Laura Barrow: Hívd haza a kanárikat

 Fülszöveg: Történet ​három nővérről, akiket messze sodort egymástól az élet, de most ismét találkoznak, hogy szembenézzenek a lezáratlan múlttal ebben a családról, gyászról, titkokról és megbocsátásról szóló, megható regényben.

Savannah még csak négyéves volt, mikor ikertestvére, Georgia eltűnt, és azóta sem került elő. Ennyi évvel később talán erre a rejtélyre is fény derül. Savannah meggyőzi nővéreit, hogy ássák ki az időkapszulát, melyet még gyermekkorukban rejtettek el a régi házuk udvarán. Ám a három lánynak a hazatéréssel együtt szembe kell néznie a múlt kísérteteivel és makacs nagyanyjukkal, Mamóval is.

Az előásott emlékek között kutakodva egy fényképre bukkannak, mely Georgia eltűnésének napján készült, és felfedeznek rajta egy ismeretlen nőt a háttérben. Míg a nővérei tovább akarnak lépni, Savannah elhatározza, hogy megkeresi a titokzatos nőt, és így talán az igazsághoz is közelebb kerül. Mikor a régi feszültségek, versengések és emlékek a felszínre törnek, mindannyian kénytelenek átgondolni, mit tudnak arról a sorsdöntő napról, egymásról és önmagukról. Miközben próbálják kideríteni, mi történhetett Georgiával, mindegyikük felismeri azt, amit Mamó mindvégig tudott: az összetartás és egymás támogatása a legfontosabb.

Befejeztem ezt, a kívül, belül gyönyörű történetet. Hát, ez valami csoda volt, pont jókor talált meg a törtémet. Mostanában sok pörgős, vidám könyvet olvastam. Szinte ki voltam éhezve egy mélyebb, érzelmesebb, összetettebb történetre.

Mamó a történet központi karaktete, nála fut össze a múlt és a jelen összes szála. Az unokái, négyen voltak, lányok, de már csak hárman vannak, amikor kiássák az eltemetett időkapszulát, ami emlékek hadát és egy rejtélyt is a nyakukba zúdit. Nem könnyű a saját nehéz sorsuk és mindennapjaik mellett helyretenni a lelkükben zajló harcot, de mindent megtesznek azért, hogy a múlt ne uralja tovább az életüket. Eközben további, nem várt történések zaklatják fel a családot, a kérdés pedig minvégi az, hogy ilyen mélyről van e még lehetőségük eljutni a boldogsághoz, a megbocsájtáshoz és az elengedéshez.

Szerettem a karakterek összetettségét, a megrajzolt női sorsokat és összességben az egész történetet. Nagyon jól ívelt történetvezetés, valósághű karakterek, a dél forrósága, gyász, szeretet és a család fontossága, egyszerűen mindenből tökéletes arányokat kap az olvasó.

Nehezen befogadható, de valóban hatásos történet. Ez a regény megérinti a szívet, ha akarjuk, ha nem. Beszippant, a váltott idősík pedig a generációs problémákat is kiválóan lenyomatolja. Nem tudok nem legekben írni erről a regényről, ami olyan valóságosnak hatott, hogy szinte láttam magam előtt Mamót, a lányokat és a kisváros minden egyes lakóját. A rejtély talán nem is volt olyan rejtélyes, de teljesen adta magát ebben a keserédes történetben. 

Érdemes megismerni a történetet, amit én a #hóbortosnyár kihíváshoz olvastam. Kár lett volna kihagyni, a hétvégi fülledt, meleg idő pedig kiváló atmoszférát teremtett a könyvön kívül is. 

Olvassátok, szeressétek, hagyjátok magatokat bevonódni a lassú katarzisélménybe. 

Lugosi Viktória - Vándorhomár - Megjelenés előtt olvastam

Arnold. Bori. János. Liza. Egy zöldséges. Egy banktisztviselő. Egy történelemtanár. Egy háziasszony. Látszólag semmi közös nincs bennük. 
De a város, ahol élnek, a rendszerváltás, amely megfosztja őket álmaiktól és lehetőségeiktől mégis összeköti őket. 
„Van az úgy, hogy az ember olvasni kezd, és azt veszi észre, hogy bár korán fekvő, már hajnal van és még egy szemhunyásnyit sem aludt. Falja a sorokat, mert tudni akarja, mi lesz a mesterien megalkotott hősökkel. Aztán reggelre már tudja, hogy Lugosi Viktória ezen az éjjelen gazdagabb lett egy rajongóval.” 
Péterfy-Novák Éva 
Lugosi Viktória 1962-ben született Budapesten. Író, újságíró. Két regény, az Ajvé (2000) és a Dafke (2009), valamint egy meseregény, a Hümmögő (2002) szerzője. Ez utóbbi megjelenésének évében elnyerte Az Év Gyermekkönyve Ibby-díjat.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már most, megjelenés előtt elolvashattam Lugosi Viktória legújabb kötetét, a Vándorhomárt. Kicsit félve, kicsit óvatosan kezdtem el az olvasást, nem tudtam pontosan mire számíthatok, mire készüljek, hiszen csupán annyit tudtam, hogy öt történet fog megelevenedni a lapokon, öt fő karakter életútját ismerhetjük meg. Ráadásul mindehhez egy bonyolult háttér adja a díszletet, mégpedig a rendszerváltás időszaka. 

Ahogy elolvastam az utolsó történet utolsó sorát is, bizony kellett vennem egy mély levegőt, és ez által picit megnyugodni, lelassulni, ismét visszatérni a 21. századba. 

A történetek igazából egy nagy egység kisebb részei voltak, fantasztikus írói megoldással, a nagy egészből alakították ki saját magukat önálló, egyedülálló és kerek történetekké az egyes novellák. Nagyon szerettem ezt a megoldást. 

Szinte elfelejtette az ember, hogy a szereplők sorsa összefonódik, de a legvégén az írónő nem hagyott kétséget, odavágott és egy remek fricskával zárta a sorait. A frenetikus zárás minden egyes történetnél megtalálható volt, hiába gondoltam arra, hogy az első részhez képest már nem igazán tud újat hozni a következő történet befejezése, amikor minden egyes résznél sikerült ismét megdöbbentenie, úgy, hogy néha csak ültem és néztem ki a fejemből, nehéz volt feldolgozni az olvasottakat. 

Egy picit utána olvastam Lugosi Viktória munkásságának, mert nagyon érdekelt az író személye is, aki ezek mögött a keserédes, lebilincselő és drámai történetek mögött áll. 

Kiderült, hogy újságíró  és kommunikációs szakember, aki első kézből tapasztalta meg azt a korszakot, ami Magyarországot jellemezte a rendszerváltás időszakában. Tehát ő is átélte, és úgy gondolom, hogy ettől tudott hiteles lenni az írása is. Igen, hiteles volt, az első szótól az utolsóig, biztos vagyok benne, hogy a kiragadott események megtörténhettek volna  a valóságban is. Akkoriban mindenki ismert egy Jánost, egy Borit, egy Arnoldot, egy Lizát és természetesen személyes kedvencemet, Alízt is. 

Szerettem azt, hogy egy bizonyos életérzést, egy megfoghatatlan, de mégis valós miliőt közvetített felénk, olvasók felé a kötet minden egyes sora. Szinte magam előtt láttam a kor tipikus tárgyait, embereit, sőt még azt a bizonyos illatot is érezni véltem, a Félelem illatát. Igen, így nagybetűvel! 

"Fáradt. Mintha szörnyű súly volna a vállán. Fáj minden mozdulat. Nyilván ezért vette fel ezt a görnyedt tartást, amit a koszos villamosablak is visszatükröz. A ládacipelés, az tette ilyenné."

Ezek, az egyes történetekben megjelenő karakterek voltak a szocializmus jellemző figurái, persze kicsit sarkítva, élesítve a kontrasztokat, de mégis nagyon találóan ábrázolva. 

A regény nagyon nagy erőssége a karakterábrázolás volt, számomra ez adta meg az abszolút pozitív olvasási élményt, amellett, hogy a korszak is remekül volt ábrázolva, de mégis maguk a figurák jelentették azt a bizonyos pluszt, amitől én azt mondom, hogy egy történet lebilincselővé tud válni. Igen, szándékosan írtam figurát, mert úgy érzem, hogy ezek a karakterek inkább a korszak figurái, bábjai voltak, akik lehettek bárkinek a szomszédjai, gyerekei, férjei és feleségei. Folyamatosan magas fordulatszámon pörgött mindegyik történet. Ezt a felgyorsult ritmust először meg kellett szoknom, de utána szinte letehetetlenné vált a könyv, olvastam este és reggel, még evés közben is, ahogy volt öt percem már nyúltam is a könyvért és vártam a csodát, amit az olvasási élmény nyújtott. Tette mindezt úgy, hogy az összes történet nagyon komor volt, picike vidám foltok feltűntek ugyan, de nem maradtak velünk. Ez utóbbit nem is bántam, mert ez itt és most így volt nagyon kerek és egész, legalábbis számomra, aki a rendszerváltást megelőzően született, azonban mindössze képeim, benyomásaim maradtak meg a regényben megjelenített korszakról. 

Ezek a benyomások, képek viszont élessé váltak, emlékképek jöttek és suhantak tovább, néha picit kilépve a regény lapjai közül, elmerülve a saját emlékeimbe, majd újra az éppen aktuális történetbe szó szerint visszazuhanva folytattam az olvasást. 

Számomra kedvenc karakterré Alíz vált, az ő történetét vártam a legjobban, és bevallom bizony meg is könnyeztem. Nagyon ritkán csordul ki a könnyem egy történet hatására, most két alkalommal is megtörtént. Számomra Alíz volt a legszerethetőbb, leginkább bátor és erős karakter, aki az érzelmeimre hatva tudott közel kerülni hozzám, talán azonosítottam őt a saját nagymamámmal is, nem tudom, de jó érzés volt olvasni, hogy léteztek, létezhettek ilyen nemes lelkű emberek. 

Úgy gondolom, hogy ezt az öt történetet akkor is érdemes elolvasni, ha megélték, átélték az adott korszakot, és akkor is, ha kizárólag a családi anekdoták, elbeszélések által ismerték meg ezt, a kicsit furcsa, kicsit bizarr, de mindenképpen érdekes világot, ráadásul itthon, Magyarországon.  

Számomra az idei év egyik legszívhezszólóbb olvasmányává vált a Vándorhomár. Egyértelműen az érzelmeimmel játszott az írónő, tette mindazt úgy, hogy észre sem vettem egészen addig, amíg a történések padlóra nem küldtek, miközben még többre és többre vágytam. Vágytam az érzelmi hullámvasútra, egy letűnt, de mégis ismerős korszakra, annak minden apró rezdülésére, örömére és bánatára. 

Vándoroljatok bátran a Vándorhomárral időn és téren át! 

Borító: Első ránézésre nagyon illik a történethez, a történetben megjelenő korszakhoz 4 pont

Karakterek: Nagyon erős karakterábrázolás jellemzi a történeteket egészében és önállóan is. A karakterek mindvégig erősek tudtak maradni. 5 pont

Történet: Számomra mind az 5 történet tudott valami pluszt, valami olyan érzést nyújtani, ami miatt a gerincemen végigfutott a hideg. Nagyon furcsa keserédes, fordulatos és ritmusos történetek elevenedtek meg a lapokon. 5 pont

A Könyvet és az olvasási élményt köszönöm a Libri Csoportnak (Park Könyvkiadó)!  

A kötet a fenti linken előrendelhető. Várható megjelenés: 2018.05.31. 

Meghívó - Könyvbemutató:

Mikor?

2018.06.06. 19-21 óra között

Hol?

Central European University

Az esemény facebook oldala: itt elérhető

Izolde Johannsen- Michal T. Marble: A birodalmi kalóz (A Birodalom tengeri bástyái 1. )

Az Admiral Graf Spee német birodalmi páncéloshajó Hans Langsdorff parancsnok vezetésével a legnagyobb titokban elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau kapitánnyal az élén már augusztus 6-án útnak indult. A két hajó fiatal, tettre kész legénysége izgatottan figyelte a hazai és a külpolitikai híreket. A két parancsnok kivételével egyikük sem sejtette, hogy mi a célja a kihajózásnak. Langsdorff és Dau parancsnoki kabinjának biztos rejtekén egy-egy lezárt, titkos boríték lapult, melyet csak a háború kitörésekor nyithattak fel…

Egy olvasmányos regény az Admiral Graf Spee portyázásáról, pusztulásáról, az Altmark történetéről és emellett emberi sorsok megelevenedéséről. 

Izolde Johannsenről eddig is tudtam, hogy maximálisan profi munkát ad ki a kezéből, olyat, amiben minden apró részlet a helyén van, de olvasás közben ismét meggyőződhettem a profizmusról. Mindezt jól példázza az is, hogy ahogy haladtam az olvasással, egyszerűen nem tudtam letenni és elengedni a történetet, ezáltal nagyon rövid idő alatt ki is olvastam a regényt. 

Egy olyan regényt olvashattam, amely témája egészen különleges és egy olyan helyszínt és cselekményt elevenít meg, amelyet a legritkább esetekben örökítettek meg a  ennyire részletesen és olvasmányosan. 

A II. világháború időszakába repít minket vissza a regény, egészen pontosan a tengerre. 

Annak ellenére, hogy Németország nem volt éppen a tengerek ura most mégis a németek szemszögéből ismerjük meg az Admiral Graf Spee páncéloshajó legénysége által a titokzatos tengeri hadműveleteket és a hajó titkos küldetését. Kiderül, hogy Hitler milyen szerepet szánt ennek a tengeri portyázásra épített hajónak a háború során, hiszen a vízrebocsátásakor már küszöbön állt a kitörni készülő háború. Anglia a nagy ellenség talán nem is számolt az Admirállal, így át kellett csoportosítania az erőket és erre a hajóra kellett összpontosítania. 

A regény maga  olvasmányos, fordulatos és sziporkázó a történelem egy darabkáját rejtve magában. 

A szemünk előtt elevenedik meg Hans Langsdorff és legénysége, felfedezzük a karakterek emberi oldalát és megismerjük a kitartásukról híres, a Német Birodalomban szolgáló matrózokat és tiszteket. Nagyon élvezetes módon szőtte át a történetet az emberség és barátság.

Számomra Langdorff kapitány karaktere volt kiemelkedő, a története megérintett, felemelt és megríkatott. Emberik sorsok, érzések a háború borzalmaiban, fontos momentum, hogy embertelen körülmények között is emberek tudtak maradni, bátrak és vakmerőek, leleményesek és sziporkázóak. Emellett az olvasó  és Matthias Pütz matróz karakterében sem fog csalódni, de a többi szereplő is igazi hús vér, érző személyiségjegyeket hordozva jelenik meg a lapokon. 

Megtudhatjuk, hogy ezek az emberek, legfőképpen a kapitány miként viszonyul a náci Németországhoz, amely számomra egy nagyon érdekes és tanulságos momentuma volt a regénynek. Megtudhatjuk azt, hogy az adott időszakban nem feltétlenül az elvakult gyűlölet mozgatta az embereket, hanem még létezett emberség és tisztelet. Ezt jól példázza a szemben állók magatartása is. Azonban olyan érdekességek is kiderültek, hogy több, mint 1000 fős volt a hajó legénysége, a kapitány irodájában pedig még növényzet és szőnyeg is helyet kapott, persze ez utóbbi adat inkább a női mivoltomnak esett jól. 

Számos érdekes adatot és információt tudunk meg a kor tengeri hadviseléséről és azokról a hajókról, amelyek részt vettek a tengeren zajló eseményekben. Ez is nagyon érdekes volt számomra, mert, mint írtam korábban nagyon ritkán foglalkozott egy-egy regény, vagy akár történelmi könyv a háború tengeri részével, legtöbbször a szárazföldre koncentrálódik az ütközetek és az események bemutatása. Azok a könyvek, amelyek eddig az olvasmányaim közé tartoztak, vagy éppen filmek, amelyek az szemem elé kerültek ennyire részletes és érdekes formában nem tudták megjeleníteni a háború ezen szegmensét.

Nagyon tudott hatni a történet az érzéseimre és érzékszerveimre, szinte láttam magam előtt a fedélzeten tüsténkedő, vagy éppen szaladó matrózokat, hallottam a lábdobogásokat és az elkiáltott parancsokat.

A regény végén pedig átfogó összegzőt kapunk a hajó személyzetéről, további sorsukról és magukról a hajókról is, nagyon hasznos összegzés, mely segíti az áttekinthetőséget.

Összegezve

A történelmi témájú regények egyik kiemelkedő darabja Izolde Johannsen és Michal T. Marble regénye. Átfűti a tisztelet, a becsület, az emberség és legfőképpen az izzó történelem. Bátran kötelező olvasmánnyá tenném ezt a regényt, mert jóval több, mint a történelem tényszerű bemutatása, a regény egyszerűen maga az eleven történelem. Igazi történelmi tiszteletadás egy nagyszerű ember, azaz Langsdorff kapitány és a hajó legénysége előtt, ezáltal akkor is érdeklődésre tarthat számot, ha nem tartozunk a háborúról szóló regények rajongói közé.

Az írópáros már készíti elő a sorozat következő részét, mely a Gránátok becsülete címet kapta és nem kevésbé izgalmas témát fog elénk olvasók elé tárni, mint a Bismarck története.

A könyvért köszönet Izolde Johannsen írónőnek

Kiadó: Underground Kiadó

ISBN: 9789631263497

Megjelenés:2016. szeptember

Oldal: 490

Kötés: puhatáblás

Mitch Cullin: Mr Holmes- egy zseniális elme hanyatlásának története

– De miért ide jött? – kérdezte. – Miért önhöz?
Felhő úszott a nap elé, hosszú árnyékot vetett a parkra.
– Gondolom, a remény hajtotta – mondta Holmes. – Úgy rémlik, az a hírem, hogy tudom a megoldást olyankor is, ha az események reménytelen irányba fordulnak.

1947-et írunk. A 93. életévében járó, régóta visszavonult Sherlock Holmes egy parasztházban él a távoli Sussexben házvezetőnőjével és annak serdülő fiával. Mindennapjaiban méhészkedik, naplót vezet és elméje gyengülése ellen hadakozik.

Holmes nem sejti, hogy élete alkonyán még egy eset vár rá. Egy eset, melynek megoldásához vissza kell tekintenie a múltba, ahol válaszokra lelhet olyan kérdésekre is, amiket még sosem tett fel magának. Válaszokra az életről, szerelemről és az elme képességeinek határáról.

Mitch Cullin csodálatos története a feledés elleni küzdelemről lenyűgözte a kritikusokat, a kötetből Bill Condon rendezésében és Ian McKellen főszereplésével nagy sikerű film is készült.

Holmes karaktere számomra majdnem olyan kedves és időtlen mint Poirot, ezért evidens volt, hogy belátható időn belül el kell olvasnom az idősödő és elvonultan élő Holmes történetét. Nem véletlenül írtam azt, hogy időtlen, mert számomra Holmes volt az, akiről úgy gondoltam, hogy kortalan és sosem fog megöregedni, de mégis eljött az a pillanat, amikor lehetőségem volt szembenézni azzal, hogy ő sem halhatatlan és bizony egyszer eljön az idő, amikor megöregszik.

A filmet nem voltam hajlandó megnézni azelőtt, hogy elolvastam volna a regényt és szerintem jól tettem, mert ezt a bőr alá mászó, lassan lüktető és az elmúlást érzékeltető regényt kár lett volna kihagyni és ahogy magamat ismerem a film után már nem lett volna kedvem az olvasásához. Ezek után pedig már a filmet nem szeretném megnézni, mert biztos vagyok benne, hogy elvenné ezt a kissé fanyar és rezignált élményt, amit a regénytől kaptam.

Ahogy Holmes öregszik úgy kezdenek el furcsán járni az agytekervényei is, ezért 3 helyszín és 3 idősík vonatkozásában kapunk egy-egy elbeszélést, amit magunknak kell a részletekből egy történetté összerakni. Néha nem tudjuk mit és miért tesz Holmes, de ez is mind a szemléltetés eszközét szolgálja, mert nem maga a 3 történet a fontos, mivel azok lényegében elhanyagolhatóak ahhoz képest, ami Holmes elméjében zajlik és tárul fel előttünk. 

Azt a kérdést járja körül a regény, hogy mi történik abban az esetben, ha egy zseni eléri a fizikai és szellemi korlátait és megöregszik. 

Holmes karaktere az életének alkonyán jár, de még maradt egy ügy, amit szeretne ő maga elmesélni, de nem tudja összeszedetten megtenni, ezért több lépésben próbálja meg a számára oly fontosnak tűnő, de távoli eseményt elbeszélni. 

Igazából mindvégig csapong, több szálat is felvesz egyszerre az író, majd néha el is veszti az egyik fonalat, de már folytatja is a másikat. Zseniálisan megjelenik egy idősebb ember esendősége és viszonylagos kiszolgáltatottsága. Holmes sem mindig ura már a gondolatainak és nem is feltételen a realitások talaján jár. Egyik pillanatban még egy utazáson vesz részt, a másik pillanatban pedig a méhesben tesz-vesz, aztán pedig egy nyomozást próbál bemutatni, amelyben saját érintettsége is szerepet játszik az egyik, a nyomozással érintett személy vonatkozásában. 

Számomra nagyon érdekes volt a történet, kicsit igyekeznem is kellett, hogy a mozaikokat a helyére tegyem és követni tudjam a csapongó gondolatokat, amelyek teljesen új dinamikát adtak a történetnek, merőben eltért a megszokott sémáktól. Cullin mert egy nagyot gondolni és nem félt attól, hogy egy idős, a 90. életévét is átlépő karaktert helyezzen a cselekménye középpontjába. Vállalta mindezt úgy, hogy tudatában kellett lennie annak, hogy Doylenak és hősének Holmesnak szerte a világon széles körben vannak kedvelői, sőt merem mondani rajongói, akik viszonyulása az idős Holmes karakteréhez nagy rizikófaktort kellett, hogy jelentsenek. Bátraké a szerencse szokták mondani és úgy gondolom Cullin bátor és szerencsés volt.

Érezni lehet, hogy Holmes a korral együtt megváltozott, annak ellenére, hogy igyekszik ugyanaz a zárkózott, magának való személyiség maradni, de már nem megy neki, hiszen a körülötte lévő személyek, tárgyak az elmúlás közeledtével egyre jobban megérintik, az élete részévé válnak. 

Azt a kell, hogy mondjam, hogy ez a maga nemében egy nagyon szépen megírt történet, ami figyelembe vette az idősek lelki jellemzőit, legfőképpen a megnyílás és az  elfogadás vonatkozásában. 

Minden sorát szerettem, egy pillanatig nem éreztem tehernek az olvasást, inkább valamilyen megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan nyugalmat árasztott magából a regény. Esős napokon estefelé olvastam a könyvet, ami még adott az amúgy érdekes atmoszférának egy pluszt. 

Nagyon örülök annak, hogy elolvashattam ezt a regényt, ami elgondolkodtatott és letaglózott egyszerre.

Nem gondolom azt, hogy a nagy Holmes rajongók mindegyike szeretni fogja ezt  a kicsit bizarr és furcsa, néhol pedig nagyon mélyre ásó történetet, de a psziché változásaira fogékony olvasók érdeklődését mindenképpen fel fogja kelteni. Kicsit depresszív a regény, ez tény és főleg akkor, ha nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy a hősök és briliáns karakterek is képesek megöregedni és az elmúlás felé tartani. Néhol ez bennem is kellemetlen, sőt ambivalens érzéseket indított el, de ahogy sikerült túltennem magam azon, hogy Holmes is egy halandó ember, aki bizony megöregszik és lelassul, akkor már tudtam, hogy szeretni fogom ezt a regényt és bizony hajtott a kíváncsiság, hogy miként fog ő maga megküzdeni azzal, hogy a mindig sziporkázó elméje bizony hanyatlásnak indult. 

Összegezve

Olyan volt a történet, mint egy öreg óramű, ami hol pontosan, hol pedig késve, vagy éppen sietve mutatta az időt. Nekünk pedig az volt a feladatunk, hogy kitaláljuk, hogy 5 percet késik, vagy siet az óra, de ahogy rájöttünk a pontos időre elég volt hátradőlni és belefeledkezni a zseniálisan megírt történetbe. 

Úgy gondolom, hogy mindenképpen bátorság kellett egy ilyen regény megírásához, de én személy szerint örülök neki, hogy olvashattam és átélhettem Holmes utolsó nyomozását, bár Dr. Watson azért bevallom picit hiányzott. 

Melanie Benjamin-Az Aviátor felesége

Charles Lindbergh-ről talán már mindenki hallott, de legfőképpen a repülés történetében elfoglalt pozíciója miatt, vagy az is elképzelhető, hogy éppen egy sajnálatos családi tragédia jut elsőként az eszünkbe. A tragédiáról szóló hír volt az legelső olyan híres személyek életével foglalkozó média történelmi mérföldkő, ami bejárta az egész világot.  Mindenki megdöbbenve fogadta a híres Lindbergh-bébi elrablásáról szóló híreket. Együtt imádkozott egy egész világ a családért. 

A repüléstörténet leghíresebb párjáról szól ez a könyv.

Szerencsés Lindy, ahogy nevezték ünnepelt sztár volt a maga korában, ezáltal a róla és a családjáról szóló hírek érdekelték az embereket, hol fanatikusan rajongtak érte, de volt, hogy pont az ellenkezője történt fanatikusan utálták, amivel Charles Lindbergh nagyon nehezen tudott megbirkózni és ennek sokszor a családja látta kárát.

A könyv viszont egy teljesen más szemszögből, Anne Lindbergh, azaz a feleség szemszögéből meséli el az életük történetét. Azt kell, hogy mondjam, hogy sokkoló volt olvasni a könyvet, igaz jó értelemben véve sokkoló,  annyira valósághűen keverednek a puszta történelmi tények és a fikció elemei, hogy szinte kibogozhatatlan, hogy hol a határ a valóság és a fikció között.

Azt hiszem ez valójában nem is baj, sőt előrelendíti a történetet, ami egyetlen percig sem válik unalmassá és szinte úgy érezzük, hogy mi magunk is a történet, a történelem részeseivé válunk, még ha csak az olvasás idejére is.

Anne Morrow Lindbergh csodálatraméltó asszony volt, hogy egy olyan férfi mellett is végi erős maradt, mint Charles Lindbergh, mert nem volt egyszerű élete, mint navigátornak a férje mellett, amit ő elvárt tőle az élet minden területén, legyen szó repülésről vagy családról.

Anne Lindbergh volt a NŐ nagybetűvel a saját korában, erős, bátor, példakép, aki bár többet érdemelt volna mindvégig a férje és az elrabolt gyermeke árnyékában élt.

A könyvben különösen tetszett, hogy két idősíkon játszódik, rövid kitekintők vannak a történetbe ékelve, ami Charles Lindbergh halálos ágya mellett férj és feleség között megélt utolsó és egyszeri számonkérésről szól Anne részéről.

Így amikor elérünk a könyv és a történet végéhez választ kapunk a nagy kérdésre, amit Anne Charles-hoz intéz, mert ő mindössze annyira volt kíváncsi: MIÉRT?

Diane Setterfield- A tizenharmadik történet

Egy betegesen romlott család szerencsétlen leszármazottainak morbid és lebilincselő története. 

Szinte végig borzongás töltött el, ahogy haladtam a könyvvel. Nem olyan jófajta borzongás, inkább olyan letaglózó borzongás. Tudjátok, amikor még a hideg is kiráz.

Egy antikvárius lányának, Margaretnek a  szemszögéből ismerjük meg Miss Winter történetét, aki élete vége felé el akarja mondani a teljes igazságot a sok-sok mese közül végre kibontakoztatni a valódi történetét.

Annyit tudunk, hogy a történetet elmesélő Miss Winternek valamilyen köze van a borzalmas családhoz, de az, hogy pontosan, hogyan kapcsolódnak a szálak az csak a csattanókkal teli könyv olvasása folyamán derül ki, ahogy Margaret által egyre többet megtudunk a "meséből".

A könyv nyelvezete, a leírások lebilincselőek, sehol nem unalmas vagy szaggatott a történet, de végig ott bujkál a melankólia, ami az olvasót is magával ragadja, ha nem figyel. Legalábbis ahogy olvastam én éreztem, hogy egyre jobban nyomaszt a könyv, pedig igyekeztem nem annyira belemélyülni, de akaratom ellenére elragadott és elvarázsolt. Szinte hajtott, űzött, hogy a végére érjek és minden kiderüljön, mert sok-sok kérdés tört elő, ahogy lapról lapra izgalmasabbá vált a könyv.

Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy annyit nem ér, hogy szinte letaglózzon, de örülök, hogy nem tettem le és végig olvastam, mert egy irodalmi élménnyel gazdagabb lettem.

Nagyon ritkán jut az ember ennyire jól megírt és szerkesztett könyvhöz, tehát érdemes nekikezdeni. 

Ami a legjobb, hogy végig aktívan tartja az olvasó képzeletét és ez mostanában egyre ritkább.

Nem is nagyon tudok többet írni, mert egyszerűen annyira jó, hogy muszáj elolvasni, hogy megértsük.

5/5

Tartalom.:

Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapja antikváriumban dolgozik, s mivel imádja a letűnt korok stílusát és történeteit, rég elhunyt írók életrajzának megírásával szórakoztatja önmagát és olvasóit. Egy nap azonban furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri, írja meg az ő életrajzát is. A leghíresebb élő angol írónő életéről már sokan írtak, de minden biográfusának más és más élettörténetet mondott el. A legfurcsább talán mégis az, hogy első művében a címben ígért tizenhárom történet helyett csak tizenkettő szerepel. Vajon csak véletlenül maradt ki, vagy szándékosan nem került bele? Ez a sok rejtély elegendő ahhoz, hogy Margaret elfogadja a felkérést és elinduljon az írónő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá...



Az írónő:


Valahogy így képzelem el a könyv egyik fő helyszínét a leírás alapján

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Egy könyv, ami sokáig vezette a New York Times bestseller listáját. Ettől függetlenül úgy kezdtem neki az olvasásnak, hogy na jó ismét egy a világháború borzalmait megörökítő alkotás, sem több sem kevesebb, nem voltam biztos benne, hogy tud valaki újat mutatni. Sőt még abban sem voltam biztos, hogy végig fogom-e tudni olvasni, ugyanis nem szeretem a leszakadt emberi testrészekről és egyéb borzalmakról szóló leírásokat. Márpedig egy II. világháborús könyvtől pont ilyen borzalmakat vár az ember.

De, ami ezután jött, hát az volt a nem semmi, erre felkészülni sem lehetett. Felemelt a magasba, majd a mélybe lökött. Felkavaró és megindító.  Mire elolvastam egy számomra eddig ismeretlen lelkiállapotba kerültem, nem tudtam hova tenni a dolgokat. Nehéz elhinni, hogy egy olyan író írta, aki nem élte át a háború borzalmait, hiszen a könyv 2005-ös megírásakor Markus Zusak mindössze 30 éves volt.

A karakterek tökéletesen kidolgozottak, életszerűek. Személyes kedvencem a Papa karaktere volt, annyira jóságos, aki még a legrosszabb időkben is EMBER tudott maradni. Egy tökéletes példakép mindenki számára.

Nagyon nehéz bármit is írni a könyvről, mert annyira hatással volt rám, hogy ezek után nehéz szavakat találni arra, hogy mindazt a hangulatot vissza tudjam adni, amit a könyv nálam okozott. 

Olyan lebilincselően ír az író, hogy minden elismerésem, tudja mivel lehet megfogni az olvasókat.

Nem azt mondom volt egy két unalmasabb rész is, de összességében lenyűgözött és biztos, hogy a gimnáziumokban kötelező olvasmánnyá tenném a könyvet. 

Imádtam, hogy a  narrátor maga Halál, -aki a háború alatt szinte minden családnál "vendégeskedett"-ami elég furcsa, de ugyanakkor zseniális, mert megadja a könyv alaphangulatát.

Az elejétől egészen a végéig vártam azt a percet, amikor el fog jönni a döbbenet pillanata, mert ezt már az elejétől tudni és érezni lehetett, hogy be fog következni az a pillanat, amikor ledöbbenünk és csak ülünk és nézünk ki a fejünkből, nem fogjuk találni a szavakat. Ezt az érzést vártam végig, amíg olvastam a könyvet. 

Amit vártam be is következett, sajnos.  Ahhoz, hogy átéljük az érzést, muszáj elolvasni a könyvet.

Egy 9 éves kislány Liesel története elevenedik meg a lapokon, aki nevelőszülőkhöz kerül, miután az öccse meghal és a szülei sem tudja tovább nevelni, mert koncentrációs táborba kerülnek. Egy átlag német család mindennapjait látjuk a Himmel utcában, ahova Liesel megpróbál beilleszkedni, meglátjuk az emberséget és a szeretetet is annak ellenére, hogy idegenként kell együtt élniük. Egy igazán ártatlan és  tiszta gyermekkori szerelem is megjelenik, talán ezért is lesz még fájóbb a befejezés. Nálam a könyvek ellopása csak teljesen másodlagossá vált az olvasás során, annyira magával ragadott ez a keserédes mese. 

Úgy gondolom nem is maga a cselekmény a fontos, vagy inkább nevezzük másodlagosnak, mert lehetne itt egy másik történet is, de az  ahogy meg van írva valami csoda, repülnek a gondolataink és csak azt vesszük észre, hogy vége, nincs tovább és mi ott vagyunk a gondolatainkkal, és százszor is hálát adunk, hogy akkor és ott nem voltunk részesei a háborúnak.

Nem igazán estére ajánlott olvasmány, mert egy ilyen könyv után szinte lehetetlen nyugodtan aludni.

5/5

                                                          

A könyv alapján készült filmet is ajánlom megnézésre, bár közel sem olyan a hatás, mint olvasás közben.

A férfi, aki megírta ezt az örök darabot Markus Zusak:

             

Fülszöveg.:

EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI 1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga. Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek. FONTOS INFORMÁCIÓK ez a kis történet egy lányról, egy harmonikásról, néhány fanatikus németről, egy zsidó bokszolóról, és egészen sok lopásról szól. MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL: A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT