Rachel Trethewey: A Churchill lányok

Fülszöveg: Nagy-Britannia legjelentősebb politikusának lányai akkor is igényt tarthatnának az olvasó figyelmére, ha nem lennének önmagukban is rendkívüli személyiségek. Diana, a politikusfeleség, Sarah, a híres filmszínésznő és Mary, az aktív közszereplő nagyon különböztek egymástól, és az életük is másként alakult, de mindvégig erős testvéri szeretet kötötte őket össze. Mint a legbelső körbe tartozók, kulcsszerepet játszottak apjuk és az ország sorsában. A könyv nemcsak az ő hol boldog, hol nyomorúságos életükbe nyújt betekintést, maga Churchill és a korabeli Nagy-Britannia is ott van minden oldalon – olyan közelségben, ahogyan még sohasem láttuk.

A közelgő nőnap alkalmából szerettem volna olyan könyvet  olvasni, amelyben erős nőket állítanak a középpontba, így elkezdtem böngészni a témában megjelent könyvek között. Igen szigorú, általam meghatározott kritériumoknak is meg kellett felelnie a könyvnek, azaz legyen életrajzi ihletésű, de mégis olvasmányos, olyan nőről/nőkről szóljon, akik inspirálni tudnak az erejükkel, kitartásukkal, esetleg a történelemben játszott szerepükkel és természetesen legyen az írás történelmileg is korhű, számomra eddig nem olvasott téma. 

A keresgélés után megtaláltam Rachel Trethewey, A Churchill lányok című életrajzi kötetét, amely minden szempontnak megfelelt és egy kellemes olvasási élményt remélhettem tőle. 

A kötet a Churchill család pompás és egyben izgalmas, de ami a legfontosabb aprólékosan kutatott életrajza volt, az írónő a legapróbb részleteket is feltárva mutatta be a Churchill családot, ide értve az életükben szerepet játszó embereket, helyszíneket és korrajzot is.   A kronológiában visszanyúlt egészen Winston és Clementine gyermekkoráig és az életüket meghatározó szülőkig. A kutatómunka már egészen a kötet elejétől kezdve lenyűgözött, ilyen aprólékosan és gondosan megválasztott felépítést és szép mondatszerkesztéseket mindig öröm olvasni, azt hiszem az írói tehetség és a magyar fordítás ezúttal nagyon szép eredményt hozott. Ezt követően az életrajz áttért az öt Churchill gyermek bemutatására (a 3 életben maradt lányra fókuszálva) és ezt követően lineárisan halad előre az életútjuk, amely kisgyermekkor és a korszak nevelési sajátosságain át elkalauzol minket a felnőtt Churchill lányok kibontakozásáig.  Számomra sok pozitívumot jelentett, hogy nagyon szépen bemutatásra került Winston miniszterelnökké válásához vezető, sokszor nehéz időszak is, amelyben a női családtagjai igen hangsúlyosan meghatározó szerepet töltöttek be. 

Ahogy utána olvastam még senki nem írt az írónő előtt ennyire részletesen a Churchill lányokról, Dianáról, Sarah-ról, Marigoldról és Maryről, ezért is piszkálta a fantáziámat, hogy többet megtudjak erről a rendkívüli családról és arról, hogy vajon miért nem foglalkoztak eddig a családdal és ezáltal mondhatni, a történelmet is meghatározó nőkkel.

Lényegében az írás három fő egységre volt osztható:  A korai évek,  a háború évei és a háború utáni évek. Nagyon szerettem, hogy a női sorsok és kapcsolatok kibontása és megrajzolása mellett a történelmi háttér is nagy hangsúlyt kapott. Úgy gondolom, hogy a száraz történelem tankönyvek helyett ehhez a kötethez hasonló írásokat kellene a tanulók kezébe adni, talán sokkal nagyobb kedv és megismerési vágy lenne a jutalom. 

Ebben a formában még a brit történelem is érdekes tudott lenni, mert volt egy keret, jelen esetben a történelem, ami szépen magába foglalta a fő témát: Churchill és a család. Egyáltalán nem államférfiként tudtam erre az intelligens és érdekes férfira tekinteni, hanem apaként, férjként, aki mellesleg az erős háttérországa nyújtotta biztonságos vizein egy országot is el tud irányítani, nem is akárhogyan! Olyan bensőséges, meghitt kapcsolatot ábrázol az életrajz, amit nem is sejtettünk volna erről, a történelmi dokumentumokban néha mogorvának tűnő férfiról. 

Emellett nagyon érdekes volt a korszak nevelési elveit és a szülő-gyermek kapcsolatot is megismerni, ami merőben eltér a ma ismert és elfogadott felfogástól. Ennek ellenére sikerült sikeres, intelligens és ambiciózus gyermekeket nevelni és útjukra engedni. Ez is számomra egy olyan pluszt tett az olvasási élményhez, amitől igazán megszerettem ezt az írást és biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben is le fog még kerülni a polcról akkor, amikor inspirációra vágyom. 

Összességében számomra ez egy csodás életrajz volt veszteségről, fájdalomról, de ugyanúgy a mély szeretetről, szülői szerepvállalásról és az eltéphetetlen testvéri kötelékről, amely érzéseket az olvasás során elvitathatatlanul áthatotta a történelem egy érdekes korszaka.

A könyvet köszönöm a Corvina Kiadónak!

Catherine Bell: Jane Austen és a szavak művészete

Fülszöveg: Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Papkisasszony, írónő, kivételes tehetség

Steventon, Anglia, 1795

Jane, az életvidám papkisasszony csupán egy dologra vágyik: az írásra. Tintafoltos kézzel virrasztja át az éjszakákat, hogy beléphessen hősnői birodalmába. A nővérét, Casst azonban eljegyezték, és Jane gyanítja, hogy az édesanyjuk az ő jövőjével kapcsolatban is hasonló terveket dédelget. Jane közömbös a helybéli fiatalemberek iránt, akik jó esetben épp csak tűrhető táncpartnerei a helyi bálokon – mindaddig, amíg fel nem bukkan a színen egy művelt, ír fiatalember, Tom Lefroy.

Míg Jane szívének újra és újra csalódnia kell, a paplány fáradhatatlanul küzd leghőbb álmáért: az egyik regénye kiadásáért. 

A Kossuth Kiadó kínálatából érkezett hozzám ez, a szívemhez oly közel álló témát feldolgozó regény Cahterine Bell-től. 

Jane Austen és a korszak, amelyet megjelenített a regényeiben mindig is nagyon közel álltak hozzám, mondhatnám vonzott, mint a mágnes.  Ezért is örültem, hogy az írónő Austen regényes életét helyezte a történet középpontjába. 

A történet Austen és az írás kapcsolatát jeleníti meg, a regény kiadásáért vívott küzdelmet, tipródásokat, de természetesen a család és a szerelem is megjelennek, hiszen Austen és a szerelem összeforrtak az évszázadok során, de a rá jellemző humor is megjelenik az írói kellékek között. Elrepülhetünk 1795-be, Steventon-ba, ahol Jane élt és alkotott.

Jelen életrajzi regényében az írónő érdekesen keltette életre Jane Austent, a Nőt, aki a világirodalom egyik kiemelkedő írója és korának vitathatatlanul érdekes, korszakán szellemiségével túlmutató karaktere volt. A regény az életrajzi adatokat kiválóan tükrözi, de olvasmányos, élvezhető, feldolgozható formában. Sajnos néha azt tapasztaltam, hogy indokolatlan időbeni ugrások követik egymást, ami miatt néha kizökkentem az olvasásélményből is. 

A regényből kiválóan megismerhetjük Austen azon gondolatait, amelyek az íráshoz, a családjához és a szerelemhez fűzték őt. Itt meg kell említeni, hogy nagyon kevés írásos emlék maradt meg Austen levelezéséből, ezért elkerülhetetlen az írói fantázia bevonása, de elismerem, hogy ebben az esetben jól sikerült megoldani Bell-nek a jellemábrázolásokat és a leíró részeket is. A korhű leírások és nyelvezet mellett a regény atmoszférája is említésre méltó, mindezt nagyra becsültem az olvasás során. Mindvégig olyan érzésem volt, mintha Jane a saját regényeinek egyikébe csöppent volna, csak ezúttal ő volt a főszereplő. Erre az érzésre csak ráerősítettek az írónő regényeiből vett idézetek.

Egyértelműen megállapítható, hogy igazán eseménydús életút állt Jane mögött, határtalan érzelmekkel, veszteségekkel, nélkülözéssel, de mindemellett sok baráttal és megélt boldogsággal.

Véleményem szerint ez a regény egy nagyon izgalmas időutazás a rajongók és a romantikus regények kedvelői számára egyaránt.

Szeretettel ajánlom elolvasásra, mert kellemes stílusban és történelmi eseményekkel megtámogatott regényről van szó. A borító pedig ezúttal is csodás, nagyon szépen illeszkedik a kiadó különleges sorsokat bemutató regényeinek tematikájába.

A könyvet köszönöm szépen a kiadónak! 

Hogyan olvassunk idegen nyelvű történeteket? Könyvet is ajánlok hozzá!

Szeretném veletek megosztani, hogy végre összegyűjtöttem minden bátorságomat és kikértem egy gyerekeknek szóló könyvet a Netgalley-től.

Nagyon szeretném gyakorolni az angol nyelvet, de eddig nem volt bátorságom túl sok könyvbe belekezdeni, legalábbis az elmúlt években nem, mert éreztem, hogy a tudásom, ami korábban is maximum a középfokon mozgott nem adott elegendő  magabiztosságot. 

Tegnap viszont gondoltam egy nagyon és úgy döntöttem, hogy ebből elég! Mi történhet legrosszabb esetben? Maximum egy szót sem fogok érteni szótár nélkül, vagy félbe kell hagynom, mert annyira le fog fárasztani. 

Azonban mindez nem így lett, a szótárra egyetlen egyszer sem volt szükségem, megértettem a történetet és remekül is szórakoztam, sőt ez adott némi magabiztosságot is, hogy merjek kikérni angol nyelvű könyveket, mert talán nem vagyok reménytelen eset. 

Mit tanácsolok, hogy Ti is merjetek idegen nyelven olvasni?

1. A tudásotoknak megfelelő nyelvezetű/szintű könyvet válasszatok

- ez az én esetemben - a nagyon régen használt középfokommal - egy gyermekkönyv volt. 

2. Ne aggódjatok, hogy nem értetek minden egyes szót, a szövegkörnyezetből nagyon jól ki lehet következtetni a szavak jelentését.

3. Rövidebb terjedelmű, illusztrált történeteket ajánlok kezdésként

4. Számotokra érdekes témáról szóljon a könyv

5. Akár gyerekekkel együtt is bele tudjátok vetni magatokat a nyelv felelevenítésébe egy szuper gyermekkönyv által

6. Ne gondoljátok túl, az egészet tekintsétek szórakozásnak!

Ennyi bevezető után szeretném a figyelmetekbe ajánlani azt a könyvecskét, amire az én választásom esett.

Jennifer Lane Wilson: Soaring in style 

How Amelia Earhart Became a Fashion Icon

A mesekönyv történelmi alapokra épít, a középpontba az első hivatásos női pilótát, Amelia Earhart-ot állítva. Ezúttal azonban nem a repülésre helyezte az írónő, Jennifer Lane Wilson a hangsúlyt, hanem a lányok szívét megdobogtató divatra. A 7-13 éves korosztály számára igazi régimódi mese, lenyűgözően stílusos, de 21. századi formába burkolva.

Amelia a leghíresebb női pilóták egyikévé tudott válni, emellett igazi stílust is tudott teremteni, neki köszönhetően kezdtek el a lányok, asszonyok nadrágot és igazán vagány ruhákat hordani. Azt a folyamatot meséli el a könyv, hogy Amelia miként szerelmesedett bele a repülőkbe, a repülésbe és a ruhák tervezésébe és vált úttörőjévé a saját stílusirányzatának.

 

Mindeközben remek önéletrajzi hátteret is nyújt a mese, persze csak nagyon kellemes formában, egyáltalán nem szárazon, hanem a kislányok számára igazán olvasmányosan, érdekesen. 

Nagyon tetszett az írónő stílusa, a történetvezetése, az, ahogy sikerült azokat a fontos momentumokat kiemelnie Amelia életéből, amitől azt éreztem, hogy ez az asszony korának egyik igazi icon-ja tudott lenni.

Nagyon tetszettek az illusztrációk is, amelyek remekül illettek a történethez, szinte önállóan elmesélték azt. Az illusztráció Lissy Marlin munkája. 

A könyv végén pedig az író jegyzeteit is olvashatjuk, amelyek további remek kiegészítéssel szolgálnak a történet hátteréhez, igaz ezek kevésbé meseszerűek, de nagyon hasznosak voltak. 

Nagyon szerettem ezt a könyvet, gyorsan olvasható, bájos és az angol nyelv gyakorlásához is kiváló.

Az angol nyelvet írásban még sokkal jobban kell gyakorolnom, mint az olvasást, ezért elnézést kérek az előforduló nyelvi hibákért. (akadnak bőven, ha jól sejtem). :) 

"Flying is so much more than just a quick way to traverse space. It's freedom and color and form and style." - Amelia Earhart

The storybook builds on historical foundations, focusing on the first professional female pilot, Amelia Earhart. This time, however, the focus was not on flying, writer Jennifer Lane Wilson, but on fashion that beats girls ’hearts. A true old-fashioned tale for 7-13 year olds, impressively stylish but wrapped in 21st century form.

Amelia was able to become one of the most famous female pilots, she was also able to create a real style, thanks to her the girls and women started to wear pants and really fancy clothes. The book tells the story of how Amelia fell in love with airplanes, flying, and dress design and became a pioneer of her own style. 

Meanwhile, the tale also provides a great autobiographical background, of course only in a very pleasant form, not dry at all, but really readable and interesting for the little girls. 

I really liked the writer’s style, her storytelling, the way she managed to highlight the important moments from Amelia’s life that made me feel like she could be one of the real icons of her woman’s age. 

I also really liked the illustrations, which fit the story perfectly, telling it almost independently. The illustration is the work of Lissy Marlin. 

And at the end of the book, we can also read the writer’s notes, which provide another great addition to the background of the story, though they were less fabulous but very useful. 

I really loved this book, it is quick to read, charming and also excellent for practicing English.

I have to practice English much better than writing than reading, so I apologize for any language errors that occur. (they are plentiful, if I understand correctly). :)

Thank you for the book Netgalley! 

Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

 Annak ellenére, hogy Agatha Christie évtizedek óta nincs velünk mégis folyamatosan az olvasók érdeklődésének középpontjában van a regényei és az élete által. Sokakat izgat, hogy mi történt az írónővel 1926-ban, amikor 11 napra eltűnt a nyilvánosság elől. Bevallom rám is nagy hatással van az írónő munkássága, hiszen rajta keresztül szerettem meg a krimiket, ezért folyamatosan van  A.C. regény a polcomon, ha valami biztosra vágyom, akkor csak leemelem valamelyik regényét és elmerülök a csavaros észjárással megírt történetben. 

Tudjuk, hogy sokan és sokféleképpen feldolgozták már azt a rejtélyes 11 napot, amikor az írónő eltűnt a nyilvánosság elől. Én magam is több szemszögből megvilágított életrajzi kötetet, történetet olvastam, de mindig elcsábulok egy-egy újdonságra, amit az írónő neve fémjelez, vagy éppen Ő kerül a történet középpontjába. Talán a legnagyobb hatással Jared Cade-től az Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap című életrajzi ihletésű írás volt rám. Sokáig velem is maradt az elbeszélés, így a Mrs. Christie rejtélyes eltűnésének elolvasását követően azt kell mondanom, hogy nagyon sok ízben visszacsengtek Cade szavai.

Tudom, hogy az írónő sok-sok kutatást tett bele ebbe a regénybe, de az olyan rajongók számára, mint én nem sok újdonságot tudott nyújtani, legalábbis tartalmilag, de szerencsére a történetmesélése megállta a helyét. 

A regény alappillére, hogy 1926. decemberében Agatha vélhetően édesanyja halálával, férje hűtlenségével egy olyan állapotba került, amikor kicsit maga is a regényeinek szereplőjévé avanzsált, menekült. Talán a figyelemfelhívás kedvéért, talán sokkos állapotban, - de nagyon is tudatosan felépítve - eltűnt a nyilvánosság szeme elől. A regény nagyon szépen végig tudta követni az életrajzi könyvekben szereplő cselekményeket, adatokat, fontos személyeket. Újdonságot csak halványan tudott belevinni az írónő, igaz az elbeszélés két idősíkon futtatása mégis szórakoztatóvá tudta a tenni az írást. Az egyik idősíkon kibontja az eltűnéshez vezető körülményeket Agatha szemszögéből, a másik síkon pedig Archie által ismerjük meg az eltűnés napjainak történéseit, az ő vívódásait, gondolatmenetét, e kettősség által pedig nagyon jól haladunk előre a csúcspont felé.

Kezdetben kicsit furcsa volt, hogy Agatha helyett Archie szemszögéből mutatja be az írónő a 11 nap eseményeit, de hamar rá kellett jönnöm, hogy igazán üdítően hat, mert Marie Benedict-nek nagyon jól sikerült a férfi gondolatait megjelenítenie, szinte mozifilmként peregtek a jelenetek, folyamatosan fokozta az izgalmakat. 

A két idősík pedig egy kis csavarral a regény végén szépen összefut, egymást húzta a két szál. Nagyon tetszett ez a felépítés, pedig elég nehéz jól megírni a két idősíkon játszódó regényeket, de most sikerült.

Úgy gondolom, hogy azok az olvasók, akik nem ismerik annyira behatóan az írónő életrajzát kiválóan fognak tudni szórakozni az olvasás során, a rajongók pedig most feleleveníthetik az eltűnést és előzményeit egy picit a hagyományostól eltérő kivitelezésben. Összességében tehát, egy feszültséggel teli, jól kibontott, gördülékeny regény volt, kiváló életrajzi háttérrel, de mégis olvasmányos formában. Jó szívvel ajánlom olvasásra, még úgy is, hogy továbbra sem lehetünk biztosak a 11 nap rejtélyének megoldásában, talán ez Agatha fricskája a világ felé, hiszen sosem tárta fel a megoldást, így továbbra is marad a találgatás.  

Fülszöveg: 926. ​december 3-án eltűnt otthonából egy közepesen ismert angol krimiszerző. 1926. december 14-én este, mikor férje azonosította egy harrogate-i szállodában, már a világ egyik leghíresebb asszonya volt Agatha Christie. A közbeeső tizenegy napban egész Anglia őt kereste, megtalálójának magas összegű jutalmat ígért egy napilap, médiumok kinyilatkoztatásait olvashatták az érdeklődők, az Amerikai Egyesült Államokban is újsághír lett belőle. Amikor végre megkerült, mindenki azt várta, interjúkat ad és elmagyarázza, mi történt az alatt a tizenegy nap alatt. De Agatha Christie egy nyilatkozatot kivéve soha nem volt hajlandó beszélni róla. Jared Cade angol újságíró elhatározta, hogy utánajár a titoknak. Először is elolvasott mindent, amit valaha összeírtak a világ legismertebb eltűnéséről, aztán elkezdte felkutatni a még élő szemtanúkat, illetve a hajdani szemtanúk családtagjait. És eközben bukkant a kincsesbányára: Agatha Christie gyerekkori barátnőjének, sógornőjének lányára, aki mindent elmesélt, amit anyjától csak hallott, ráadásul olyan fényképekkel is megajándékozta, amelyeket még soha nem publikáltak. Ezt a könyvet Agatha Christie nem hivatalos életrajzának is nevezhetjük, hiszen az eltűnés előtti és utáni éveiről is beszámol. Izgalmas, új nézőpontú mű egy tehetséges és bölcs asszonyról.

Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában

Fülszöveg: 1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max Mallowant, a fiatal régészt az akkor már igen ismert írónővel: Agatha Christie-vel. Ha már a véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak: még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza.
Agatha Christie egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny rész kért Maxnek Szíriában és Irakban – az ókori Mezopotámiában – folytatott ásatásaiból. Hősiesen állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet hányattatásainak humoros oldalát is. Régi ismerősei, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon, kérdezgették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” – Agatha Christie pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben fele meg.

Mindig egy picit elkeseredem azon, hogy az összes fellelhető Agatha Christie regényt olvastam, sőt, sokat többször is. Az elmúlt hónapban a memoár mellett még a Tíz kicsi néger is újból elővettem, mert hiányzott az írónő zseniális stílusa, ravasz megoldásai. Az itton töltött idő ezt hozza ki belőlem, de nem is védekeztem annyira, mert mindig öröm egy jó Agatha Christi regénnyel, írással elvonulni picit. 

Az Így éltünk Mezopotámiában memoár is egy azon Christie művek közül, amelyet sokadszorra olvasok el, talán ez volt a negyedik alkalom. Ez egy olyan könyv tehát, amit többször is előveszek. Minden alkalmommal örömmel merülök el benne, mert időről időre mindig tud valami új élményt nyújtani, mindig van valamilyen apróság, amit korábban nem fedeztem föl. Nekem az ilyen kötetek adják meg azt a bizonyos biztonságérzetet, ami olvasás közben nagyon kellemes élmény, talán Amadea az ilyen könyveket hívja kabátkönyveknek. Tudom, hogy mi fog történni, tudom, hogy az évek alatt sem változott semmi, nem szövődött tovább a történet, de mégis, igazi élmény számomra ez a memoár. 

Azt első körben rögtön le is szögezhetjük, hogy ne egy szakmailag kifogástalan, szakszavakkal teleaggatott régészeti könyvet várjunk, sőt ne is útikönyvet. Ha így teszünk bizony csalódni fogunk, mert ez valami sokkal több és jobb. Azt mondanám, inkább egy igazi humoros, vidám, remek leírásokkal gazdagított, néhol izgalmakkal tarkított, Agatha egy életszakaszát megörökítő visszaemlékezés. A stílus gördülékeny és annak ellenére, hogy felfedezzük benne a krimik kifinomultságát is, itt mégis olyan oldaláról ismerjük meg az írónőt, amely a regényei vonatkozásában rejtve maradtak. Sokkal színesebb egyéniségét mutatja meg, ami nagyon át tudott jönni a regény lapjain keresztül, legalábbis én ezt érzem minden alkalommal, amikor olvasgatom, vagy egyszerűen csak böngészek a lapok között.

Eleve el tudom képzelni azt, hogy már a saját korában is sokan kíváncsiak voltak arra, hogy milyen kalandosan élt Agatha Christie (Mallowan), a híres írónő és férje Max Mallowan a távoli keleten miközben fontos leleteket ástak ki és gyűjtöttek össze, amik jelentős történelmi jelentőséggel bírnak még ma is. Elárulom, hogy a kíváncsiságunkat ezzel az írással maradéktalanul kielégíti az írónő, hiszen csokorba szedve nyújtja át a távoli országban töltött ásatási szezonjaik történéseit, azok minden nehézségével és örömével együtt.

Nagyon kellemes elbeszélő stílusban íródik a történet, részletesen megismerjük a háztartásukat, az őket körülvevő embereket, a korszak jellemzőit, a távoli ország lakóit, helyszíneit és az ásatások körülményeit. Megtudjuk például, hogy az emberi élet nagyon keveset ért arrafelé, gyakran még tréfa tárgyát is képezi a halál. Valamint az is kiderül, hogy milyen etnikai csoportok éltek együtt az ásatáson. 

Lenyűgözött, hogy egy Európai nagyvilági élethez szokott sikeres írónő mennyire természetesen él egy „barbár”, a modern világ minden kényelmét nélkülöző világban. A nehézségeken könnyed humorral lép túl és méltó társa férjének, az elhivatott régésznek.

Ez a fotó önmagáért beszél: 

Forrás: http://en.qantara.de/sites/default/files/styles/editor_large/public/uploads/2016/02/12/agatha_nimrud_irak_1957_foto_picture-alliance_dpa_0.jpg?itok=9eaQw5lC

Agatha Christie magával ragadó könyve egyszerűen imádnivaló. Habár nélkülözi a gyilkosságot és a váratlan fordulatokat, továbbá a rá oly jellemző borotvaéles észjárást, de ettől függetlenül pont olyan zseniálisan megírt és precízen felépített történet, mint egy Poirot regény.  

Nincs más dolgunk csupán élvezni, ahogy Agatha Christie Mallowan elmeséli nekünk, hogy valójában hogyan is éltek ők Mezopotámiában. 

Két vén bolond otthonra talál

Fülszöveg: Ha Joe-nak és Vickynek fogalma lett volna arról, milyen lesz ténylegesen áttelepülni az Alpujarra-hegység lankái közé ékelődött apró falucskába, talán kétszer is megfontolják… Nem tudták, mekkora kultúrsokk vár rájuk. Amiképpen azt sem, hogy kelletlenül ugyan, de elkezdenek csirkéket tartani, és nekik lesz Spanyolországban a legveszedelmesebb kiskakasuk. Mit sem sejtettek arról, hogy elnyerik egy nyolcvanöt éves „füvező" cicababa barátságát, és épp egy öszvér siet majd a megmentésükre. Az életük soha nem unalmas, mióta belefogtak az „ötéves tervbe". Az öt év letelte után dönteniük kell: maradnak Andalúziában, vagy visszatérnek a viszonylag épelméjű Angliába? Vicky és Joe történetében minden megtalálható: fesztelen jókedv, állatok, bizarr szereplők, fantasztikus receptek és napfény.

Számtalan alkalommal olvashattunk már arról, hogy valaki családostól (Mallorca sorozat), egyedül (1000 nap Velencében), esetleg párban (Csábító Toscana) egy mediterrán országban kezd új életet. Legtöbbször Olaszország, Spanyolország, de mindenképpen meleg éghajlatú ország a célállomás. 

Alapul vehetjük, hogy  ezek a történetek legtöbbször arról szólnak, hogy egy hidegebb, zordabb országból átköltöznek a napfényes, kicsit poros, de mindenképpen felújításra szoruló új házukba a szereplők. Elkezdik a felújítást, közben megpróbálják elmesélni az olvasóknak, hogy milyen vicces is ez az egész kaland, és úgy általában nehéz a felújítás, de a napfény és a kedves szomszédok mindent feledtetnek. 

Legtöbbször önéletrajzi ihletésű történetek ezek, amiket én bevallom, nagyon szeretek olvasni. Kellemes kikapcsolódást nyújtanak, de általában ennyi és nem több. 

Szinte az összes, a témában fellelhető könyvet elolvastam, tehát van némi összehasonlítási alapom.

Valahogy mindig kicsit kibillentettek a hétköznapokból, azonban írni nem igazán szerettem volna róluk, mert általában egy sémát követ az összes. 

Akkor most mégis miért íródik ez a bejegyzés?

Mert a két vén bolond, ahogy magukat aposztrofálják annyira aranyos és tényleg picit őrült, hogy megérdemelnek egy külön bejegyzést. 

A könyv borítója is igazi mediterrán, vidám és csábító. Ismét szerelembe estem egy borítóval, ez van.

Viki és Joe minden szempontból tüneményes, a középkorúságot éppen elhagyó pedagógus házaspár, akik Angliából nem kis vívódás után Andalúziába, El Hoyo-ban próbálnak új életet kezdeni. Eleinte csak kipróbálni szeretnék, mert azért már az elején sem egyeznek a nézeteik az új élet mibenlétéről. Ennek ellenére valahogy - mily meglepő - ott is ragadtak az új otthonukban, ahol számos kaland és megpróbáltatás várt rájuk, melyet mi olyan szerencsések vagyunk, hogy velük együtt végig tudunk nevetni.

Tehát nekivágnak életük kalandjának, ami önmagában eléggé megszokott történet is lehetne. Viszont, ebben az esetben Victoria Twead valami zseniális humoros formába tárja elénk a vidám, bohém és életteli pár nagy kalandját, mindennapjait, az új élet apró örömeit és nehézségeit, a szomszédokkal és a környező élővilággal - szamarak, kutyák, tyúkok- való találkozásukat. A csirkéket egyszerűen imádtam, igazi egyéniségek lehettek, amit a fotók is bizonyítanak. Emellett számos helyi hagyománnyal, étellel és életérzéssel is találkozhatunk, nagyon ízes formában tárja elénk az írónő, olyan lágyan, szépen írja le az eseményeket, az embereket, a helyszíneket. 
Pont az ilyen remekül megírt könyveket szoktam keresni.

Azt viszont sem Joe, sem én, sem a csirkék nem sejtették még, hogy hamarosan megjelenik egy ördögi kis lény az életünkben, és véget vet a békés hétköznapoknak. 

Egy picit interaktív is a könyv, ha mondhatom így, mert például linket is találunk a könyvben cuki cicákhoz,  e-mailek, facebook, twitter utalások és számos vidám fotót, amelyek segítik a még könnyebb elmélyülést a városka vidám mindennapjaiba. Tovább megyek, számos recept leírása is a rendelkezésünkre áll. Én például már kipróbáltam a gazpacho Andalúziából, a paradicsomos csirke és a spanyol húsgombócok receptjét. Minden nagyon finom volt. 

Nagyon tetszett az írónő stílusa, de leginkább a humora. Annyira aranyos, a nyarat idéző történet ez, aminek nem lehet ellenállni. Tipikusan a még többet és többet szeretnék belőle érzés járt olvasás közben. 

A könyvnek, mint utóbb megtudtam van előzménykötete is, amit még nem sikerült beszereznem, de rajta vagyok a témán, mert reményeim szerint az is legalább ennyire szórakoztató. Sőt a 3. része is megjelent, természetesen csak idegen nyelven, a negyedik sem várat sokat magára. Amit nagyon nem értek a magyar kiadások vonatkozásában - már elég hosszú ideje -, hogy egy sorozatot, miért a közepén kezdenek el, majd, amikor mi olvasók bekaptuk a csalit nem hozzák a többi részt, vagy csak nagyon-nagyon sokára. Ok, tudom, nem az előzménytől függő regényről van szó, de azért jó lenne szép sorban olvasni, ha éppen úgy hozza a kedvem.
Így egyelőre magyarul sajnos csak ez az egy Victoria Twead regény elérhető,  de reménykedem, hogy a kiadó kiadja a talán nem is olyan távoli jövőben.

Összességében Gerald Durell bohókás történetei után Vicky és Joe remekbe szabott kis életén szórakoztam a legjobban. Igazán optimista, életigenlő, humoros és bájos regény. Bebizonyosodott, hogy a legjobb történeteket továbbra is az élet írja, imádtam. 

Ajánlom a regényt egy kellemes kikapcsolódáshoz, hiszem, hogy ezeken a nehéz heteken, hónapokon pont az ilyen andalítóan bájos olvasmányok tudnak minket átsegíteni.

Michael Finkel: Az Északi-tó fantomja

Fülszöveg: Sokan ​álmodozunk arról, hogy kiszabadulunk a modern, felgyorsult világ mókuskerekéből. Sokunkban él egy idilli kép a természetközeli létről és arról, hogy mindent hátrahagyva új életet kezdjünk valahol a világtól elzártan.

Christopher Knight azon kivételek közé tartozik, akik valóban hátat fordítottak a civilizációnak. 1986-ban alig húszévesen autóval Maine-be hajtott, majd a járművet hátrahagyva eltűnt az erdő sűrűjében. Önkéntes száműzetésbe vonult, és több mint 25 éven keresztül nem találkozott és nem beszélt senkivel. Láthatatlanná vált. Minden évszakot a szabad ég alatt töltött, s még tüzet sem rakott.

Miért döntött így? Hogyan volt képes életben maradni? Milyen kihívásokkal találta szemben magát? Mit tanult a tapasztaltakból?

Michael Finkel könyve az Északi-tó fantomjának egyedülálló történetét meséli el. Vérbeli újságíróként Finkel meg akarta érteni Christopher Knightot és azt, miért ezt a sorsot választotta. Könyve így egyszerre izgalmas portré egy különös emberről, illetve elgondolkodtató számvetés a magányról, a közösségről és arról, hogy mi ad egyáltalán értelmet az életünknek.

„A modern élet egész berendezkedése olyan, hogy bármi áron elkerüljük a magányt, pedig néha érdemes szembenézni vele. Minél távolabbra száműzzük magunktól, annál nehezebben birkózunk meg vele, és annál félelmetesebbnek tűnik.”

Mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, bevallom, hogy sosem hallottam Knightról és arról, hogy ő az Északi-tó fantomja. Nem voltak nagy elvárásaim, de így utólag elmondhatom, hogy kár lett volna kihagyni ezt az olvasmányt. 

Christopher Thomas Knight nem sokkal az érettségije után önként kivonult a társadalomból. Egyszerűen mindent maga mögött hagyott, hogy megkeresse azt a dolgot, amelyet talán ő maga sem tudott megfogalmazni, de a magányban vélte megtalálni. Megállt a kocsijával, ott, ahol kifogyott a benzin, bevetette magát az erdőbe és 27 éven keresztül ki sem jött onnan, kivéve, amikor a túléléséhez szükséges élelmiszereket, használati tárgyakat ellopta egy táborból, illetve nyaralókból. Azonban eközben is mindvégig rejtve maradt, és így válhatott a "rettegett" remetévé a környéken. Ki ellenszenvvel, ki szeretettel fordult a remete felé, de mivel senki nem látta, ezért nagylábhoz és a yetihez hasonlítgatták. Ez a hasonlítgatás azért némi túlzás véleményem szerint, de a szóbeszéd sok érdekes dolgot tud produkálni, akár tömegeket is meg tud mozdítani, ahogy ebben az esetben is történt. 

Miután a technika fejlődésének köszönhetően egy betöréses lopás alkalmával lefülelték a médiának se kellett több, Michael Finkel elkapta a csontot és nem eresztette egészen addig, amíg le nem írta a teljes story-t.  Minden lehetséges módon küzdött a sikerért és nem mindig szépen.

Valljuk be, hogy nem egy megszokott dolog, amin Knight keresztülment, 27 éven keresztül élt teljesen elszigetelten egy tisztáson, Maine erdeiben. El sem tudom képzelni, hogy ezt egy ember ebben a formában meg tudja valósítani, ráadásul úgy, hogy a szeretteit, az életét egyszerűen hátrahagyja. Itt elgondolkodtam, hogy valóban a szerettei volak-e ezek az emberek, vagy csak egy családnak nevezett életközösség, amibe egészen kicsi korától belekényszerült?!

Michael Finkel jókor, jó időben kapta el a történetet, igaz ő maga egy kicsit túljátsza a szerepét, de tagadhatatlanul ráérzett arra, hogy mennyien szeretnének a mai rohanó mókuskerékből kiszakadni és kivonulni a társadalomból. Aki azt mondja, hogy egy-egy családi/munkahelyi/egyéb rázós szituáció után nem gondolkodott el azon, hogy milyen jó is lenne elindulni és vissza se nézni, az szetintem nem teljesen őszinte önmagával szemben sem. Aztán persze egyikünk sem lépi meg, vélhetően nem is sikerülhetne, de a lehetőség ott huncutkodik azokban a bizonyos eldugott agyi szegmenseinkben, valahol eltemetve.

Erre tessék, van a világon egy ember, aki mindezt meglépte és sikerült kitartania 27 évig. Itthon nem voltak hangosak a médiumok Christopher Thomas Knight esetétől, ezért is remek, hogy megszületett ez az elbeszélés. Örülök, hogy volt egy újságíró, aki addig nyomult, míg össze nem rakta a történéseket. Igen, Finkel nyomult, ezt érezni mindvégig, ami néha zavaró volt. Az ő bizonyítási kényszere itt- ott rossz irányba viszi az események kibontakoztatását, azonban el lehet tőle vonatkoztatni és  csak Knight-ra összpontosítani.

Mindig is szerettem azokat a regényeket, amelyeknek van valóságalapjuk, valahogy az ilyen jellegű írások mindig izgalmas történeteket jelentenek számomra. Szeretek abba is belegondolni, hogy a leírtak valahol, valamikor megtörténtek, azoknak szemtanúik voltak, a cselekmények sok ember életére hatással lehetettek, sőt, talán hatással vannak a mai napig.

Emellett ott van bennem mindig a kisördög is, hogy az író mennyire vitte el a történtet már-már a fikció irányába. Szóval összességében az ilyen jellegű dokumentumregényeknél mindig érzem, hogy elgondolkodtatnak, sokkal jobban ösztönöznek arra, hogy nézzek a sorok mögé, mint egy olyan regény, amelyről az első percben tudom, hogy csupán az író képzeletében születtek meg a szereplők, az események.

Ez a történet az első perctől bizarr, annyira furcsa karakterekkel kerülünk szembe, hogy megállapíthatjuk, hogy ilyet csak maga az élet tud produkálni. A család ahonnan Knight kilépett önmagában megérne egy misét. Egyértelműen a közömbös, antipatikus szavak jutnak az eszembe az ő vonatkozásukban. Annak ellenére kirajzolódik egy kép, hogy igazából nem ismerjük meg őket, pedig biztos vagyok benne, hogy a háttér is legalább olyan pszichológiai aspektusokkal bírna, hogy megérne egy kicsit bővebb betekintést. Viszont itt nem a háttér kibontása a cél, hanem a társadalomból való kivonulás Knight szemszögéből. Az sem válik annyira fontossá, hogy a 27 évet milyen módszerekkel élte túl, sokkal inkább a belső motiváció. A tábor, az eszközök, a mindennapok leírása inkább csak kiegeszítők, amelyek bezárják a kört. Ettől függetlenül remekül funkcionálnak mindvégig ezek a leírások, látványosak, átérezhetőek, a csendet szinte halljuk olvasás közben.

Knight az Északi-tó környékén fogalommá vált, egy igazi fantom, aki hatással volt a környezetére, még akkor is, ha 27 évig senkivel nem érintkezett direkt módon. A "lábnyomát" viszont több helyen ott tudta hagyni.

A történet egy elbeszélés, amelyből kibontakozik egy olyan emberi sors, amely végül a kivonulást, a remete lét nehézségeit vállalva hagy maga mögött mindent. Azonban egyetlen szegmenst nem tud teljesen kiiktatni, még pedig a 20 év alatt megtanult vágyakat az alapvető szükségletek iránt. Ebből kiindulva pedig rálép egy olyan útra, amely a bűn vékony mesgyéjén ingadozik, mégpedig a lopás vonatkozásában, amely a létfenntartásán picit túl is megy, és nem bír ezáltal teljesen láthatatlanná válni a társadalom számára. Nagyon érdekes ez a lopás-teljes kivonulás/elszigetelődés ellentmondása, ami a puszta létfenntartáson azért némiképpen túlmutat. 

Történet egy emberről, Christopher Knight-ról, aki önként kivonult a társadalmunkból, talán az utolsó igazi remete. Bár valójában a remete nem éppen a megfelelő szó rá, de ahogy az író, úgy én magam sem tudom jobban meghatározni a mibenlétét.

Érdekes, elgondolkodtató, érzelmileg vibráló, remek hangulattársításokkal megírt dokumentumregény. Remek példa arra, hogy egy közepes író is érdekessé, szerethetővé tud tenni egy művet. Finkel pontosan ilyen író, akinek érdemes egy esélyt adni, és olvasás közben kivonulni a mindennapjainkból.

5/4

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek - Egy zseniális történelmi regény

1942. február. 

A Prinz Eugen a Rajna hadművelet egyedüli túlélőjeként végül épségben befutott Brestbe. A testvérhajók, a Scharnhorst és a Gneisenau már egy ideje az elfoglalt franciaországi kikötő viszonylagos védelmét élvezték. A hajókat megjavították, feltöltötték. Azonban Hitler parancsa véget vetett a látszólagos nyugalomnak.

A berlini Főparancsnokság elrendelte a három nagy hajó hazatérését. A parancs értelmében a La Manche csatornát jelölték ki a kockázatos és vakmerő hazaút helyszínéül. A hadművelet, az Alvilág háromfejű kutyája után, a Cerberus fedőnevet kapta…

Véleményem: 

2018.07.13. , pénteken jelent meg Izolde Johannsen legújabb regénye, A furfangos fivérek, amely a Birodalom tengeri bástyái sorozat 4. része. A sorozat a 2. világháborút helyezi a középpontba, ráadásul minden alkalommal valamilyen érdekes nézőpontból, eddig kevésbé ismert aspektusból. A regény egy lenyűgöző, részletes és olvasmányos összefoglaló nagyregénye a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálók történetének és Erich Bey életrajzának.

Személy szerint engem mindig lenyűgöznek a történelmi háttérre rendelkező regények, a 2. világháború pedig kimondottan közel áll a szívemhez. Nagyon tetszik, hogy Izolde rengeteg izgalmas részletet, egy egész történelmi tanulmányt és haditechnikai tudást nyújt át nekünk, olvasóknak. Számomra továbbra is lenyűgöző, hogy egy női író tollából kerül ki egy ilyen fergeteges regényfolyam, amely mindig tud valami újat, valami izgalmasat mutatni. A regények olvasása során folyamatosan úgy érezhetjük, hogy mi is részeseivé válunk a csatáknak, a karakterek vívódásainak, örömeinek és bánatainak. Az írónő figyelmét egyetlen apró pici részlet sem kerüli el, ennek köszönhető, hogy minden alkalommal érezzük a rengeteg kutatómunka eredményét és azt a precizitást, amely az írónő munkásságát az elejétől kezdve övezi, melynek vonatkozásában abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az elejétől kezdve végigkövethettem és megismerhettem. 

Gneisenau

Az olvasással nem haladtam olyan gyorsan, mint ahogy gondoltam, mert muszáj volt teljesen elveszni a történetben, amit csak oly módon tudtam megtenni, hogy az olvasások előtt teljesen ráhangolódtam a történetre, a korra és a karakterekre. Azonban bátran állíthatom, hogy megérte a rászánt idő, mert egy zseniális regényt olvashattam, ami lekötötte a figyelmemet az elejétől a végéig és rengeteg olyan tudással gazdagodtam a témában, amelyek eddig nem voltak a birtokomban, hiszen az iskolai történelemórák soha nem mennek bele ilyen mélységekbe, illetve személy szerint még filmen sem láttam ilyen ismeretanyagot, hiszen ott kizárólag, vagy döntő hányadban a látványra szokták helyezni a hangsúlyt. 

Üdítően hat továbbra is az írói stílus, amiben nem tudok hibát találni, egyszerűen szeretem olvasni Izolde írásait, kellemes felüdülés. 

A történet szerint 1942-ben járunk a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálók parancsnokait és legénységét, valamint a cirkálók addigi történetét ismerhetjük meg. Visszaemlékezés formájában elevenednek meg a cirkálók addigi dicső tettei és háborús szerepük. Azonban ebben az évben kezdett bebizonyosodni hogy Németország nem volt megfelelően felkészülve a tengeri hadviselésre és még nem rendelkezett megfelelő számú felszíni hajóegységgel ahhoz, hogy az ellenséges flották felett megszerezhesse a végső győzelmet. A hadihajók dicsőségének és vergődésének bemutatása egészen más színben tűnik fel a német hadi tengerészek szemszögéből. Maga a történet Németország kronológiai szemszögéből mutatja be és foglalja magába a kezdetekben dicső, később hanyatló majd vereséget szenvedő mivoltát. Egészen a hajók építésétől, felszerelésétől a végső csatáig. A történet, mivel történelmi regényről van szó előre eldöntetett, azonban mindenképpen dicséretre méltó annak levezetése és előadásmódja.

"- A Honi Flotta, ereje végső megfeszítésével próbál úrrá lenni a nyomáson. Az, hogy a kikötőnket ennyire támadták, azt jelenti számomra, hogy a hajóink elpusztítása élet vagy halál fölött dönt majd. Nem hagyhatják, hogy elmeneküljünk.- Ők azon tanakodnak, hogyan pusztítsanak el minket. A Führer pedig azon dolgozik, hogyan vigyen haza mindannyiunkat  felelte végül a tüzérfőnök. Dominik keserűen bólintott. "

Erich Bey ellentengernagy, hajórajparancsnok

A karakterek szépen kidolgozottak és folyamatosan fejlődnek. Minden karakter a maga kis történetével lép be a folyamatba. Érzékelhetők a kor sajátos gondolkodásmódjára jellemző tulajdonságok, melyek nagyot lendítenek a történet valós leírására való törekvésen. A kiemelkedő és folyton szem elé kerülő szereplők képesek a legmeglepőbb módon hirtelen belépni, majd ugyanazzal a mozzanattal kilépni az eseményekből, mindezt úgy téve, hogy ezen cselekedeteik nélkül az egész értelmét vesztené. Minden karakternek megvan a maga fontos szerepe. A korra jellemző viselkedés és elvárások, beleértve a katonai viselkedés írott szabályait is szépen megjelennek az egész történet alatt.

A regény atmoszférája sugározza a katonák érzéseit, a mindennapi teendők bemutatásával pedig a korszakra jellemző feszült, de izgalmas időszakot adja át. Érződik a kezdetekben jelenlévő bizalom és hit, majd felváltja a csüggedés és kétely, legvégül a belenyugvás az elkerülhetetlenbe. 

A haditechnikai részek véleményem szerint precízen kidolgozottak és a történelmi feljegyzéseken alapulnak, tehát teljesen korhűek. A hajók felszereltsége és különböző átalakításaik mindvégig végigkövetik a hajók valós életútját, sérüléseit és változtatásait. Bár egy külső szemlélődő részére nehezebben elképzelhető egy távolságmérő berendezés vagy egy nehéztüzérségi üteg amint éppen tüzet nyit és a másodlagos tüzérség is okozhat némi gondolkodást de összességében a kor haditechnikái teljesen hitelesen jelennek meg és mindvégig szerves részét képezik a történetnek.

Összességében

Egy szenvedélyes, kidolgozott és kiváló történelmi háttérrel rendelkező regény. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, azt hogy mennyire érezni lehet az olvasás során a regénybe fektetett munkát és törődést. Az regény attól válik igazán élvezetessé, hogy minden egyes kis mozaikdarab a helyén van,  a történet pedig továbbra is filmszerűen pereg a szemünk előtt.  

Bátran ajánlom olvasásra nem csak a téma kedvelőinek, hanem mindenkinek, aki szeretne picit elmerülni egy izgalmas történelmi korban, ahol a szereplők élnek, az atmoszféra mesteri . Zseniális időutazás, vissza egészen 1942-be, amikor fekete fellegek lebegtek a világ felett. 

Az íróról:

A regényt bármilyen meglepő is, egy hölgy írta, név szerint Dénesi Ildikó, aki Izolde Johannsen írói álnéven írja történelmi regényeit. Számomra lenyűgöző, hogy egy női író a történelem egy igen erős korszakáról ennyire alapos, felkészült és minden részletre kiterjedő írásokat tud az olvasók elé tárni. 

Dénesi Ildikó

2003-ban indult a Konkrét Könyvek Kiadó Országos Regényíró pályázatán, ahol ifjúsági regény kategóriában II. helyezést ért el és kiadási jogot kapott, így egy év múlva a Magyar Írók Könyvműhely Kiadó megjelentette regényét A tolvajfejedelem címmel.

2006 és 2011 között a Mercator Stúdiónál tevékenykedett, ekkor vette fel választott írói álnevét.

2013-tól az Underground Kiadónál jelenteti meg sorozatait.

2007-től a TIT Hajózástörténeti, -Modellező és Hagyományőrző Egyesület (TITHMHE) tagja, 

2015-től a Történelmiregény-írók Társasága (TRT)  tagja.

2015-ben létrehozta a Kriegsmarine-csoportot, melynek tagjai közt számos tanácsadó, történész, tengerészkapitány (köztük egy volt NATO-tiszt), hazai és külföldi hadászati- és modellező szakértők, grafikusok és fordítók segítik munkáját.

Történelmi regényeket íróként részese annak a nemzetközi rehabilitációs munkának, mely a német haditengerészet kötelékében tevékenykedő hajóparancsnokok életrajzának, munkásságának bemutatását tűzte ki célul. 

Forrás: wikipédia

Korábbi értékelésem:

A Birodalom tengeri bástyái 1. - A birodalmi kalóz

Interjúm Izolde Johannsen-nel

A könyvet köszönöm Izolde Johannsen írónőnek! 

A kötet facebook oldala

A téma kedvelőinek továbbá szívből ajánlom a regénysorozat Facebook csoportját, amely a tengerhajózási regénysorozatokkal - kiemelten a II. világháborús német haditengerészet nagy felszíni hadihajóinak története és parancsnokainak életrajzaival - foglalkozik.Ezen túlmenően, hírek a készülő kéziratokról, új megjelenésről,további tervekről.

Kiadó: Underground

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 458

ISBN: 9786150023762

Roberto Alborghetti: Ferenc pápa asztalánál

Fülszöveg: Kevesen tudják, hogy Ferenc pápa élelmiszervegyész végzettséget is szerzett, és hogy az étkezés, a főzés fontos szerepet játszik életében. Ez a könyv 40 ízletes ám egyszerű receptet tartalmaz. Roberto Alborghetti, a pápa egyik lelkes életrajzírója pedig olyan történetet tár elénk, amelyből egy eddig ismeretlen pápa képe rajzolódik ki.


Véleményem: 

Roberto Alborghetti talán előttünk, magyar olvasók előtt ismeretlen, azonban hazájában, Olaszországban már nevet szerzett, mint hivatásos újságíró, vizuális művész, dokumentumfilmes és író. Több, mint 60 kötet fűződik a nevéhez, melyek közül számos kötet Ferenc pápáról és az ő munkásságáról, életéről szól. 

Azonban én most azt a 2018. márciusban 15 nyelven kiadott, átfogó írást szeretném a figyelmetekbe ajánlani, amely Ferenc pápa asztalánál címmel jelent meg itthon. 
Elöljáróban annyit elárulok, hogy nem egy szakácskönyvet tarthatunk a kezünkben, hanem egy sokkal érdekesebb olvasmányt, ami kiegészül remek receptekkel is, amelyek a tortán lévő habot hivatottak szimbolizálni. 

Abban biztos vagyok, hogy Ferenc pápát mindenki ismeri, de talán azt kevesen tudják róla, hogy nagyon szoros kapcsolat fűzi az ételekhez, az étkezésekhez. Fiatalon élelmiszer-vegyészetből szerzett diplomát, de ennél sokkal mélyebbre, egészen a nagyszülői házba, asztalhoz nyúlik vissza az ételekkel kialakított szoros, már-már bensőséges kapcsolata.

Jorge Mario Bergoglio, a későbbi Ferenc pápa már egészen gyermekkorától kezdve, szinte a bölcsőben szippantotta magába az ételek illatát, a főzés tudományát és a közös étkezések fontosságát. 

Ezek az élmények meghatározták az egész életét és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a felnőtt élete során is fontosnak tartsa a közös étkezéseket, az ételek tiszteletét. Ezt a témakört tárja elénk az író nagyon színesen, olvasmányosan és érdekesen, miközben egyre közelebb kerül hozzánk Ferenc pápa és az ő hitvallása. 

Teljesen új nézőpontból ismerhetjük meg a pápát. Amellett, hogy nagyon részletes életrajzi írás is ez a könyv, mégis az ételek és az étkezések kerülnek a középpontba, amelyeket anekdotákkal egészít ki az író és remek fotókkal illusztráltak a szerkesztők. Az ételfotók hívogatóak, a dokumentumfotók pedig érdekes életképeket, kiragadott pillanatokat örökítettek meg. Nagyon szép képi anyag került a könyvbe, amelyek miatt már megéri lapozgatni a könyvet.  

Nagyon jól példázza Ferenc pápa szociális érzékenységét az is, hogy 2017. novemberében, az első világnapon, melyet a szegénységben élőknek szenteltek meghívott a Vatikánba, a saját asztalához 1500 nehéz sorsú embert. Ezzel is felhívva a figyelmet, hogy az étel és az étkezés mindenkié, legyen az gazdag, vagy éppen szegény. Emellett folyamatosan felhívja a világ figyelmét az élelmiszer pazarlására, arra, hogy a pazarlás megállításához életmód- és szemléletváltásra van szükség. 
Ami külön tetszett, hogy ő maga is példát mutat, nem tekint magára kiváltságosként, ha úgy hozza a helyzet, akár a munkások asztalához is leül enni. 

A legjobban ezek a sorok példázzák Ferenc pápa példamutató hozzáállását a szegényekhez. 

"Hogy egy olyan világban, "ahol a hatalommal rendelkezők csak a hasonszőrűekkel állnak szóba, Ferenc - aki a kollektív képzeletben talán a Föld legfontosabb embere - asztalhoz ül az utolsókkal, és olyan egyszerűen eszik velük, mint egy családi ebédnél, mindenféle formalitás nélkül."

Az idézet Domenico Ricca tisztelendő úrtól származik, aki 35 éve a torinói fiatalkorúak börtönének káplánja. 

Ezen kívül szerettem a vallási kitekintőket, idézeteket is, amelyek adtak egyfajta pozitív hangulatot olvasás során.

Számomra az ilyen apróságok, amelyek megjelentek a pápa életéből mind egytől egyig egy nagyon kellemes képet vázoltak fel róla. Ráadásul az ételek vonatkozásában is nagyon egyezik az ízlésünk, hasonló ételek kedvesek számára, mint számomra. 

Az argentin és az olasz konyha keveredésének izgalmas gyűjteménye is ez a könyv. 

Ilyenek például az alábbi ételek, melyek recepttel együtt megtalálhatóak a könyvben (a teljesség igénye nélkül):

- Bagna cauda
- Rizotto piemonti módra
- Asado
- Articsóka zsidó módra
- Soklisztes kenyér
-Alfajores

Összesen 36 recept található a könyvben az előételtől a desszertig. 


A könyvben a remek recepteken túl végigkísérhetjük Ferenc pápa életét, a  megjelenő ételekhez fűződő viszonyát és végül megértjük, hogy miért is tartja annyira szívügyének az ételek és a közös étkezések fontosságát. 

Nem gondoltam volna, hogy egy gasztronómiai témájú könyv ennyire mélyen meg fog érinteni és ennyire közel tudja hozni hozzám Ferenc pápát. Nagyon szimpatikus karakterű ember élete és munkássága rajzolódott ki előttem olvasás során. Egy olyan ember, akinek minden oka meglenne a felsőbbrendűség mögé elrejtőzni, azonban ő nem teszi, hanem helyette igazán emberi és fontos dolgokra hívja fel a figyelmet a munkájával. Olyan, az egész világot érintő szociális kérdések fontosságára, mint az élelmiszerek megosztása, a pazarlás megállítása. 

Összegezve

Életrajz, ételek, figyelemfelhívás egy stílusos könyvben. A könyv keménytáblás kiadásban jelent meg, a lapok szépek, felületük kellemesen sima, mellőzik a csillogást, ami nekem nagyon tetszett. Az egész könyv kivitelezése nagyon letisztult, mely remekül illik ehhez a különleges könyvhöz. 

Ha Ti is szeretnétek leülni Ferenc pápa asztalálához egy remek utazásra időben, térben és gasztronómiában egyaránt, akkor Nektek kedves olvasók bátran ajánlom ezt a könyvet. 
Remek kikapcsolódás, életrajz, receptgyűjtemény és argentin életszemlélet, némi olaszos behatással. Nagyon szerethető, megnyugtató olvasmány, amely jóval túlmutat egy egyszerű szakácskönyvön. 

Végezetül:

Ez a könyv számomra olyan volt, mint a frissen sült, meleg kenyér, a lelkemet és a testemet egyaránt átmelegítette. A lelkemnek nagyon jót tett, hogy egy ennyire érdekes embert ismerhettem meg, a kipróbált receptek pedig a testemet melegítették át, ahogy megkóstoltam őket. Szinte az összes recept egyszerű és ízletes ételek leírása, ami előnyös egy gasztronómiai témájú kötetnél, mert a kezdő konyhaművészek is bátran kipróbálhatják a kedvenceiket. 

Mindenképpen  érdemes megkóstolgatni Ferenc pápa kedvenc ételeit! 

A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak!

Oldalszám: 208
Kötés: keménytáblás
Kiadás éve: 2018
Fordította: Dorogi Katalin