Jennifer Probst: Egy nyár Itáliában

 

Csaba nyári kihívásához, a KönyVakációhoz kerestem megfelelő könyveket, amikor megakadt a szemem Jennifer Probst, Egy nyár Itáliában című regényén. A regény a kihívás kettő kategóriájához is megfelelő lett volna, de én a „víz a borítón” szempontot választottam, mivel a borítón egyértelműen megjelenik a tenger.

Az írónőtől korábban még semmit sem olvastam, de felkeltette az érdeklődésemet, hogy a regény női sorsokat állít a középpontba és valójában az írónő és az ő női családtagjai által közösen megélt utazás adta az inspirációt a regény megírásához.

A történet három generáció nőtagjait mutatja be, akik eltérő életszakaszban járnak, de mégis összeköti őket a vér és a szeretet egymás iránt, amit ki-ki eltérő indokokból, de nehezen mutat ki a másik irányába. Emiatt egy bonyolult családi kapcsolat bontakozik ki a szemünk előtt, már a regény elejétől fogva. A szereplők annak érdekében, hogy még azelőtt rendezzék a kapcsolatukat mielőtt késő lenne, elutaznak Olaszországba, ahova Sophia-t, a nagymamát a szíve szólítja. Az utazás a fizikális úton kívül mindhármuk számára belső utazás is, amely során újra megismerik önmagukat és egymást is, átértékelik az életüket és személyes fontossági sorrendet állítanak fel, ezzel próbálva rendezni az érzéseiket.

Elindulnak tehát egy varázslatos, nehézségekkel, örömmel és bánattal teli utazásra, a gyönyörű Olaszországba. Innentől mi is felülhetünk a szereplőkkel együtt egy érzelmi hullámvasútra, amely gyönyörű tájakon robog, de sokszor kell attól tartani, hogy végül kisiklik.

Francesca egyedülálló anya, nagyon független, de sokszor a magánélete rovására megy a saját cégének a vezetése, amit a családja elég rosszul visel, ezáltal az anyukája, Sophia és lánya, Allegra szorosabb kapcsolatot alakítottak ki, ő pedig folyamatosan távolodik tőlük. Az utazás az, amikor szép lassan, de kinyílnak a szereplők és egyre jobban betekintést engednek az olvasóknak és egymásnak is az érzéseikbe.

Kedvenc karakterem Sophia volt, akit egyértelműen egy stabil és józan gondolkodású nőként ismertem meg, számára a szerettei mindennél többet jelentenek, ezáltal ő volt az a láthatatlan kapocs, aki a családot megpróbálta összehozni és felébreszteni az egymás iránti elfojtott érzéseiket is. Nagyon szerettem az élethez való hozzáállását, azt, ahogy reagált a felmerülő problémákra, de ugyanakkor megélte az élet apró örömeit is.

Allegra is kellemes, üde személyiség volt, aki nagyon sokat fejlődött a regény során és igazán szerethető volt mindvégig.

Francescával álltam egyedül picit hadilábon, mert nála végig ingadozást éreztem és néha már nagyon sok volt az, amikor a munkája körül pörgött. Azt is éreztem, hogy ő volt az, aki a legkevésbé kívánt a változásokat, még akkor is, ha magában mindvégig bizonygatta az ellenkezőjét. A regény során nála kellett a legtöbbet várnom arra, hogy találjak benne valamit, ami megfog, amitől megkedvelhetem, de legalábbis jobban megértem a mozgatórugóját.

Enzo és Ian pedig a tökéletes férfi kiegészítői voltak a történetnek, nem vették el a show-t a női karakterektől, hanem mindvégig pont annyit kaptunk belőlük, ami elég volt ahhoz, hogy a regény előre tudjon lendülni anélkül, hogy a fókusz elmozdulna a lényegi szereplőkről.

A regény központjába egy igazán élvezhető tanulási folyamat került, ahol az érzelmek teljes spektruma megjelent, de a karakterek mellett mi, olvasók is sokat tanulhattunk önmagunkról és

lehetőségünk nyílt amellett, hogy jól szórakoztunk még a saját életünk egyes részleteit is átértékelni.

Nagyon régen vágytam már egy ilyen szívmelengető regényre, ami építi és táplálja a lelkemet, emellett nagyon szórakoztató is. Az elszalasztott lehetőségek, a második esély és az érzelmek teljes spektruma nagyon szépen, kerek egészként került megírásra, nagyon olvastatja magát a történet. A női karakterek nagyon jól illettek egymáshoz, a helyszínek gyönyörűek voltak és az elgondolkodtató, néhol szomorkás témák mellett sok-sok vidámság is fűszerezte a történetet. Úgy gondolom, hogy hamarosan fogok még olvasni az írónőtől.

"-Egyszerűen nem tudom megoldani. Iszonyú sok mindent kell csinálnom, és alig van időm.

-Egyszer majd rájössz, Francesca, hogy nincs több időd. És, hogy nem kellett volna hagynod, hogy a munkád így elárulja az életedet."

"Túl vagyunk a körutazás felén, és olyan csodás dolgokat láttunk, amelyek örökre rabul ejtettek. Bár a buszutak néha végtelen hosszúnak tűntek, folyamatosan ki-be pakolásztuk a bőröndjeinket, a tűző napon pedig olykor úgy éreztük, hogy összeesünk a kimerültségtől – Olaszország elvarázsolt, és arra kért, hogy szeressük viszont.

Én megtettem."

Fülszöveg: 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az élet rövid. Edd meg a cannolit.

Miközben beutazzák Olaszország gyönyörű tájait, a Ferrari-család nőtagjainak lelki sebei apránként begyógyulnak. Francesca munkamániás, a karrierjének megszállottja. Végletesen független, és a családi életet leszámítva minden területen nagyon sikeres. Nehezére esik, hogy elég időt szakítson tizenéves lányára, Allegrára, akivel apránként egészen elidegenedtek egymástól. Amikor a lánya rossz társaságba keveredik, és kábítószer-birtoklás miatt rendőrségi ügye lesz, Francesca beadja a derekát. Az édesanyja, Allegra nagymamája már régóta unszolja, szánjanak rá egy teljes nyári vakációt, és hármasban térjenek vissza a gyökerekhez, Olaszországba, ahonnan a család származik. Francesca álmában sem gondolta volna, hogy ez a nyár válaszút elé állítja, amely egész jövőjére kihatással lesz.

Karen Swan: Római kalandok

 Első olvasásom volt Karen Swan-tól, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. Nagyon megkedveltem az írónő történetvezetését, amit az is mutat, hogy nagyjából három nap alatt be is fejeztem, úgy, hogy csak napközben olvastam.

A helyszín Róma, az örök város, ami most nagyon hangsúlyosan megjelent a történelmi utalások és a helyszín leírása által. Egy igazi palotába kalauzolt el minket az írónő, amit körbelengett a titok, de leginkább a tulajdonosa, Elena által. 

Nagyon izgalmas karaktereket sorakoztatott fel az írónő, mind a jelenben, mind pedig a múltban érdkekes személyiségek bontakoztak ki előttünk. Kedvencem Cesca volt, aki igazi mai, talpraesett nő, de picit elvarázsolt is, ami nagyon emberi oldaláról mutatta be. Nico, a sármos olasz pasi igazán zseniálisan illett a történetbe. Elena pedig a múlt által tudott nagyon titokzatos karakterré válni. Összességében teljesen elégedett vagyok a jellemfejlődéssel, a karakterek által nyújtott izgalmakkal. 

Tetszett ahogy a mai kor szereplői átlagos világa megjelent a foglalkozásuk által, volt, aki barlangkutató, volt, aki tanár volt, de idegenvezetőből és korábbi ügyvédből sem volt hiány, illetve a mindennapi tevékenységeik során. Viszont a kedvencem, hogy Francesca által bekerült a regénybe a blogírás is, ez kimondott üdítően hatott rám. 

"-"Borostyánsárga fények és verebek." Ezt írta - mondta Matteo, és visszatette a mobilt az asztalra.

-Ezt szereted legjobban ebben a városban? - kérdezte hitetlenkedve Alessandra.

-Több lájkot kaptam rá, mint bármelyik másik posztomra - nevetett Cesca, és a csillagok felé tárta a tenyerét. - Mit mondhatnék?"

Annak ellenére, hogy két idősíkon futott a történet mégis mindkét kor tudott valamilyen pezsgést nyújtani, egyik sem volt lapos, mindig vártam, hogy mikor lépünk át a másik korszakba és folytatódik a kaland. Tehát nagyon izgalmas volt ez a megoldás, fenn tudta tartani az érdeklődésemet.

A csillogás és a pompa nélkülözhetetlen eleme ennek a regénynek, de egyáltalán nem volt sok, sőt szinte kiáltott több és több luxus után. Nagyon szerettem ebben a világban elmerülni, a múlt atmoszférája az igazi luxus érzetét keltette, de amellett egy sötét korszakot is körvonalazott. A kettősség engem lenyűgözött. 

A gördülékeny író stílusnak köszönhetően egy nagyon izgalmas, fordulatos, lenyűgöző és nem utolsó sorban igazán romantikus, kontinenseken átívelő regényt vehettem kézbe. A vége pedig egy igazi csavart rejtett, úgy ahogy azt kell annak érdekében, hogy az olvasóknak nem maradjon hiányérzetük. A történet lezárását is nagyon szerettem, de még szívesen kalandoztam volna Róma utcáin és alagútjaiban a szereplőkkel.

A nyár kedvenc romantikusát avathattam a regény által. 

Fülszöveg: Van ​megállíthatatlan szerelem. Van eltitkolhatatlan titok.1974: Elena Damiani gazdag családba született, lélegzetelállító szépség, ezért minden ajtó megnyílik előtte, a férfiak a lába előtt hevernek. Huszonhat évesen már a harmadik férjét nyűvi, amikor emberére akad. Ezt a férfit soha nem kaphatja meg – amin se pénz, se szépség nem változtathat.2017: Francesca Hackett londoni élete elől Rómába szökött, éli a dolce vitát, turistacsoportokat vezet az Örök Városban. Egy szemetesben lopott dizájner retikült talál, és visszajuttatja jogos tulajdonosának, aki a piazza túloldalán lakik – a híres társasági hölgynek, Elena dei Damiani Pignatelli della Mirandolának. A pénztárcának ugyan nyoma veszett, Elena mégis kitörő örömmel fogadja a megkerült retikült, mert ott van benne a levél, amelyet a férje tizenkét évvel azelőtt, a halálos ágyán írt, és amelyet Elena azóta se bontott fel.Kölcsönösen szimpatikusak egymásnak, ezért megállapodnak, hogy Francesca fog interjúkat készíteni Elenával, hogy kiadhassák Elena memoárját. A nyár folyamán Francesca ámultan hallgatja Elena szenzációs történeteit. A város alatti ősrégi alagútból felhoznak egy felbecsülhetetlen értékű gyémántgyűrűt, amelyről kiderül, szintén Elenáé lehetett. Francesca ekkor rádöbben, mi lehet Elena életének legdrámaibb titka.„Mesés kaland… hibátlan nyári olvasmány egy pohár Prosecco mellé.” – Bookliterati.com„Sehová ne menekülj… hacsak ne ebbe a könyvbe!” – Candis„Függőséget okoz… kiemelten ajánljuk!” – Onmybookshelf blog„Van itt szenvedély és csillogás a romantika kedvelőinek, de ugyanúgy van humor, intrika, érzelmi hullámzások – fordulatok, és előre nem látható csavarok. Nem is beszélve a sötét, baljós titkokról, amelyek mostanra Karen Swan védjegyévé váltak.” – Lancashire Post„Tökéletes olvasmány a tengerpartra.” – Daily ExpressKaren Swan Sunday Times bestsellerszerző. Korábban divatmagazinnál dolgozott. Tizennyolc könyvet írt, Sussexben él férjével, három gyerekük és két kutyájuk van.

Köszönöm a regényt a 21.Százas Kiadónak!  

Lauren Graham: Egy nap talán

Lauren Graham, a Szívek szállodája és a Vásott szülők rajongott sztárja szellemes, elbűvölő, humorosan szívhez szóló bemutatkozó regényt írt egy kezdő színésznőről, aki New Yorkban igyekszik előrelépni a pályáján, miközben ép elméjét is szeretné megőrizni. Az Egy nap talán reményekről és álmokról szól, arról, hogy milyen fiatalnak lenni a nagyvárosban, s valamire mélységesen, őrülten, elkeseredetten vágyakozni. Arról szól, hogyan talál rá egy fiatal színésznő a szerelemre, hogyan találja meg önmagát, s ami New Yorkban talán mindennél nehezebb: hogyan talál színészi munkát magának. „Graham tehetséggel ragadja meg, hogy milyen ambiciózus, reménnyel teli fiatalnak lenni New Yorkban." CANDACE BUSHNELL „Lauren Graham stílusa annyira friss és mulatságos, a könyv annyira tele van remek szövegekkel, hogy ez azonnal megragadott, ám hogy éjszaka is fennmaradtam olvasni, az főleg rokonszenves szereplőinek (plusz a telefirkált filofax lapoknak), az ellenállhatatlan romantikus fordulatoknak és az izgalmas cselekménynek köszönhető." MEG CABOT

Hamarosan megjelenik Lorelai, akarom írni Lauren Graham önéletrajzi kötete, a Gyorsan elhadarom, azonban én még az első regényénél az Egy nap talánnál tartok, ami egy várólistás darabom volt. 

Nemrég fejeztem be az olvasást és meglepő, de elégedetten tettem le a regényt. Eddig Laurent kizárólag a Szívek szállodája komikájaként azonosítottam, de nem csak a színészetben tehetséges a nő, hanem remekül tud írni is. Nagy Szívek szállodája rajongó voltam egy időben, aztán persze lecsengett, de a karakter még sokáig elevenen élt az emlékezetemben, ezért is tudtam, hogy muszáj elolvasnom Lauren regényét, ha fele olyan jó is, mint a filmben nyújtott alakítása én már akkor is boldog leszek.

Frances Banks színészpalánta kalandjait követhetjük nyomon a '90-es évek New Yorkjában. Megismerhetjük ahogy próbálja megtalálni a saját útját a csillogó színészi karrier irányába és közben próbál egyensúlyt teremteni a lakbér, a pincérnői állása és a társas kapcsolatainak kuszaságában. Annak ellenére, hogy Franny egy szép nő, neki sem megy minden olyan egyszerűen, bizonytalan önmagába és a képességeivel sincs teljesen tisztában, sőt néha balul sülnek el a dolgai, mint ahogy ez bármelyikünkkel megeshetne, de ettől függetlenül mer nagyot álmodni, ami már eleve díjazandó. 

A leírások magával ragadtak, szinte láttam, ahogy az emberek munkába rohannak, vagy éppen az egyik meghallgatásról a másikra sietnek, közben beugranak egy new yorki telefonfülkébe, hogy lehallgassák az otthoni üzeneteiket, mert még nem mobilfüggők, vagy éppen megebédelnek egy étterembe, miközben tülkölnek a sárga taxik és pezseg az élet. Szerettem, hogy egy csokornyit kaptunk a hamisítatlan New Yorkból.

Franny egy kicsit naiv, tudjátok, olyan igazi elvarázsolt színészpalánta, remek adottságokkal, amit nem mindig tud a saját előnyére fordítani. Tetszett ahogy Franny jön-megy a nagyvárosban, rohan a meghallgatásokra, mindig elfelejti felhívni az apját és szinte érezni, ahogy perzsel körülötte a levegő, igazán szerethető egyszerű karakter volt,  ezért könnyű volt azonosulni vele.

Nem tudtam azonban eldönteni, hogy ez egy félig -meddig önéletrajzi ihletésű regény-e vagy sem, de annyi bizonyos, hogy Lauren nagyon hasonló habitusú lehetett Frannyéhoz a fiatal éveiben, lehet, hogy ő is magasan, kusza hajkoronával, esetlenül botladozott a színészi karrier felé. Ettől függetlenül nem is az a lényeg, hogy Franny Lauren-e vagy sem, hanem az, hogy annak ellenére, hogy nem minden poén ütött, mégis egy könnyed, szórakoztató történetet olvashattam. 

A regény felépítésénél különösen szerettem Franny naplóbejegyzéseit, bár picit Bridget Jones-os volt, de nem bántam, mert remekül illeszkedett a regénybe és néhol megtörte, illetve meg is akadályozta, hogy lapossá váljon a cselekmény. Szerintem Franny a '90-es évek bullett journalját vezetgette. 

Apropó nekem is van ám már 2005 óta bullet journalom, csak eddig nem tudtam, hogy így hívják :) Benne van minden fontos történés, ami érintettem az életemet, belépők, feljegyzések, rajzocskák. Mielőtt elkalandozom nézzük is a lezárást, ami egy kicsit hiányos volt számomra, nem tudom, hogy van-e még több Franny történetében, személy szerinte jobban örültem volna mondjuk egy 10 évvel később.... befejezésnek, de majd kiderül, hogy lesz-e folytatás és lesz-e abban is elég löket még egy Franny storyhoz.

Összességében viszont egy könnyed, csajos regény, nőkről nőknek színesen, sziporkázóan és nem utolsó sorban szól a színészek titokzatos világának kulisszatitkairól is, úgy elbeszélve, hogy közben mosolyt csal az arcodra. 

JÖN!

Ebben ​a kötetben Lauren Graham egy pillanatra megállítja az időt, és végignéz eddigi életén. Hangos nevetésre késztető történeteket mesél a gyerekkoráról, a karrierje beindításának időszakáról és arról, amikor évekkel később a Vásott szülők forgatásán a lakókocsijában ülve feltette magának a kérdést: „Te most… ööö… befutottál?” Őszintén beszél arról is, milyen szinglinek lenni Hollywoodban („Már vadidegenek is aggódtak értem, olyan sokáig voltam szingli.”), arról, amikor egy alkalommal meghallgatáson vett részt a feneke, valamint arról is, milyen volt zsűritagnak lenni A kifutóban („Mintha csak divatalapú rövidzárlatot kaptam volna.”). Visszaemlékszik, milyen élmény volt, amikor megkapta a pergő nyelvű Lorelai Gilmore szerepét, valamint milyen érzés volt kilenc évvel később újra felvenni a szerepet, és mit jelentett neki mindez.

A könyvet fotók és a Szívek szállodája: Egy év az életben forgatása közben Graham által vezetett napló részletei színesítik. Olyan, mint egy kellemes, otthon töltött este, amikor mindent alaposan kibeszélünk a legjobb barátunkkal, nevetünk, történeteket mesélünk, és persze mindent gyorsan elhadarunk.

Megjelenés éve: 2017.04.18.

Kiadó: Gabo

Elizabeth Berg: Hol volt, hol nem volt.....

John és Irene Marsh valaha házasok voltak, most azonban az Amerikai Egyesült Államok két végében élnek. Látszólag csak egyvalami köti össze őket, pontosabban egyvalaki, a lányuk.
Amikor Sadie, a szülei tudomása szerint, hétvégi sziklamászásra indul, és nem jelentkezik időben, az anyja rögtön a legrosszabbra gondol, és értesíti a volt férjét. John haladéktalanul San Franciscóba repül, hogy vele legyen a nehéz percekben, de arra egyikük sem számít, hogy a váratlan együttlét mindannyiuk életében sorsfordító változásokat hoz.
Újrakezdhető-e bármi is az életben, amit valaha a félelem, az óvatosság, a közöny szakított ketté? Vagy tanulva a hibákból az ember képes átszabni a sorsát? Elvethetők vajon a régi megszokások, felülírhatók a bevett családi minták? Elizabeth Berg két generáció mindennapjait bemutató regénye ezeket a kérdéseket járja körül; érzelmes-bús könyve az újrakezdés, a saját történet megtalálásába vetett hit tanúbizonysága.

Nem is tudom hol kezdjem, volt benne potenciál, csak sajnos nagyon hamar kialudt. A borító igazán tetszetősre sikerült és a fülszöveg alapján a történet is nagyon ígéretes volt, szerettem volna szeretni, de most sajnos nem ment.  Ezzel a regénnyel letudtam az idei év eddigi leglaposabb olvasmányát is, sajnos, de nézzük, hogy miért gondolom így.

A témák, amelyekhez az írónő nyúl nagyon érdekesnek ígérkeznek, sok családot érintő problémával teszi mindezt és ezáltal kelti fel az olvasó figyelmét. Bár már eleinte is túl soknak tűnhetnek azok a témák, amelyeket érint, vagy amelyekről mesélni szeretne, úgy, mint a csonka családokról, elengedésről, gyermekkori emlékekről, szerelemről, párkeresésről, vívódásról, az éppen a felnőttkor küszöbén álló kamaszokról, a kihunyt lángokról, özvegységről, korai, vagy éppen késői házasságról és ez az érzés sajnos később is megmarad. Ahogy látszik a felsorolás alapján is, túl sok élethelyzetet próbál feldolgozni a regény és ezáltal valahol sajnos elveszett a fő mondanivaló, amit én nagyon sajnálok, mert szerettem volna egy izgalmas, ugyanakkor mondanivalóval bíró történetet olvasni az írónőtől, akiről már annyi jót olvastam. 

A történet szerint John és Irene 36 éves koruk körül házasodnak össze, majd a válás után 8 éves lányuk, Sadie az anyjával San Franciscoba költözik és éli a két szülő között ingadozó mindennapjait. A történet időpontjában Sadie éppen 18 éves és a szárnyait próbálgatja, a két szülő pedig próbál megbirkózni az egyedülálló szülőket érintő problémákkal, mint a magány, a párkeresés és a gyermekük függetlenedési kísérleteivel.  Egy váratlan, traumatikus esemény azonban mégis újra közelebb löki őket egymáshoz, az viszont már kérdéses, hogy egymásra találnak-e újra. Tömören ennyi lenne a történet, de ettől sokkal bővebb és ide-oda ingadozó elbeszélést kapunk.

Mindvégig úgy éreztem, hogy Sadie 18 évesen sok tekintetben érettebb, mint a két felnőtt együttesen. Sokszor voltak jó meglátásai, de a karaktere néha igazán furcsára sikeredett, főleg a traumatikus esemény röpke ideje alatt tapasztaltak alapján, amikor nem volt túl hiteles, hiszen egyáltalán nem követett semmi olyan viselkedési formát a karakter, mint ami a korához és az adott helyzethez képest elvárható lett volna. Sokszor tűnt inkább egy bő negyvenesnek, mint egy 18 évesnek. Nagyon kettős karakter volt bölcsességgel és gyermeteg meglátással. Számomra megdöbbentő volt, hogy olyan dolgot is cselekedett, amit már egy 10! éves sem tenne meg, néha pedig úgy beszélt, olyan gondolatvilággal rendelkezett, mint amit egy 40 éves, érett nő is megirigyelhetett volna,  szóval nem igazán értettem meg. Véleményem szerint most nem találtam meg az írónő azt a bizonyos arany középutat, amitől jó lehetett volna Sadie karakter ábrázolása. 

A két szülő karakterét egy kalap alá venném, hiszen egyik sem nőtt a szívemhez, nagyon furcsán kezelték a saját élethelyzetüket, legfőképpen Irene, aki sajnos többször idegesített, mint ahányszor nem és nagyon gyerekes maradt mindvégig, John pedig belenyugvóan elfogadta ezt a helyzetet és nem próbált az unalmas megszokottságból ő maga sem kilépni. Azonban, ha a két karakter közül kellene választanom, akkor azt mondanám, hogy John karaktere egy picit jobban sikerült, egy cseppet felnőttesebb volt és legalább némi próbálkozást éreztem rajta, főleg Sadie irányába, igaz kicsit lassan és nem éppen hagyományosan tette, emiatt pedig elég bizonytalannak éreztem őt is, mindvégig. 

Tehát az alap meglett volna egy nagyon érdekesnek ígérkező eseménnyel (direkt nem írom, hogy mi történt pontosan) fűszerezett történethez, azonban én úgy éreztem, hogy az összes szál nagyon elkapkodott és befejezetlen volt. Sajnos most úgy éreztem, hogy ez a történet lapos volt és egyáltalán nem tudott megérinteni, vagy érzelmeket felkorbácsolni. Talán pont emiatt is, de a szereplőkkel nem tudtam azonosulni, vagy éppen megkedvelni őket, sőt  erre az sem segített rá, hogy sokszor idegesített az események kuszasága is. 

A Molyon 5 csillagból 3 csillagot adtam, mert az írónő stílusa viszont tetszett, még akkor is, ha maga a történet most nem lopta be magát a szívembe, lehet kicsit később még megpróbálkozom majd másik regényével is.

Mini romantika - pár romantikusról, de csak röviden

A január szép számmal hozott romantikus olvasmányokat, melyek közül az alábbi háromról hozok  most egy-egy mini értékelést. Úgy gondolom, hogy könyvenként egy külön bejegyzés túlzás lenne, ezért egy rövidebb és tömörebb verziót készítettem. Ez a három regény jó alapot képezhet, ha valami rózsaszínre és romantikusra vágyunk, akár így a hideg időben is.

Amikor Imogen és Anna váratlanul megörökli Vivien nagyi fagylaltozóját, fenekestől felfordul az életük. A brightoni boltocska lent van ugyan a tengerparton, de minden bája ellenére kétségbeejtően kevés a vendég. Ha a testvérpár nem változtat gyorsan a dolgok állásán, örökre elveszíthetik nagyanyjuk örökségét. 

A nyár közeledtével Imogen és Anna azt tervezi, hogy visszaállítják Vivien néhai dicsfényét. Ahelyett, hogy eladnák a boltot, inkább kitanulják a szakmát, hogy a fagylaltbolt a déli part ínyenceinek legújabb kedvencévé válhasson. 

Amíg Imogen vigyáz a boltra, nővére Olaszországba utazik, egy ínyenc fagylaltkészítő tanfolyamra. Ám ahogy Anna vállvetve dolgozik együtt a szakma legjobb cukrászaival, rájön, hogy a szerelem még a legváratlanabb helyen is rátalálhat…

Véleményem: A várólistámon csücsült már egy ideje ez a babarózsaszín könyvecske, így a januári hidegben elérkezettnek láttam az időt egy kis lélekmelengető nyári, fagyizós, romantikus történetre. Olyan volt a könyv, mint egy édes, olasz fagylalt, könnyen csúszott és gyorsan fogyott. Szerelem, csalódás, egy csipet ármány és fagyi, fagyi minden mennyiségben. Annak ellenére jól felépített a történet, hogy mi, olvasók is ki tudtuk számítani a végkifejletet, mégis minden lapra jutott valami kis rózsaszín melegség. A szereplők aranyosak, kedvelhetőek voltak, szerettem olvasni a kis csetlés-botlásaikról is. Kellemes melegséget nyújtott a könyv, így a januári havazásban. Egy kis extra is került a könyvbe, mégpedig receptek formájában. Egy könnyed nyári, de akár téli kikapcsolódáshoz is ajánlom a könyvet.

A Moly-on 4 csillagot adtam a regénynek.

A tízéves Florianát rabul ejti a kis faluja mellett álló pompás toszkánai villa szépsége, és arról álmodozik, hogy egy napon majd ott lakik. Amikor Dante, a villa tulajdonosának fia behívja a lánykát, már tudja, hogy a sorsa ide köti, ehhez a fiúhoz. Ám miközben felnőnek, átlépnek egy láthatatlan vonalat, és veszélybe sodorják azt, amit a legfontosabbnak tartanak az életben… Több évtizeddel később, és több száz kilométernyire onnan, az angliai Devonban, egy festői, régi kis kastélyszállóra nehéz idők járnak. A tulajdonos, Marina, felfogad a nyári szezonra egy bentlakó művészt, aki festegetni tanítja a vendégeket. A festő, akit Marina talál erre a célra, vonzó, okos férfi, és nemcsak a családi békétlenségeket kezdi elsimítani, hanem sikerül megfordítania a szálló szerencséjét is. Hamarosan kiderül azonban, hogy a művész nem az, akinek látszik… A tengerparti ház megindító és varázslatos mese szerelemről, megbocsátásról, és újra felfedezett múltról.

Véleményem: Nekem az volt az első benyomásom, hogy egy Elizabeth Adler utánzatot kaparintottam meg, annak ellenére, hogy a történet alapjában véve teljesen rendben volt. Kaptunk egy csipet rejtélyt és romantikát, gyönyörű tájakkal ötvözve és a kedvenc megoldásomat is feltálalták, azaz a múlt és jelen megjelenítését, mely később egy szállá futott össze. Korábban ezért a kettős idősíkon játszódó regényekért kedveltem meg Adlert is és mi tagadás most is nagyon bejött ez a felépítése a regények. A nagy titkot elég hamar összeraktam és nem feltétlen azért, mert remek nyomozó vagyok, hanem, mert nem lehetett máshogy alakítani a szálakat és ez elég hamar ki is derült. A múlt és a jelen remekül harmonizáltak, pont egy-egy érdekesebb résznél szakadtak meg, ezzel is fokozandó a feszültséget. Egyedül némi hiányosságot a karakterek kidolgozásánál fedeztem fel, de ezt az író stílusa elég jól elfedte. 

A Molyon 4,5 csillagra értékeltem, mert annak ellenére, hogy nem életem legjobb olvasmánya, de vitathatatlanul van benne egyfajta romantikus báj. 

Nina Elliot sosem gondolta volna, hogy ennyire bátor lesz. Elhagyja a férfit, aki nem érdemelte meg a szerelmét, és beolvas a főnökének, majd hangosan becsapja maga mögött az ajtót, és kilép a bizonytalanságba. 

Maga sem sejti, hogy erre a régóta halogatott döntésre van szüksége ahhoz, hogy egyszer csak szembejöjjön vele a nagy lehetőség.

Egy váratlan találkozásnak köszönhetően visszatérhet korábbi munkahelyére, a festői Milton-birtokra, ahol az író családfőnek segíthet könyve előkészületi munkálataiban. Egy nyárra szól a megállapodás, addig lakik újra a családdal az egykori bébiszitter, és így a lány időt nyerhet, amíg kitalálja, hogyan tovább.

Dehogy számít rá, hogy a Milton fiúk, akik időközben felnőttek, csapni kezdik neki a szelet… Ráadásul közvetlenül egy nagy csalódás után nem is szeretne új kapcsolatba kezdeni. Csakhogy a forró nyár a romantika időszaka is, a lány pedig egyre jobban belejön a döntéshozatalba…

Véleményem: Egy kellemes, andalító romantikus történet, nem kell nagy fordulatokra és mélyen szántó gondolatokra számítani, mert ez a regény pontosan az, aminek látszik egy chick-lit.

 A chick-lit műfajnak is vannak mély bugyrai, de itt ettől azért nem kell tartanunk. Van benne némi évődés, de a történet alapjaiban véve egy kis semmiség, viszont a malomház, a birtok és a három jóképű pasi ad neki némi színt. Bevallom a leírást sokkal többre tartottam itt és most, mint a karaktereket és a történetet. A táj, a festészet, a nyugalom és az, hogy nem kellett különösebb figyelem a szálak követéséhez, valahogy megnyugtatott. Azt sajnáltam, hogy a karakterek közül senki nem érintett meg, sőt Nina, a női karakter inkább idegesített is, de próbáltam elvonatkoztatni. Mély nyomokat nem hagyott bennem a regény.

A Molyon 3,5 csillagot kapott tőlem.

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata közepette is megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?

Mostanában elég sok olyan könyvbe botlottam, ami nem igazán tetszett. Nem tudom, hogy velem van a baj, vagy sok könyv mostanában tényleg nem üti meg a mércét. Egy-egy kivételtől eltekintve a chick-lit-ek nem szórakoztatóak és nem humorosak, legfőképpen pedig nem csöpögnek a romantikától, inkább nyivákolnak, siránkoznak a sokszor béna főszereplők. Most nem azt mondom, hogy az Ahol a szivárvány véget ér egy borzalom volt, de én a sok pozitív vélemény után nem ezt vártam.  

Véleményem

Bevallom, eddig az írónő nem sok vizet zavart az olvasásaim tengerén, még a nevét is csak annyira néztem meg, hogy simán Cecíliának láttam. Legfőképpen azért nem érdekelt, mert még a csapból is ő folyt egy időben, értsd Moly, blogok, sikerlisták stb. 
Most a Mini-könyvklub keretein belül már nem tudtam csak ilyen lazán elmenni a könyv mellet, mivel júniusban Cecelia Ahern, -igen, megtanultam a nevét- volt soron, Az ahol a szivárvány véget ér című regényével.

Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy egy másfajta chick-lit-tel találkoztam, mint amit vártam. A levélregény alapjain nyugvó e-mail váltások igazán egyedi keretet adtak a történetnek, annak ellenére, hogy az igencsak halovány volt, mindjárt le is írom, hogy miért. 

Volt már olyan érzésetek, hogy valami bűnös dolgot követtek el azzal, hogy meglestek, kilestek valakit? Amennyiben nem, akkor ennek a könyvnek az elolvasásával ne várjatok tovább, mert most pont ilyen érzésetek lesz, és bevallom izgalmas volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy a történettől továbbra sem vagyok elszállva, de maga a formátum, ahogy több szereplő magánüzeneteibe beleolvashattam számomra valami újszerű és izgalmas volt. 

A valóságban nem tenném meg, hogy elolvasom más privát beszélgetését, de itt adott volt legálisan a lehetőség, még akkor is ha csak kitalált szereplőkről van szó.
Az a mélység, mint ahogy a könyvön keresztül behatolhattunk idegenek magánszférájába már-már zavarónak tűnhet, de mégsem tudjuk abbahagyni a "leskelődést", a kíváncsiság visz előre.

A történet elég sablonos, gyermekkori barátok nem tudják eldönteni, hogy feladják-e a barátságot egy szorosabb kötelékért, ami nem tudni hova vezetne, az örök szerelemhez, vagy a barátság elvesztéséhez, ezért inkább mindketten majd 40 éven keresztül szenvednek az orrunk előtt.

A regény egy életen keresztül követi Rosie&Alex barátságát és tipródását. Sokszor már én is velük együtt őrlődtem, néha már a fejemet vertem volna a falba, hogy felnőtt emberek nem lehetnek ennyire bugyuták. Hahó, ébresztő! Házasságok, válás, halál, munkahelyek, mind-mind jönnek és mennek, a szereplők pedig eközben nem sokat fejlődnek. Kicsit olyan volt, mintha mindenki megrekedt volna a kezdeti fázisban és továbbra is 5 éves gyerekek maradtak csak éppen felnőtt életet élnek. Valahogy nem jött most annyira össze, hogy gyorsan egy könyvbe besűrítse az írónő több ember felnőtté válását is, akár több generáción keresztül.

Rosie és Alex mellett a családjuk és barátaik velük folytatott levelezéseibe is bepillanthatunk, ami megtöri a köztük lévő enyhén monoton huzavonát. 

Az e-mailek néhol éveket ugranak, ilyenkor csak kapkodtam a fejemet, hogy jó ég ez a gyerek már fel is nőtt? Rosie és Alex már 50 évesek? Mi van? Mi történt az átugrott időben?

Szóval maradtak zavaróan üres részek.

 Egyébként ez a nagy időbeli ugrálás kicsit le is lombozott, mert valahogy mostanában tényleg gyorsan múlik az idő....

Szereplők

 Rosie és Alex bennem nem mozgattak meg olyan érzelmeket, mint ami elvárható lett volna. Az olvasó inkább egy netes kukkolónak érzi magát, mint a történet részesének. Valahogy végig kívülálló maradtam, nem tudtam ezáltal túl sok érzelmet vinni az olvasásba, nem mondom, hogy nem volt egy-egy rész, amikor egy picit ne sajnáltam volna a szereplőket, de nem volt egy nagy érzelmi vihart keltő, vagy éppen romantikus, zsebkendőbe szipogós olvasmány. 

 Rosi és barátnője Ruby beszélgetéseit bevallom néha át is ugrottam, mert annyira nem érdekelt, hogy miről beszélnek és szerintem túl sokat nem is mulasztottam vele, mert a történet továbbra is legfőképpen Alex és Rosie e-mail-jei nyomán haladt.

Külön ki kell emelnem Pina Bettinát, hát ilyen találó nevet, mindig felderültem, amikor megláttam. P.B. a ráaggatott gúnynév ellenére nem volt ellenszenves szereplő, egy alig-alig megjelenő karakter volt csupán, akit még sajnáltam is, hogy Alex így kibabrált vele,  sőt szegény srác még önmagát is alaposan átverte. 

Összegezve

Szerintem kicsit túl volt értékelve a könyv, nem tudom milyen lehet a film, de talán megnézem. El bírom képzelni, hogy ez most egy olyan eset, hogy jobb lett volna előbb a filmet megnézni és úgy elolvasni a könyvet, mert ez most nem jött át. Kíváncsivá tett, hogy ezt a levélregény formát, hogy sikerült filmre vinni.

Az olvasással gyorsan haladtam, mert kíváncsi voltam, hogy lesz-e nagy csavar, vagy valami felkavaró a végén. Nem árulom el, hogy a végül tapsoltam, sírtam, vagy esetleg bosszankodtam-e. ;) Derítsétek ki, mert olvasásra ajánlom a könyvet, attól eltekintve, hogy engem picit idegesített, de ugyanakkor kíváncsivá is tett egyszerre.

Szerettem és utáltam. Bosszantott, hogy két intelligens ember ennyire elvesztegeti az életét és inkább szenved, virágról virágra ugrál és mégsem veszi észre azt, ami nyilvánvaló.  A kivitelezést viszont szerettem, végre valami, ami eltért a szokásostól és mégis működött, nagyon tetszett ez az újszerű levélregény megoldás. Egy kicsit még a sablonos történetet is fel tudta javítani, mert néhol, ahol már éppen azt mondtam volna, hogy elég, akkor jött egy rövidebb e-mail valakitől és ismét felhúzta azt a bizonyos rugót, ami a történéseket mozgatta. 

A mai napig nem tudom eldönteni, hogy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Teljesen kiakasztott, de végig  kíváncsi voltam. Néha lelombozódtam, hogy ennyire nem lehet valami unalmas, néha pedig még többet és többet akartam.

Nem egy csöpögős love story, inkább a szomszéd lány szerelmes lett a szomszéd srácba történet. 

Ajánlom mindenkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik gyorsan olvasható formában és nem zavarja, hogy néha majd megőrül attól, hogy a szereplők nem látják a fától az erdőt, de mindezt félretéve egy titkos magánszférába találják magukat, mint külső szemlélők.  Nem árt az sem, ha kíváncsi természet a kedves olvasó.

A film szereplői:

Rosie Dunne    Alex Stewart