túl késő lenne.

Az Österleni gyilkosságok című sorozat első kötetében népszerű szerzőnk, Anders de la Motte ezúttal írótársával, Mans Nilssonnal alkot maradandót. Skandináv krimi sok humorral fűszerezve, gyönyörű környezetben, különc karakterekkel.

Minna Lindgren: Nyomozás az Alkonypagonyban (Helsinki nagyik akcióban 1.)

 Fülszöveg: Ki ​gondolná, hogy a helsinki Alkonypagyony Idősotthonban mindenféle bűncselekmények történnek: gyanús halálesetek, hamisítások, lopások, gyógyszerügyletek? Az otthon két 90 év fölötti lakója, Siiri és Irma biztosan nem.

A barátnők élete, ahogy a többi lakóé is, leginkább abból áll, hogy vörösborozással, villamosozással és az egyre gyakoribb temetésekkel próbálják agyonütni az időt. Az Alkonyligetben történt szokatlan dolgok felderítése azonban érdekesebbnek bizonyul számukra, mint a kártyaparti a Nagykövettel, Anna-Liisával és a Kalapos Hölggyel – nem is beszélve az örökös kézimunkázásról, tornázásról és tangóharmonika-estekről, amelyeken inkább csak a személyzet iránti szánalomból vesznek részt az otthon lakói.

Minna Lindgren kíméletlenül humoros trilógiájának első kötetében megismerhetjük a lélekben nagyon is fiatal, minden lében kanál Siirit és Irmát, akik korukat meghazudtoló energiával vetik bele magukat a gyanúsabbnál gyanúsabb ügyek felgöngyölítésébe. Irma néniék kedvenc időtöltése, a villamosozás révén szinte elénk tárul a finn főváros, miközben a csetlő-botló nagyikkal együtt sírunk és nevetünk – leginkább nevetünk! – elképesztő kalandjaikon.

A Nyomozás az Alkonypagonyban szívmelengető történet öregkorról, barátságról és magáról az életről, egy teljesen átlagos idősotthonban, ahol a halálnál is rosszabb, ha a demenciaosztályra kerül az ember gyógyszeres kezelésre, és a legélesebb eszű öregnek sem sikerül teljesen kibogoznia az összekuszálódott szálakat.

A trilógia első része egyenesen Helsinkibe kalauzol minket, az Alkonypagonyba, ahol az idősek számára fenntartott lakások mellé ellátást és szolgáltatásokat is biztosítanak. Azonban az időseket könnyű kihasználni, így szereplőink számos akadályba, sőt egyenesen a sérelmükre elkövetett bűncselekményekbe ütköznek, amit a maguk sajátos módján próbálnak kezelni és megoldani. Egy kisebb tűzeset pedig egész lavinát indít el, ahol csak egymásra és Mika-ra a fiatal „angyalukra” számíthatnak.

Egy könnyed, humoros olvasmányra vágytam, de sokkal többet kaptam. Minna Lindgren egy remek társadalomkritikát tár elénk, mégpedig egy méltatlanul mellőzött társadalmi rétegen keresztül bemutatva. Az írás az idős korosztályra koncentrál, az ő mindennapi gondjaival és saját kis világuk bonyolult történéseivel. A regény sokszor volt humoros, aranyos, de leginkább elgondolkodtató és néhol szomorkás. Az írás valójában az idős emberek késői éveinek egy szatírája, viszont nagyon olvasmányos stílusban megírva, tetszett az atmoszféra és a kusza történetvezetés sem tudott megingatni az olvasás során.

A főszereplők 90 felettiek, Siiri Kettunen a főszereplő, akinek megismerhetjük a gondolatait, érzéseit, félelmeit és rajta keresztül a többi lakó mindennapjait. Sokszor nem értik az ok okozati összefüggéseket és össze is zavarodnak, de valahogy a halálvárás mellett mindig kibogozzák a dolgokak, közben folyik a bor és csilingel a villamos.

A narráció néhol ahogy írtam zavaros, de ez is csak azt az érzést hivatott erősíteni, hogy egy 90 fölötti karakter elbeszéléseiből ismerjük meg a történéseket. Több olyan pont van, amire nem találunk megoldást, de lényegében inkább egy teljes folyamatot figyelhetünk meg, amikor nem feltétlen a cselekmény a fontos, hanem maguk a karakterek és az ő belső vívódásaik, gondolataik, kapcsolati hálójuk.

A személyzet is jellemző képet mutat, a belefásult, saját boldogulásával törődő és minden mást zavaró tényezőként megélő karakterek által bemutatva. Bennük is ott van legtöbbször a jószándék szikrája, de nem tudják, akarják megélni. Ez is tipikus társadalmi probléma, amivel bárki szembesülhet a világ minden táján.

Siiri, Irma és Anna-Liisa triója nagyon kedvesen és humorral, alázattal mutatja be az időskort, annak minden nyűgjével együtt. Nagyon furcsa belegondolni, hogy milyen evidenciákra nem is gondolunk, miközben éljük a rohanó életünket. Eközben az idősek a halált várják, mert nehezen múlik az idő, miközben nem foglalkoznak már velük és a társadalom nyakán is inkább nyűgnek érezhetik magukat.

Számomra nagyon átjött a könyv üzenete, miszerint attól, hogy idős valaki még nem bolond, csak kicsit máshogy látja már a világot, benne a történéseket és még több odafigyeléssel méltó és tevékeny életet élhetnek.

Nem pont azt kaptam, amit vártam, de nagyon örülök, hogy elolvashattam a könyvet, mert olyan gondolatokat ébresztett, amivel igenis foglalkozni kell.  Lényegében a karakterek adták meg a történet magját, nagyon kedveltem, hogy önmagukhoz is a kellő, szarkasztikus humorral álltak, ez volt az, ami folyamatosan lendített a történeten. Szívből ajánlom a regényt, mert példát állít mindannyiunk számára alázatból, szeretetből és elfogadásból. 

A könyv megrendelhető: Kossuth Kiadó

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a tekeklub réme - kicsit szomorkás bejegyzés

F Ü L S Z Ö V E G

Már ​megint Agatha Raisin, aki mindig gyilkosságokba botlik! Most például épp a mircesteri parkban sétál, amikor segélykérő sikoltásokat hall. Így talál rá egy gyeptekepályán az idős házaspárra, Mr. és Mrs. Swinburnre, a lábuknál egy férfi holttestével. A halott nem más, mint az Admirális néven ismert kiöregedett tengerész, aki az italozás nagy barátja. Régi ismerősünk, Wilkes főfelügyelő balesetnek minősíti az ügyet, hiszen a halált rumosüvegben tárolt gyomirtó okozta. Agatha csalhatatlan szimata viszont gyilkosságot jelez.

A helyiek arról pletykálnak, hogy maguk Swinburnék a gyilkosok. Az idős pár kétségbeesetten kéri Agathát: segítsen tisztázni őket. Agatha és munkatársai –Wilkes bosszúságára – nyomozni kezdenek. Kiderül, az Admirálisnak sötét múltja van, s többeknek lehetett oka a gyilkosságra.

Agatha szokott szívósságával keresi a tettest, ám közben egy régi szerelem is ébredezik a szívében, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy flörtöljön is, szokásához híven. Emellett szerelmeseket patronál, állatokat ment, apasági ügyeket tisztáz. De vajon meglesz-e a gyilkos?

                                                           

                                            

                                         V É L E M É N Y E M 

Agatha ismét egy hullába, nevezetesen az Admirálisba botlik, aki rum helyett gyomírtót ivott, ráadásul a tekeklub tagjai finoman szólva sem kedvelték. Agatha az egyetlen, aki bűntényt szimatol és a saját ösztöneit követve nyomozásba kezd, közben megold néhány felbukkanó varázslényt övező rejtélyt és egy apasági kérdést is tisztába tesz, csak úgy mellékesen. 

A nyomozást minden további nélkül tudtam volna szeretni, de más szereplőkkel, helyszínekkel, szóval egy teljesen más aspektusban, de nem Agatha-val. Három nyomozati szálat mozgat az író, amelyeknél Agatha és kis csapata kiválóan helyt tud állni, de valami eltört, megszűnt az a varázs, ami eddig számomra a történetek savát és borsát adták. 

Nézzétek el, hogy ennyire szigorú vagyok, de Beaton stílusához annyira hozzászoktam az évek során, hogy a nüansznyi eltéréseket is észreveszem, és bevallom ezek kicsit zavartak olvasás közben. 

A történet során nagyon sok korábbi karakter visszaköszön, akiket egészen jól megformált az író, nem is a mellékszereplőkkel van bajom, hanem azzal, hogy valami elveszett Agatha karakteréből. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is az, ami hiányzik, de mintha egy kicsit kifordították volna, annak ellenére, hogy megvannak az Agatha-s jellemzők, valahogy mégsem áll össze a karaktere, azt mondanám érzem, hogy szétcsúszott benne valami. 

A jól ismert tipikus, vicces fordulatok elmaradnak, inkább egy idősebb lelkületű Agatha jelenik meg, aki néha beletörődő, néha pedig túlpörgött. Azt érzem, hogy az írónővel együtt valami meghalt a karakterben is. Becsülendő, hogy R. W. Green megpróbálja még fenntartani a sorozatot, jól is ír, ez tény, a krimi rész is rendben van, de mégsem az A sorozat, amit korábban mindig tűkön ülve vártam. 

Úgy érzem, hogy az iparosmunkát remekül elvégezte Green, mi olvasók pedig kaptunk még egy kicsit Agatha Raisin-ből, de itt és most el kellene engedni Agatha-t M. C. Beaton-nal együtt.  

 A legutóbbi résznél már voltak apró kételyeim azzal kapcsolatban, hogy az írás már nagyrészt egy új író gondolatait, látásmódját viszi tovább és ez most, az utolsó résznél sajnos be is igazolódott. 

Összességében kikapcsolódáshoz remek olvasmány, nem szeretném senki kedvét elvenni a könyvtől.  Semmiképpen nem ajánlom, hogy Ti is úgy túlgondoljátok, mint én, mert tudom, hogy most picit igazságtalanul bántam az új íróval, de az olvasás során sajnos így éreztem és úgy gondolom, hogy illik ezt leírni, ha már ilyen érzések kavarognak bennem. 

Miután megírtam a bejegyzést megjelent az írónő facebook oldalán, hogy idén ősszel érkezik A DEVIL'S DELIGHT, a 33. rejtély

Amerikai Egyesült Államok (kiadás december 13-án): https://us.macmillan.com/books/9781250816160/devilsdelight

Egyesült Királyság (kiadás október 27-én):

https://www.hachette.co.uk/.../agatha.../9780349135052/

2 krimiről röviden - Jessica Fellowes: Gyilkosság a vonaton (Mitfordi rejtélyek 1.), M.C. Beaton: Agatha Raisin és a rossz lóra tett feleség

Idén is viszonylag szépen haladok az olvasásokkal, annak ellenére, hogy közben szakdolgozat, államvizsga és beadandók hada vár rám. 

Ahogy nézegettem a Moly-on az olvasmánylistámat idén a krimi, thriller viszi eddig a vezérvonalat. Mondjuk annyira ez nem lepett meg, hiszen egyik kedvenc műfajomról van szó, ez az, ami a legjobban kikapcsol.

Úgy gondoltam, hogy most 2 krimit szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, egyszerűen, röviden.

F Ü L S Z Ö V E G

1919, ​Anglia. A veszélyes, kiszámíthatatlan nagybátyjával és magát agyondolgozó anyjával együtt nyomorban élő Lousia Cannon szebb életről álmodik, lehetőség szerint minél messzebb Londontól. A fiatal lány számára a megváltást jelenti az Oxfordshire gyönyörű vidékén található Mitford házban kínálkozó munkalehetőség, ahol a Mitford nővérek mellé keresnek szolgálót. Lousia Cannon egyszerre lesz a hat lány dajkája, gardedámja és a legidősebb nővér, a 16 éves, éles eszű és éles nyelvű Nancy bizalmasa.

A környéket eközben egy hátborzongató rejtély tartja lázban: a legendás ápolónő, Florence Nightingale keresztlányát, Florence Nightingale Shore-t fényes nappal gyilkolják meg egy vonaton. A szövevényes ügybe Louisa és Nancy is belekeveredik, de mit tehet két fiatal lány egy olyan gyilkossal szemben, aki bármire képes, hogy elkerülje a lelepleződést?

Jessica Fellowes megtörtént eseményeken alapuló regénye egyszerre idézi meg Agatha Christie klasszikus bűnügyi történeteit és a Downton Abbey hangulatát. A Mitfordi rejtélyek az elmúlt évek egyik legnagyobb nemzetközi sikert arató brit krimisorozata.

V É L E M É N Y E M 

 A Mitfordi rejtélyek 1. részét már korábban feltettem az elolvasandó könyvek listájára, így nagyon boldog voltam, amikor magyarul is megjelent, rögtön le is csaptam rá. A borítójának ritka kellemes színkombinációja is megfogott, az ábrázolt jelenet nem annyira, de ez nem is baj, nem elvárás, a beltartalomra voltam nagyon kíváncsi, nem is rakosgattam sokáig, gyorsan haladtam az olvasással is. Plusz kíváncsiságfaktor volt, hogy Julian Fellowes (Downton Abbey) unokahúga az írója a könyvnek.  Elmondhatom, hogy összességében élveztem az olvasást, de volt bennem egy pici hiányérzet, mivel nem volt annyira mozgalmas, mint azt vártam volna, viszonylag nyugodt mederben haladt a cselekmény, nehezen is ragadtak meg bennem a kulcsfontosságú lépéseken kívül eső történések. Az ilyen zsánerben íródott regényeknél óhatatlan, hogy kedvenc írónőmmel, Agatha Christie-vel hasonlítsam össze az írást. Azt kell, hogy mondjam megvolt az atmoszféra, ami jellemzi A.C. regényeit is, bele tudtam helyezkedni a környezetbe, a korszakba, ami mindenképpen ad egy pozitív hangvételt az olvasás során. A gyilkosság egy vonaton történik, bevallom ez engem nagyon érdekelt, mert valahogy vonzódom a vonaton játszódó történetekhez, igaz nem tudom megmagyarázni eme vonzódásomat, de a másik ilyen, ami ebben a regényben szintén megvolt, az az, hogy valós eseményeken alapult (Florence Nightingale Shore és 1920-ban bekövetkezett halála és a Midford család). Innentől azt hiszem nálam nyert ügye volt a regénynek, a váltott szemszögből - Louisa és Guy -  történő vizsgálódás pedig izgalmassá is tudta tenni azt, ahogy eljutottunk a végkifejlethez, illetve működött köztük a kémia, minden szempontból. Kedveltem a karaktereket, remekül beleillettek a korszakba és az adott eseményeket is nagyon jól kezelte, bontakoztatta ki az írónő a karakterei segítségével. 

Az írónő izgalmas cselekményt helyezett egy remek atmoszférába, amit a stílusával sikerült elmélyítenie, így mindenképpen kíváncsian várom a Midford nővérek következő nyomozását. 

 

    F Ü L S Z Ö V E G

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Agatha ugyan élete virágjában van, mégis érez némi féltékenységet fiatal, csinos beosztottja, Toni szemtelen fiatalsága okán. Ám messze nem ez a fő gond. Sokkal inkább az, hogy egykori szeretője, Sir Charles Fraith már nem menekülhet abból a házassági csapdából, amelybe az állandó pénzszűke miatt került. Nincs mese, egybe kell kelnie az újgazdag, felkapaszkodott Brown-Field család ritka ellenszenves leányával. Agatha mégsem adja fel a reményt, hogy Charlest kimentse ebből a csávából. Közben egy fényes, jelmezes partin kegyetlen gyilkosság történik, és maga Agatha is a gyanúsítottak közé kerül. Ráadásul újra szikrázik a levegő exférje, James és közte.

Meglesz-e végül tettes? Lehet-e Agathának és Jamesnek második esélye a szerelemre? 

V É L E M É N Y E M 

Immáron 31. alkalommal nyomoztam együtt Agatha Raisin-nel, a kedves kis mazsola detektívvel. Mindig megmosolyogtat, hogy mennyire illik rá ez a név, pedig talán az elején még az írónő sem tudta, hogy sikerül egy ennyire kotnyeles, de szerethető nőszemélyt megalkotnia, aki tényleg igazi Mazsola, a szó jó értelmében. 

Azt kell sajnos mondanom, hogy nem ez a legjobban sikerült regénye az írónőnek, talán azért, mert az írásba bevonta egy kedves barátját is (Rod Green), mivel ő már túl beteg volt ahhoz, hogy mindent egyedül vigyen végig, így csak felügyelte a folyamatot. Erről van is egy kis szösszenet a regényt megelőzően, amin meg is lepődtem, mert először nem tudtam hova is tegyem, meglepett. Sajnos én éreztem némi megbicsaklást a stílusban és összességében az egész írásban, elveszett egy pici báj, kellem, ami olyan sajátja volt az írásoknak, de szerencsére a humor és szarkazmus azért továbbra is megmaradt. Sir Charles nagyobb teret kapott, amit kimondottan élveztem, szeretem az angol, fukarságra hajlamos nemes karakterét, igazán karakters. A regény középpontjában ezúttal a lovas közösség, a díjugratók világa került, ami nem áll  hozzám közel, de tudom, hogy az angolok szeretik ezt a miliőt, így összességében ezúttal én is szívesen olvastam erről a világról és nyomoztam ebben a közegben Agatha-val együtt, aki szokás szerint az események sűrűjébe kerül, ahol az élete is igencsak veszélyben volt, tudjátok, csak a szokásos.

A szereplőket továbbra is szeretem, de valahogy ott motoszkált bennem, hogy lassan vége a közös kalandoknak, ami kicsit elszomorított olvasás közben, viszont lassan indulhat az újraolvasások sora, de előbb még megvárom a befejező 32. részt.

Mostanában elkezdtem nézni az Ashley Jansen főszereplésével futó sorozatot is és egyre jobban tudom vele azonosítani Agathat, annak ellenére, hogy eleinte nehezen fogadtam el, hogy teljesen más karaktert képzeltem el a könyvek alapján. A regények mellé tehát a sorozatot is jószívvel ajánlom, mert nagyon vicces és kikapcsolódáshoz remek választás.

Abbi Waxman: Egy könyvmoly élete

Nina Hill igazi könyvmoly. A fiatal nő elképesztően magabiztos – a könyvek között. Az élete viszont pont olyan, amilyennek akarta: egy könyvesboltban dolgozik, emellett minden kvízkérdésre csípőből tudja a választ, tökéletesen szervezi a mindennapjait, és van egy Phil nevű macskája. Amikor a sosem látott apja meghal, Nina rádöbben, hogy a férfi hagyatéka nem más, mint számtalan nővér, fivér és unokatestvér – akik ráadásul mind a közelben laknak! És szívesen találkoznának vele! Neki pedig ezzel a rengeteg vadidegennel mind beszélnie kell. És ha mindez nem lenne elég: kiderül, hogy Tom, aki a kvízjátékokban Nina mindentudó ősellensége, a valóságban kedves, vicces srác, és szívesen randizna Ninával. Hát nem tudja, milyen szörnyű ötlet ez? És vajon lehet az élet olyan szép, mint a könyvlapokon?

 

Mennyire imádom azokat a regényeket, amelyekben hemzsegnek az irodalmi utalások, márpedig Abbi Waxman nagyon a kedvemre tudott tenni e tekintetben (is). 

Nina Los Angelesben, egy kis eldugott, de annál bájosabb könyvesboltban dolgozik, ahol az imádott könyveinek élhet, megélheti az olvasás élményét a nyugodt, kissé szorongó életében. A könyvklub és a könyvek számára a világ elől elrejtőzés és egyben a kiteljesedés eszközei is. Nem vágyik másra, mint a nyugodt, olvasással töltött napokra. Azonban a sors természetesen közbeszól és hirtelen egy nem várt családot pottyant elé és persze a romantika is ekkor bekopogtat be hozzá, hogy fenekestül felfordítsa az introvertáltság felé hajló életét. 

Nagyon kis szeleburdi regény ez, igazi szeretetbomba. A könyvek és a való élet közti egyensúly megtalálásáról szól, meg persze arról, hogy hősnőnk, Nina ki mer-e lépni a csigaházából, ahol a könyvei jelentik számára a világot, vagy továbbra is bezárkózik, ezzel esetleg elszalasztva élete nagy lehetőségét, ami a szerelmet és a családot illeti. 

Az olvasás során végig remekül szórakoztam. Imádtam, hogy Nina mennyire okos - a kvízek királynője -, eközben milyen érzelmes, de mégis érdekes személyiség, sőt nagyon módszeres is, amiben picit hasonlít rám, aki szintén imádja a tervezést, időgazdálkodást. Az pedig külön tetszett, hogy mennyire szerteágazó a karakter érdeklődési  köre, szinte minden olvasó fog találni valamilyen aspektust, amely által azonosulni tud a karakterrel. Nagyon megszerettem Nina-t, olyan Rachel és Mónika keveréke, tudjátok a Jóbarátokból. Szerintem sikerült az írónőnek egy igazán szerethető, vicces és nagyon modern karaktert megalkotnia, akiben sok-sok nő, fiatal lány félelme, reményei, mindennapjai megfogalmazódnak, ettől tud olyan univerzális lenni.

Tom, hát igen, ő egy picit megfoghatatlan számomra, talán egy kicsit túlzottan szimpatikusnak beállított karakter volt, de Ninát azt kell mondanom, hogy remekül kiegészítette, persze olvasás közben kicsit irigykedve figyeljük is a kettőjük macska egér játékát. Nem ő volt a kedvenc karakterem, de azt kell mondanom, hogy ebbe a regénybe jól működött, mert Nina karakteres, érdekes személyisége annyira erős volt, hogy pont egy ilyen fickó kellett mellé a regénybe. 

A többi karakter is igazán habókos és kedvelhető volt. Ez a regény valójában egy kis hógömb, ahol a hátteret egy bájos könyvesbolt adja, ha megrázzuk, akkor pedig egy-egy mókás vagy szerethető jelenet elevenedik meg, ahol a könyvek elmaradhatatlan kísérők.

Az olvasás során szinte éreztem azt, ahogy melengeti a lelkem a történet. Bűbájos karakterek, remek helyszín, sok-sok irodalmi utalással megfűszerezve. A könyvmoly lelkemnek ennyi pont elég is volt ahhoz, hogy nagyon megszeressem és bátran tudjam ajánlani ezt a történetet, nem csak kizárólag könyvmolyoknak. 

Richard Osman: A férfi, akit kétszer halt meg (A csütörtöki nyomozóklub 2. )

A következő csütörtökön újra együtt a nyomozóklub.

Elizabeth levelet kapott egy régi kollégájától, aki fontos szereplő volt a nő életében. A férfi most a segítségét kéri egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyben ellopott gyémántok és egy rettegett maffiafőnök is szerepel, és ami miatt veszélyben forog az élete.

Miközben egyre nő a halottak száma, Elizabeth csatasorba állítja Joyce-t, Ibrahimot és Ront a kíméletlen gyilkos utáni hajszában. És ha még a gyémántokat is megtalálnák, az lenne csak az igazi ráadás.

Ezúttal azonban egy olyan ellenséggel néznek szembe, akinek nem jelentene különösebb gondot eltenni négy öregembert az útból. Vajon képes lesz a csütörtöki nyomozóklub elkapni a gyilkost, mielőtt ő kapná el Elizabethéket?

Mostanában kicsit ritkábban jutok el odáig, hogy írjak egy-egy olvasási élményemről, pedig idén viszonylag sokat és jókat olvastam. A vizsgaidőszak és a szokásos munkahelyi hajtás inkább a gyorsan kiposztolható instagram bejegyzéseknek kedvezett, mint a hosszabb időt igénylő blog bejegyzéseknek, de mindenképpen szeretnék többször írni erre a felületre is, mert nagyon kikapcsoló tud lenni a véleményem, gondolataim lejegyzése. 

Amiről mindenképpen szerettem volna még idén beszámolni Nektek az nem más, mint Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg. A Moly-on 5 csillaggal értékeltem a történetet, azt hiszem ez sokat elmond arról, hogy mennyire kedvelem a karaktereket és a történetet egyaránt. 

Nagyon örültem, hogy ismét együtt nyomozhattam a kedves nyugdíjasaimmal: Elizabeth-tel, Joyce-szal, Ron-nal és természetesen Ibrahim-mal. Már régi ismerősként köszönthettem őket, egyből bele tudtam helyezkedni az új történetbe is. Nem is igazán éreztem, hogy mennyi idő telt el az első rész olvasását követően, mert nagyon jól emlékeztem még a viszonylag apróbb részletekre is.

Elsőre kicsit tartottam attól, hogy az első rész sikere után a második résszel meg tudja-e ugrani azt a bizonyos magasságot az író, amit felállított magának. Szerencsére teljesen alaptalan volt a félelmem, mert nagyon is tudta hozni a kacagtató, vidám, unalmasnak semmiképpen nem mondható történetet és karaktereket.

"Bárcsak megint történne valami izgalmas. Bármi.

Mondjuk egy tűzvész, amiben senki sem sérül meg? Csak legyenek lángok meg tűzoltóautók."

Ahogy írtam itt már régi ismerősként, a családi és életrajzi adatokkal felvértezve kezdhettem bele az olvasásba, szerencsére ezek tekintetében nem nyúlt vissza teljesen az alapokhoz az író. Pontosan tudta, hogy mennyi az a háttérinformáció, amely által a visszatérő olvasók sem fogják unalmasnak tartani a részleteket, de az új olvasóknak még pont szüksége lehet rájuk, hiszen a könyv az első kötet ismerete nélkül is megállja a helyét, igaz mindenképpen élvezetesebb folytatásként olvasni.

Elizabeth volt a korábbi részben is az a karakter, akinek a hátterét érdemes egy kicsit jobban kibontani, amit az író most meg is tett. A múltjából izgalmas apróságok, szereplők cseppentek be, amitől még inkább azt éreztem, hogy egy nagyon különleges, laza idős hölggyel van dolgom, akivel könnyű azonosulni is. Joyce naplóbejegyzései is kicsit kevesebb teret kapta, (áttért az instagramra :D) amit nem bántam, mert ezáltal egy sokkal belevalóbb karakterként térhetett vissza, végre voltak remek önálló gondolatai is. 

A két erős női karakter mellett továbbra is nagyon kedveltem Ron, Bogdan, és a nyomozópáros karakterét is, igazi üde színfoltok, új kvalitásokkal. Ibrahim vonatkozásában éreztem azt, hogy kicsit rossz irányba mozdította el az író, de végülis kell egy depisebb karakter, aki visszarántja a földre a többieket. 

"Melyik pszichiáter retteg az élettől? Ibrahim szerint mindegyik, ezért lesz belőlük pszichiáter."

A nagyon eleven, vidám, habókos és igazán vagány idős szereplők által a történet is nagyon szórakoztató, olvasmányos tudott lenni. A rosszfiúk is olyan igazán történetbe simulóan jelentek meg, egyáltalán nem keltettek rossz érzéseket, hanem inkább kíváncsiságot ébresztettek, az ő hátterükről is minél többet szerettem volna megtudni, érdekelt, hogy mekkora az a tűréshatár, amivel az idősek még simán sokkolni tudják őket.

Összességében a rejtély és a humor szerethető egyveleget alkottak, emellett az ember érzéseire is pozitívan hatott a történet. Bátran ajánlom a két ünnep között pihentető kikapcsolódásként egy ötórai teával kiegészítve, csak úgy nyugodtan, angolosan.

A könyvet köszönöm az Agave Könyvek Kiadónak!

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub

 A moly.hu oldalon Csaba indított egy kihívást, Nyomozós nyár címmel, ennek keretében olyan könyveket kellett elolvasni, amelyeknél szerepel a nyomozás címke.

Tudtam, hogy szeretném teljesíteni a 6 db olvasást, de közben annyira belelendültem, hogy több remek könyvélményt is szereztem a krimi-nyomozás-bűntény vonalon.

Számomra, ahogy azt már többször is említettem Agatha Christie munkássága az etalon, szinte nem tudok olyan írást említeni, amit ne szerettem volna az írónőtől, így a léc elég magason van, ami a krimiket illeti. Ettől függetlenül mindig kutatom azokat az írásokat, amelyek valami pluszt tudnak nyújtani a műfajban, illetve közelítik azt a színvonalat, cselekményvezetést, amitől azt érzem, hogy igen, ez igazán csavaros volt. A lényeg számomra nem a vértől tocsogó jeleneteken van, hanem a lélektanon és a csavaros megoldásokon, amikor a kettő találkozik, akkor örömömben legszívesebben tapsolnék is. 

A nyomozós nyár keretében egy olyan regényt szeretnék nektek ajánlani, amely körül elég nagy hírverés volt csapva. Bevallom, kíváncsi lettem, hogy a sok magasztaló említés mögött milyen tartalmat fogok találni, így esett a választásom Richard Osman-tól a Csütörtöki nyomozóklubra.

A történet egy látszólag békés idősek otthonában, Coopers Chase-ben veszi kezdetét, ahol néhány nyugdíjas azzal tölti a csütörtök estéket, hogy döglött aktákat próbálnak kinyomozni, csak úgy, saját szórakozásból, igaz nem mindenki teljesen amatőrként, de koruknál fogva viszonylag sajátos stílusban. Amikor karnyújtásnyira kerülnek egy gyilkosságtól felbolydul a méhkas és a nyugdíjasok igazi energiabombává változva vetik bele magukat az események sűrűjébe, persze a törvényt is sajátosan értelmezik.

Nagyon tetszettek a karakterek, szerintem ők voltak a legjobb részei a regénynek. Elizabeth volt az, akit kimondottan megkedveltem, igazi karakán idős nő, akinek a gondolkodása a kora ellenére nagyon friss és nem riad meg egy kis sumákolástól sem. A volt szakszervezeti vezető Ron is amolyan üde színfoltja volt a regénynek, de Ibrahim, Joyce is jól illetek a kis csapatba.

Remek megoldás volt az írótól, hogy idősebb karaktereket választott a regény főszereplőinek, ezáltal  az olvasó könnyebben szemet tud hunyni az apróbb hibáik felett is, talán picit mindenki a nagyszüleit látja bennük, néha esetlenek, de még tettvágytól buzognak, ami a lényeg, hogy nagyon pozitív személyiségek.

"Ron felmászik a kapu első rúdjára, hogy a tömeghez intézze a szavait. Majdnem elveszíti az egyensúlyát, úgyhogy jobbnak látja, ha visszamászik a szilárd talajra. Nem számít, övé az irányítás."

Ahogy Agatha Christie-nek bejött Miss Marple idősödő, de zseniális logikával rendelkező karaktere, úgy Osman is remekül nyúlt a nyolcvanas éveikben járó karaktereihez, nyerő négyes fogatot sikerült összehoznia. A szereplőket sikerült a modern környezetbe nagyon jól belesimítva megalkotnia, megvolt a kellő humor, ambíció, kíváncsiság és az élet iránti szeretet, de az elmúlás feldolgozása is. Az olvasás során egyszerűen csak jó szívvel gondol arra az ember, hogy annak ellenére, hogy ezeknek az embereknek koruknál fogva ugyan vannak korlátajaik, amiket érzünk is, de az írás egy pillanatig sem megy át az idősek kifigurázásába, nem csinál viccet a korukból, csak jól meglovagolja az író a korosztályban rejlő irodalmi lehetőségeket.

Etnikai kérdések is nagyon ügyesen kerültek bele a regénybe, azáltal, hogy a ciprusi török vonalat behozza a cselekményszálnál, vagy éppen a szereplők származása által.

Joyce naplóját viszont kicsit erőltetettnek éreztem, azok a részek nem adtak túl sokat a történethez, bár tagadhatatlanul voltak vicces részei is. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez kihagyható lett volna vagy sem, de nem tudtam döntésre jutni.

Összességében egy elegánsan megírt szórakoztató olvasmány, amely nem nélkülözi a hamisítatlan angol vidéki stílust, a humort és a jó értelemben vett őrült nyomozást sem. A magam részéről nagyon-nagyon várom a következő részt és ezt a regényt jószívvel ajánlom olvasásra! 

Fülszöveg: “Olyan leleményes, mint a legjobb Agatha Christie-regények. Imádtam a Fredrik Backmant idéző szereplőket!”

A. J. Finn

Egy békés nyugdíjasotthonban négy valószínűtlen barát minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkosságokról beszélgessenek.

Amikor kegyetlen gyilkosság történik a saját otthonukban, a csütörtöki nyomozóklub hirtelen egy aktív nyomozás középpontjában találja magát.

S bár Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron már a nyolcvanhoz közelítenek, van még pár trükk a tarsolyukban, amire senki sem számít.

Vajon képes ez a furcsa, de végtelenül imádnivaló csapat elkapni a gyilkost, mielőtt túl késő lenne?

Richard Osman első regénye a megjelenését követően azonnal elnyerte az olvasók és kritikusok tetszését, ráadásul sorra döntötte meg az angol könyvpiac rekordjait. A csütörtöki nyomozóklub több mint 1 millió példányos eladásával 2020 legnagyobb debütálása lett, hosszan vezette a sikerlistákat, a filmjogokat pedig Steven Spielberg vette meg.