Dann McDorman: Egy gyilkosság megírásának krónikája

 Fülszöveg: Aki ezt a műfajt tisztességesen műveli, annak követnie kell a szabályokat, hogy az igazságot mindenki számára elérhetővé tegye – akármilyen ügyesen álcázza is hazugság.

Július negyediki hétvége a tiszteletreméltó West Heart vadászklubban. Az első esti koktélozásra még csak néhány vendég jelenik meg: a klub elnöke, a pénztáros a terhes feleségével, a kotnyeles iskolásfiú, a gyászoló apa, a szófukar gondnok, a leendő klubtag, a magánnyomozó…

És lesz majd egy holttest.

Meg egy megoldásra váró csavaros rejtély.

Minden más a szereplőkön múlik.

És, mint meglátod, rád is szerep vár ebben a nyomozásban…

Az Egy gyilkosság megírásának krónikája elképesztően eredeti és fantáziadús detektívregény, amely tiszteletadás a műfaj klasszikusai előtt, valamint ördögien ravasz kirakós, amelyhez hasonlót még sosem olvashattál.

Az Agave Kiadó gyakran meg tud lepni, leginkább azzal, hogy olyan kötetek kiadását is bevállalják, amelyek várhatóan megosztók lesznek, esetleg valamilyen szempontból újszerűek a piacon. Ez a regény pont egy jó példa erre, mert egyedi, merész, hivalkodó és egyúttal izgalmas játszma is.

Ez tehát Dann McDorman bemutatkozó regénye. Őszintén bevallom, nem tudtam, hogy pontosan mire számíthatok, egy Agatha Christie utánzatra vagy éppen valami modernebb – hogy kis hazánknál maradjunk – Lőrincz László krimire. Meglepő, de pont nem hasonlított egyikre sem, valami teljesen eltérő, megfoghatatlan és bonyolult történetet kaptam, amit így visszagondolva, a meghökkentősége mellett élveztem olvasni. Annak ellenére, hogy maga a krimi szál nem hasonlítható a nagy elődökhöz, mégis a kötetben sokszor előkerül a nevük, ezáltal a krimi műfajának csínja-bínja, sok apró fortély, amit az író a saját történetszála mellett próbál átadni az olvasónak.

Számomra ez a része nem volt annyira izgalmas, krimiken nőttem fel, olvasó létem döntő többségét ez a zsáner jelentette, így ismertem a trükköket. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy az átlag olvasónak, aki kizárólag a műfaj iránti élvezet miatt olvas krimit fog tudni újdonsággal szolgálni, mintegy beépített műfaji kitekintő. Számomra a regény legfőbb érdekessége a narratívában és a karakterábrázolásában rejlett.

Mit kaptam a regénytől?

-        újfajta nézőpontot, lényegében kicsit talán interaktív élményt, kísérletet a műfajon belül; - jegyzem meg a kísérlet alanya maga az olvasó-.

-        bonyolult kapcsolati hálót, amit a szereplők megformálása elmélyített és egyben összekuszált;

-        betekintést a krimi zsánerének kulisszatitkaiba;

-        pszichés ráhatásokat, értem ezalatt azt, ahogy az író próbált befolyásolni az olvasás során (bevallom nem volt könnyű dolga);

-        erős impulzusokat, többféle nézőpontot,

-        egy 4 csillagos nyomozást;

-        rejtvényt, amit eldobált mozaikokból lehet kirakni, az író közben folyamatosan elterelte a figyelmemet egy-egy be-és kiszólásával;

-        idegesítő és egyben érdekes karakterábrázolás, egyedi narratívával;

-        a káosz és a rend egyidejű jelenlétét;

-        széles érzelmi skála megjelenítését;

-        műfaji ismereteket, áttekintőt.

Az író felkerült a radaromra és kíváncsian várom a következő dobását. Véleményem szerint lesz olyan olvasó, aki elmerül majd a történetben és rácsodálkozik a krimi mibenlétére, lesz, akit kimozdít a komfortzónájából és egy újfajta látásmódot mutat neki, ami a zsáneren keresztül elérhető és lehet, hogy lesz olyan közönség is, aki bosszankodni fog vagy éppen nehezen találja meg ennek az elbeszélésnek a lényegét. Összességében megosztó lesz.

Egy a lényeg, mindenkit arra biztatok, hogy tegyen egy próbát McDorman újszerű krimijével és döntse el maga, hogy szereti-e vagy sem ezt a játékos írást.

Egy tiszta játszma az író és az olvasó között! Olvasásra ajánlom!

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak! 

Laura Barrow: Hívd haza a kanárikat

 Fülszöveg: Történet ​három nővérről, akiket messze sodort egymástól az élet, de most ismét találkoznak, hogy szembenézzenek a lezáratlan múlttal ebben a családról, gyászról, titkokról és megbocsátásról szóló, megható regényben.

Savannah még csak négyéves volt, mikor ikertestvére, Georgia eltűnt, és azóta sem került elő. Ennyi évvel később talán erre a rejtélyre is fény derül. Savannah meggyőzi nővéreit, hogy ássák ki az időkapszulát, melyet még gyermekkorukban rejtettek el a régi házuk udvarán. Ám a három lánynak a hazatéréssel együtt szembe kell néznie a múlt kísérteteivel és makacs nagyanyjukkal, Mamóval is.

Az előásott emlékek között kutakodva egy fényképre bukkannak, mely Georgia eltűnésének napján készült, és felfedeznek rajta egy ismeretlen nőt a háttérben. Míg a nővérei tovább akarnak lépni, Savannah elhatározza, hogy megkeresi a titokzatos nőt, és így talán az igazsághoz is közelebb kerül. Mikor a régi feszültségek, versengések és emlékek a felszínre törnek, mindannyian kénytelenek átgondolni, mit tudnak arról a sorsdöntő napról, egymásról és önmagukról. Miközben próbálják kideríteni, mi történhetett Georgiával, mindegyikük felismeri azt, amit Mamó mindvégig tudott: az összetartás és egymás támogatása a legfontosabb.

Befejeztem ezt, a kívül, belül gyönyörű történetet. Hát, ez valami csoda volt, pont jókor talált meg a törtémet. Mostanában sok pörgős, vidám könyvet olvastam. Szinte ki voltam éhezve egy mélyebb, érzelmesebb, összetettebb történetre.

Mamó a történet központi karaktete, nála fut össze a múlt és a jelen összes szála. Az unokái, négyen voltak, lányok, de már csak hárman vannak, amikor kiássák az eltemetett időkapszulát, ami emlékek hadát és egy rejtélyt is a nyakukba zúdit. Nem könnyű a saját nehéz sorsuk és mindennapjaik mellett helyretenni a lelkükben zajló harcot, de mindent megtesznek azért, hogy a múlt ne uralja tovább az életüket. Eközben további, nem várt történések zaklatják fel a családot, a kérdés pedig minvégi az, hogy ilyen mélyről van e még lehetőségük eljutni a boldogsághoz, a megbocsájtáshoz és az elengedéshez.

Szerettem a karakterek összetettségét, a megrajzolt női sorsokat és összességben az egész történetet. Nagyon jól ívelt történetvezetés, valósághű karakterek, a dél forrósága, gyász, szeretet és a család fontossága, egyszerűen mindenből tökéletes arányokat kap az olvasó.

Nehezen befogadható, de valóban hatásos történet. Ez a regény megérinti a szívet, ha akarjuk, ha nem. Beszippant, a váltott idősík pedig a generációs problémákat is kiválóan lenyomatolja. Nem tudok nem legekben írni erről a regényről, ami olyan valóságosnak hatott, hogy szinte láttam magam előtt Mamót, a lányokat és a kisváros minden egyes lakóját. A rejtély talán nem is volt olyan rejtélyes, de teljesen adta magát ebben a keserédes történetben. 

Érdemes megismerni a történetet, amit én a #hóbortosnyár kihíváshoz olvastam. Kár lett volna kihagyni, a hétvégi fülledt, meleg idő pedig kiváló atmoszférát teremtett a könyvön kívül is. 

Olvassátok, szeressétek, hagyjátok magatokat bevonódni a lassú katarzisélménybe. 

Paige Toon, Rita Falk és Eva García Sáenz de Urturi - Nyári ajánló

A hónapban is olvasok, de a jó időben kifelé húz az újra kinyíló világ, de igyekszem megtalálni az egyensúlyt, bár emiatt a bejegyzésekre picit kevesebb időm jutott. 

Azonban már három könyv is arra vár, hogy egy kicsit írjak róluk Nektek. Következzen a nyári könyvajánlóm.

Vigyázat a fülszöveg cselekményleírást tartalmaz! 

„Fájdalmasan romantikus, ragyogó írás az érzelmek széles tárházával. Ötcsillagos olvasmány” – Heat

Amíg öt év el nem választ…
Nell és Van gyerekként ismerkednek meg, miután a szüleik egymásba szerettek, de egy tragédia következtében hamarosan el kell válniuk. Öt évvel később az egykori játszótársak ismét találkoznak,és érzékeny kamaszként immár egészen más érzésekkel közelítenek a másikhoz. Ám hiába a mindent elsöprő első szerelem, ezúttal sem maradhatnak együtt.
A következő két évtizedben a sors ötévenként újra és újra összehozza őket. Vajon lesz nyugvópont az életükben, amikor megtalálják a boldogságot? És egészen biztos, hogy egymás mellett kell keresniük?
Paige Toon könyve egy földrészeken átívelő kapcsolat története a boldogságkeresésről és az újratervezésről. Felemelő írás a szeretet mélységéről, az elfogadásról és a türelemről.

„Egyszerűen nagyszerű” – The Sun

„Imádni fogja! Felemelő könyv, amelytől telesírhatja a párnáját” – Marian Keyes

Rögtön az első a három közül legyen az a történet, ami a legkevésbé tudott megfogni. Ez pedig nem más, mint Paige Toon, Öt év múlva című chick lit-je. Általában kedvelem ezt a műfajt, tehát nem azzal volt a baj, hogy romantikus történet, ami a női lelket hivatott megcélozni. Nem, itt sokkal inkább azzal volt a probléma, hogy nem tudott egy olyan történetet hozni az írónő, ami valamilyen szinten hatni tudott volna az érzelmeimre. Annak ellenére, hogy a regény felbontása és szerkesztése tetszett, mely szerint 5-5 évekre bontotta le a szereplők életének alakulását az írónő, mégis folyamatosan azt éreztem, hogy teljen már az idő és érjünk már a végére, lássuk mi fog történni. Azonban ez sajnos inkább az unatkozom kategória felé hajló történet volt számomra, mint az alig várom, hogy mi fog történni érzés. Hiába hangzott izgalmasan, hogy két gyermekből felnőtté váló szereplő sorsának alakulását követhetjük végig, amely össze-össze fonódott az évek során, mégsem hozta a várt feszültséget és katarzist, amit én a fülszöveg alapján reméltem.Tragédia, szerelem, váratlan fordulatok voltak benne, de sajnos nem voltak elég izgalmasan tálalva. A karakterek sem tudtak igazán olyan érzelmeket kiváltani, ami miatt az olvasás élménnyé tudott volna válni számomra. Egyetlen pozitívumként talán tényleg a regény felépítését tudnám megemlíteni, illetve valamennyire az apa karakterét, aki olyan igazi apafigura tudott lenni a lánya életében, de egyebekben talán ennyivel ki is fújt a regény élvezeti értéke. 

Nem azt állítom, hogy nem éri meg elolvasni egy nyaralás alkalmával, de számomra nem nyújtott maradandó élményt, pár nap múlva már igazából fel sem tudtam idézni olyan részeket a történetből, ami érdemes lenne a továbbgondolásra, egy hónap távlatából pedig csak villanásnyi részek jöttek elő, ahogy próbáltam felidézni a történetet, azok a részek is inkább a regény szomorú magját alkotó elemek voltak. 

10/4

General Press

2.

Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak.

Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.

Unai López de Ayala, bűnügyi profilalkotásban jártas fiatal nyomozó megszállottan igyekszik elejét venni a további gyilkosságoknak. Módszerei rendre felbosszantják a felettesét, Alba főhadnagyot, aki történetesen nő, és akivel ráadásul nyomozás közben zavaros szerelmi viszonyba bonyolódik.

Az idő mintha ellenük dolgozna, és Vitória lakóira újra minden sarkon veszély leselkedik. Ki lesz a következő áldozat?

A fehér város csöndje egy trilógia első kötete. A mű alapján forgatott film 2019-ben került spanyolországi forgalomba. A sorozat további részei: Vízáldozatok; Az idő urai.

Folytatnám a sort Eva García Sáenz de Urturi fantasztikus regényével, amelynek már a borítója is elkápráztatott még azelőtt, hogy elkezdtem volna az olvasást. A terjedelem ellenére nem kellett csalódnom, remek sötét krimi volt, amely a múlt árnyait hozta napvilágra csodás, néhol misztikus helyszínekkel, leírásokkal gazdagítva. Nagyon jól kibontakozott, hogy a múlt hibái mennyire ki tudnak hatni a jelenünkre. Elegendő egy torzult személyiség, amely a bűn fogalmát átértelmezve megindul a pusztító útján. Zseniális történetvezetés, logikus felépítés, nagyon jól kidolgozott karakterek, átgondolt krimi szál és számtalan remek leírás sarkallja az olvasót a gondolkodásra, illetve arra, hogy hagyja magát beszippantani a történetbe. Nagyon nehéz volt minden alkalommal letenni a könyvet, amikor valamiért meg kellett szakítanom az olvasást, de már akkor alig vártam, hogy folytathassam ezt a lebilincselő kalandot Unai Lopez de Ayala nyomozóval és a többi szereplővel. A brutalitás egy új formája jelent meg ebben a regényben, sokkal inkább érzések által közvetítette számunkra az író a szörnyű jeleneteket, mint azzal, hogy apró részleteket mutatott volna be a gyilkosság mikéntjéről. Engem ebben a regényben az az összetettség és pszichológiai háttér tudott lenyűgözni, ami 600 oldal után is még tudott egyet csavarni a történeten, vagy az, hogy a szereplők a regény folyamán folyamatosan más és más megvilágításba kerültek. Számomra ez volt a nyár nagy meglepetése, imádtam minden egyes oldalt. Csak ajánlani tudom olvasásra ezt a remek thrillert. Netflixen elérhető a film is, én még nem láttam, de biztos, hogy felkerül a megnézendők közé. 

10/10

Európa Könyvkiadó

3. 

Franz Eberhofer, a testestül-lelkestül bajor rendőr legújabb ügye egy varjúval kezdődik. Pontosabban egy lakkozott körmű női kisujjal, amelyet az előbb említett varjú pottyant le Franz barátja és egykori kollégája, Rudi Birkenberger új lakásának erkélyére. Nemsokára az ujjhoz tartozó holttest is előkerül, aztán még egy, és még egy… A három áldozat mindegyike fiatal ázsiai nő, mindannyian dirndlit viseltek, s mindannyian München hatalmas népünnepélye, az Oktoberfest idején vesztették életüket. A sorozatgyilkos utáni hajsza közepette Franznak még otthon is váratlan gondokkal kell megküzdenie: Niederkaltenkirchen békés mindennapjait teljesen feldúlja, a lakosságot pedig két ellenséges táborra szakítja egy szálloda építésének nagyszabású terve…

Rita Falk nagysikerű bajor krimisorozatának hatodik részében is a jól ismert morbid-fekete humorral átszőve folytatja Franz Eberhofer nyomozásainak történetét.

Harmadik ajánlóm pedig nem más, mint Rita Falk remek bajor sorozatának legújabb Franz Eberhofer kalandja. Franz ezúttal a szilváspitében merül el, természetesen ahogy tőle megszoktuk, nyakig, amihez bizony receptet is kapunk. De természetesen nem csak a recept miatt érdemes elolvasni ezt a remek sorozatot, illetve legújabb darabját, hanem leginkább a kimagasló, fanyar humora miatt. Imádom az összes szereplőt, Rudi Birkenberger folyamatosan megdolgoztatja a nevetőizmainkat, de a nagyi is csuda figura. Szinte nem tudok olyan szereplőt említeni, aki ne csalna mosolyt az arcomra, hiszen mindannyian olyan természetességgel simulnak bele a történetbe és a kis bajor falu mindennapjaiba, hogy nem lehet őket nem kedvelni. Igaz, hogy az írónő humora igazán egyedi, de pár rész alatt meg lehet szokni és már az lenne furcsa, ha nem ilyen erősen nyomná a humorbombákat. Szó, ami szó néhol a lélegzet is elakad Franz, Rudi, a papa vagy a nagyi manővereitől, de ebben  a sorozatban ezt egyáltalán nem érzem soknak. A természetesség és a humor itt most igazán remek kombinációban került adagolásra, így az, hogy a nyomozati szál nem túl erős egyáltalán nem tud zavaró lenni számomra. Kit érdekel, hogy ki a gyilkos, amikor fergeteges falusi események borzolják az idegeinket és a szereplők pedig annyira elevenen jelennek meg, hogy szinte azt érezzük, hogy mi is ott vagyunk velük a városkájukban és szinte ismerősként kezeljük őket. Ebben a részben a baba vonalat imádtam, nem minden habos babos, hanem olyan igazi Eberhofer stílusúra sikeredett, nem is Franz lett volna, ha nem kavarja össze ezt az amúgy örömteli szálat is. Azonban ne féljünk attól, hogy Niederkaltenkirchen-ben ragadunk, mert Franz és Rudi mindvégig munkálkodik a saját módján a sorozatgyilkos kilétének kiderítésén is, csak éppen nem úgy, ahogy egy normál krimitől elvárnánk, hanem olyan igazán bajorosan, szép komótosan, csak szigorúan a fontossági sorrendet betartva az evés, a magánügyek és a nyomozás vonatkozásában. 

Imádom ezt a sorozatot, ide a következővel! 

10/9

Magistra Könyvkiadó

Ann Mah: A szőlőskert titka

Fülszöveg: Az ​ízig-vérig amerikai Kate visszatér családja ősi burgundiai pincészetébe, ahol felfedez egy elveszett naplót, egy ismeretlen rokont és egy sötét titkot, amit családja a második világháború óta rejteget.

Kate álma, hogy beléphessen a világ borszakértőinek legpatinásabb klubjába, ám ehhez le kell tennie a hírhedten nehéz bormesteri vizsgát. Kétszer már felsült, a harmadik próbálkozás az utolsó esélye. Amikor Kate váratlanul munka nélkül találja magát, és már csak néhány hónap választja el a vizsgától, Burgundiába utazik, hogy az őszt a nemzedékek óta a családjához tartozó borászatban töltse, elmélyítse tudását, és újra közelebb kerüljön a rokonaihoz. Egyvalakit próbál csak elkerülni: a szomszéd Jean-Lucöt, élete első és egyetlen szerelmét.

A birtokon Kate a családi ház ódon pincerendszerének lomtalanítása közben egy rejtett kamrára bukkan, ahol francia ellenállók röplapjait és egy kivételes borkollekciót talál. Kate kutatni kezd a családtörténetben. A nyomozás visszarepíti a második világháború sötét napjaiba, és megismerteti egy rokonával, akiről még sosem hallott: nagyapja nővérével, akit fiatal lányként ért a náci megszállás.

Ahogy egyre többet tud meg a családjáról, az ellenállás és kollaborálás közti határvonal mindinkább elmosódik, és Kate-nek választ kell találnia két döntően fontos kérdésre: Pontosan mit csinált a családja a háború éveiben? És mi történt azzal a néhány palack felbecsülhetetlen értékű borral, ami hiányzik a pincéből?

A  SZ Ő L Ő S K E R T  T I T K A

A mai értékelésem egy friss megjelenésről fog szólni, ami nem más, mint Ann Mah, A szőlőskert titka című regénye. 

Még el sem kell olvasni ahhoz a fülszöveget, hogy vágyat érezzünk arra, hogy elolvassuk  magát a könyvet is, mert a borító valami gyönyörűséges. Annyira szépen elkapta a nap állását és a szőlős hangulatát a kép, hogy egyből kedvünk támad elmenni, akár Burgundiába egy ilyen pompás ültetvényre. 

Miután sikerült a borító okozta mámorból magamhoz térnem rá kellett jönnöm, hogy a tudtom nélkül ismét egy, a második világháborúhoz visszanyúló történethez nyúltam. Idén és az elmúlt évben is ez nagyon sokszor megesett velem, hol akarva, hol akaratlanul. Mostanában úgy tűnik, hogy a téma rabjává váltam, mert egyre jobban érdekelnek a háború olyan részletei is, amivel a történelemkönyvek ritkábban foglalkoznak. 

Ez a regény is a háború egy nem annyira ismert szakaszát eleveníti fel, mégpedig olyan formában, hogy két idősíkon játszódik a történet. Az egyik történés napjainkban zajlik, még a másik rész  a 2. világháború idején játszódik. A két idősík között azonban érezhető az egyensúly, ami köszönhető az azonos családi köteléknek és az azóta is virágzó birtoknak.  

A történet kezdetén megtudjuk, hogy Kate, annak ellenére, hogy soha nem akart visszatérni mégis visszatér a szülőföldjére, Meursaultba, Burgunidiába a családjához, hogy finomítsa a borral kapcsolatos ismereteit, mivel egy rangos megmérettetés vár rá. Eközben segít rendet rakni a családi ház pincéjében, unokatestvére zsidó származású feleségének és egyben barátnőjének, Heathernek. A kezdetben unalmasnak tűnő munka váratlan fordulatot vesz, amikor megtalálják egy eltitkolt rokon, Héléne naplóját. A napló pedig egy elfeledett, rémséges korszakba repíti vissza őket, ahol a kollaboráció, a németek és az éhínség megváltoztatta az embereket. A gonosz az olyan csodás falvakba is beférkőzött, mint Meursault. A napló által megelevenedik Burgundia szőlőskertjeibe is beférkőző 2. világháború egyik szőrnyű szakasza. A pincékben pedig ott rejtőztek a titkos "kincsek", amit mindenki áhított, régen és most is. A múltban történő kutakodás mellett Kate-re még vár egy bonyodalmakkal teli szerelmi szál kibogozása is, ami az ő életére van hatással. 

A könyv végére vajon feltárul a szőlőskert és Héléne titka? 

"Semmi pénzért be nem vallottam volna, de ez az igazság: megesküdtem rá, hogy sosem térek vissza erre a helyre. Ó, igen, ezerszer is álmodtam a hullámzó lankákon elterülő szőlőkről, az égbolton fehéren izzó napkorongról, a lüktető fényekről és puha árnyékokról, de álmaim itt mindig sötét fordulatot vettek: az ég belefulladt a nehéz viharfelhőkbe, és a feltámadó szélben komor titkokat sugdostak a falevelek."

A két idősík nem ismeretlen írói megoldás, nagyon jól lehet vele fokozni a feszültséget, ahogy történt ez most is. A Cher journal! részekben Héléne és családja mindennapjait, küzdelmeit, gondolatait ismerhetjük meg, azt az időszakot, amikor mindenki idegei pattanásig feszültek és sokakból kijött a legrosszabb énjük a túlélésért való harcokban. Mindez pedig egy szőlőtermelő kisvárosra vetítve, amit nem kerültek el a háború borzalmai és a megszállók általi nyomás sem. Persze mindenhol voltak kollaboránsok és ellenállók, ahogy itt is, viszont ahhoz, megtudjuk, hogy mi történt valójában Hélénnel és a családja többi tagjával, ahhoz végig kell követnünk a napló által szép lassan csepegtetett történéseket. Ez a rész adott egy komor bájt, feszültséggel teli alaphangulatot a regénynek. 

Eközben Kate is fejtörésre ad okot a jelenben, az ő vonatkozásában egy igazán bonyolult szerelmi szál miatt rághatjuk le a körmünket. A kutatási rész nem tudott számomra annyira izgalmas lenni, de Kate és Jean-Luc kapcsolatának alakulása annál inkább. 

A karakterek közül Kate és Héléne váltak a fő mozgatórugókká, ők vitték előre a történetet az idősíkokon át. A rejtély is általuk állt össze egy kerek egésszé. A jelenben és a múltban kibogozott szálak csak együtt működtek, így folyamatosan figyelemmel kellett kísérni mindkét eseménysorozatot. 

A szereplők önmagukban egyáltalán nem voltak erősek, bevallom Kate néha idegesített is, mert olyan mulya volt, de egységként nézve már egy sokkal hatásosabb képet kapunk. Azt sajnálom, hogy Jean-Luc karaktere nem kapott túl nagy mozgási lehetőséget, eléggé belesüppedt a háttérbe. Összességében az elbeszélés gördülékenysége feledtette ezeket a karakterbeli hiányosságokat. 

A leírások voltak, azok, amik jelen esetben számomra nagyon sokat adtak hozzá az olvasási élményhez. Élveztem, hogy a történet Burgunidában játszódik, a megszállás alatti részek, valamint a jelenben játszódó történések által ismerjük meg a tájat, a szőlőtermesztést, a borok és az ott élő emberek gondolkodását, vágyait. Nagyon szép párhuzamot lehetett állítani a jelen és a múlt között. Érzékletes leírások követték egymást, csodásan mesélt az írónő. 

Azt nem állítom, hogy a történet nagyon egyedi lenne, mert valójában már számtalanszor találkozhattunk a múlt és jelen között váltakozó írói megoldással, sőt a történetet is elmesélték már mások is, más helyszínekkel, más rejtéllyel. Ennek ellenére az írói stílust nagyon megszerettem,  élvezetes volt elmerülni a történetben.

Megragadott a történelmi vonatkozás is, a helyszín és maga a bor, a szőlő jelentősége. Nagyon tetszett ahogy életet tudott vinni a történetbe. Sokat megtudunk a szőlőtermesztők háborúban megélt helyzetéről, a bor jelentőségéről és arról, hogy miként próbáltak túlélni az emberek egy lehetetlen élethelyzetet. 

A regény vonatkozásában érezni, hogy az írónő elég komoly kutatómunkát végzett, mind a történelmi, mind pedig a borászat, a borok témakörében.

Összességében egy titkokkal és bájos, színes leírásokkal teli, kellemes írói stílusban előadott történetet olvashatunk. Nem eget és földet rengető regény, de mindenképpen olyan, ami kellemes kikapcsolódást ígér, gyönyörű tájakon, történelmi mélységekbe repítve minket. Igazán komfortos olvasási élményt adott ez a könyv. 

 Centrál Könyvek

 Kiadás éve: 2020.

 Oldalszám: 

 ISBN: 9789633247518 

 Fordította: Babits Péter

   

Linda Holmes: Evvie Drake bedobja magát

Fülszöveg: Linda ​Holmes első regénye 2019-ben elnyerte az év legnépszerűbb romantikus regénye címet!

Amióta férje autóbalesetben meghalt, Evvie Drake alig dugja ki az orrát fájdalmasan üres és fájdalmasan óriási házából. Az álmos maine-i kisvárosban mindenki, még a legjobb barátja, Andy is úgy tudja, hogy a gyász az, ami teljesen felemészti, és Evvie meg is hagyja az embereket ebben a hitben.

Mindeközben New Yorkban Dean Tenney, a nagypályás dobójátékos – Andy gyerekkori barátja – a profik legfenyegetőbb rémével, a „görccsel” küzd: képtelen célba találni a labdával. Amikor az esetet felkapja a média, Dean számára kapóra jön Andy meghívása, hogy utazzon Maine-be, és ott próbáljon átlendülni a holtponton.

Amikor a férfi szobát bérel Evvie házában, a páros alkut köt: Dean nem kérdez a nő néhai férjéről, ő pedig nem faggatja Deant egykori sportkarrierjéről. A közös fedél estéről estére mégis összehozza a furcsa párost, és a vidám sztorizgatással, nevetéssel töltött hónapok alatt lassan barátság szövődik köztük, sőt talán valami több is. De vajon a bimbózó románc elég ahhoz, hogy maguk mögött hagyják a múltat? Talán ahogy a baseballban, úgy az életben is mindig van esély fordítani, amíg le nem fújják a meccset…

A friss megjelenések között szemezgetve akadt meg a szemem ezen a romantikusnak ígérkező amerikai regényen. A borító égkékje fogott meg először, utána jobban szemügyre véve a házat néző párocskán akadt meg a szemem. A fülszöveget ezután olvastam el, majd döntöttem úgy, hogy ideje egy kis romantikát is csempészni a mostanában kissé szürke hétköznapokba. Mindig kicsit félve nyúlok a debütáló regényekhez, de úgy voltam vele, hogy most jók a megérzéseim, nem is kellett csalódnom.

E-könyv formátumban választottam, nem csak a kedvezőbb ár, valamint a korábbi megjelenés miatt, hanem, mert így lefekvés után is tudom olvasgatni az olvasómon, valahogy jobban szeretem esténként ezt a variációt, mint a lámpafény mellett fogni egy-egy könyvet, azok maradnak a kényelmesebb, amolyan karosszékes olvasgatáshoz. 

"Calcasset már csak azért is tökéletes puritán maine-i település volt, mert szándékoltan olyan nevet viselt, amely nem jelentett semmit, márpedig ha egy település olyan nevet visel, ami nem jelent semmit, akkor annak a lakói sem a hivalkodásukról híresek. "

A történet kezdetén nem tudunk meg túl sokat a szereplők koráról, kinézetéről, úgy egészében az addigi életükről. Az első lapon szembesülünk vele, hogy Evvie férje meghalt, ami nem viseli meg annyira a nőt, - hiszen éppen elhagyni készült a férjét- mint azt a környezete gondolja. Ez talán nem spoiler, mert rögtön az első 1-2 oldal eseményei közé tehető. 

Eltelt 1 év és innen indul el szép lassan az a folyamat, hogy megismerkedünk Evvivel,a legjobb barátjával Andyvel, akinek köszönhetően a háza mellett üresen álló lakásába befogad egy bérlőt, a kiégés miatt a profi sportból kitaszított Deant. A korábban sikeres sportoló, így a kéretlen, a hátteret nem ismerő tanácsok, valamint a sajtó szúrkálódásai elől menekül a csendes kisvárosba. Megtudjuk, hogy mindkét félnek jól jön ez a lehetőség, Evvie-nek pénzre, Dean-nek pedig csak nyugalomra van szüksége.  Eközben mindketten próbálják megtalálni önmagukat, a maguk sajátos módján, így két teljesen különböző ember kerül egymás közelébe. Innen kezd kialakulni a két szereplő közötti kapcsolat, amelyet végig tudunk követni képkockáról képkockára.

A regény indítása már adott egy alapot ahhoz, hogy elgondolkodjunk és több szemszögből is figyeljünk a történetre. A regény erősségét a karakterek, a felmerülő komoly témák - mentális problémák, barátság, család és újrakezdés - és a bájos hangulat adják meg, amely nem akar több lenni egy kellemes kikapcsolódást biztosító romantikus regénynél. Szerencsére nincs túlírva, pont annyit kapunk mindenből, hogy ne érezzük azt, hogy túlcsordult az a bizonyos pohár, akár romantikával, akár önsajnálattal, akár olyan tényezővel, ami zavaró lehet az olvasás során.  

"Ahelyett, hogy válaszolt volna az e-mailekre, Evvie falta a könyveket, melyek vele együtt költöztek asztalról asztalra, fotelről fotlere: olvasott kicsit, szünetet tartott, majd a lapok közé ékelt könyvjelzőnél folytatta. "

Az írónő tipikusan olyan női karakterrel dolgozott, aki akár itt is élhetne bármelyikünk szomszédságában, sokan ismerik, szeretik, de valójában nem tudnak róla túl sokat. Evvie olyan nő, aki mindenkiben sajnálatot ébreszt, ezáltal nagyon nehezen tud kapcsolatokat kialakítani, mert ő maga nem azt várja el, hogy sajnálják, de ugye mindenki csak a látszatra épít, nem is feltételeznek mást, minthogy a csodás házassága után gyászolva tölti a napjait. Ez ellen a látszat ellen ő maga sem tesz sokat, mindenkit meghagy abban a hitében, hogy nem tette túl magát a veszteségen. Érdekes, hogy Andy, egy férfi Evvie legjobb barátja, akivel nagyon jól kijönnek és egy biztos pontot jelentenek egymás számára, de még előtte sem nyílik meg. Olyan igazi Eleanor és Park barátság ez, csak felnőttekre vetítve. A történet során Dean az, aki előtt lassan meg tudott nyílni, ami végre olyan önfeledt kikapcsolódást jelent számára is, amire a kisvárosban eddigi élete során nem volt lehetősége.

Evvie és Dean szép lassan lebontják az önmaguk által épített falakat.

Olyan kifinomultan rajzolta meg az írónő a karaktereket, hogy igazán emberiek, szerethetőek és érdekesek tudtak lenni. A múltat is apránként  adagolta számunkra, így kapva a regény végére egy teljes képet a szereplőkről.

Ahogy Dean és Evvie barátsága, kapcsolata szép lassan épül, úgy tudnak meg egymásról egyret többet és többet, szépen andalító történetvezetés által. Nem érezzük úgy olvasás közben, hogy valaminek gyorsabban kellene történni, vagy lemaradunk valamiről, ezt nagyon szerettem, olyan belefeldkezős regény ez. 

Érdekes volt olvasni, hogy két zárkozott ember miként épít fel egy kapcsolatot, anélkül, hogy egymásra bármiféle nyomást gyakorolnának. Mindkettőjük számára igazi önismereti utazás volt ez az ismerkedési, újrakezdési életszakasz, miközben megküzdöttek a saját belső démonaikkal is.

A szereplők életszerű beszélgetéseket folytatnak, úgy, hogy mi magunk is bele tudjuk élni magunkat a történésekbe. Pont olyanok ők, mint akiket elvár az ember egy romantikus történet olvasása során, kedveljük őket, izgulunk értük és próbáljuk megérteni a belső motivációikat, érzéseiket. Emellett nagyon is valóságos dilemmákkal találják szembe magukat, melyekkel próbálnak megbírkózni, a maguk eszközeivel. Engem ezáltal meg tudtak fogni a karakterek, nagyon kellemes volt olvasni azt, ahogy alakul a kapcsolat kettőjük között, fejlődnek, bontakoznak ki, mely által teljessé válnak.

"- Én is. És bírom a podcasteket.
- A bátyám is folyton próbál rábeszélni. Kicsit tartok tőle, hogy olyanok, mint amikor három pasi befüvezik a Skyp-on és a gimis rockbandájáról mesél. Te miket hallgatsz?"

Ami még pozitívum számomra, amellett, hogy viszonylag komoly kérdések is előkerültek, az a humor jelenléte volt. Sőt elárulom, romantikus jelenetek is fűszerezték a néhol lassaban folyó eseményeket, ami ebben a formában nem volt zavaró.

Ha a könyvet megfilmesíthetném, én Evvie szerepét egyértelműen Lauren Grahamre osztanám. Látjátok, ennyire filmeszerűen peregtek az események a gondolataimban, hogy még főszereplőt is választottam a könyvhöz. :) 

Összegezve

Mire az olvasás végére értem olyan érzésem volt, mintha egy csokor illatos ibolyába szagoltam volna bele. Nagyon kellemes utóérzetet hagyott maga után. Pont egy ilyen könyvre volt szüksége a lelkemnek, kicsit lelassultam, pont úgy, mint maga a történetvezetés. Nem kapkodtam a fejem, hanem andalítóan belefeledkeztem a szereplők kis világába, érzelmeikbe, vágyaikba. Annak ellenére, hogy viszonylag kiszámíthatóak voltak a történések mégis egy nagyon intelligens, szellemes, magával ragadó történet volt. 

Ajánlom egy remek kis andalító kikapcsolódáshoz.

Érdeklődve várom Linda Holmes további történeteit. 

S.J. Kincaid - A Kárhozott

A ​kárhozott könyörtelen.

A kárhozott legyőzhetetlen.

A kárhozottnak egyetlen feladata van: hogy öljön azért a személyért, akiért létrehozták.

Nemezist arra teremtették, hogy egy galaktikus szenátor leányát, Sidoniát védelmezze. Egymás mellett nőttek fel, de semmilyen értelemben nem testvérei egymásnak. Nemezis boldogan adná az életét Sidoniáért, és ezt is várják tőle. Ölne is érte, annyi életet oltana ki a védelmében, amennyi csak szükséges.

Amikor az őrült császár értesül arról, hogy Sidonia atyja felkelést szított ellene, a szenátor leányát a Galaktikus Udvarba rendeli. Túszként kell szolgálnia az apja ellen. Nemezis csak egy módon óvhatja meg Sidoniát: ha Sidoniává válik.

Nemezis, a gyilkológép magát Sidoniának álcázva elutazik a császári udvarba, ahol korrupt politikusok és kétszínű szenátorok gyermekeinek körében kell eljátszania a szerepét. A viperafészek minden zuga újabb veszélyt rejt, de Nemezis nem vetheti be ellenük valódi képességeit: mindent kockára tenne azzal, ha leleplezné a titkát.

Amíg a birodalom egyre repedezik és mind jobban fenyegeti a nyílt lázadás, Nemezis megtanulja, hogy több rejtezik benne, mint csupán gyilkos ereje. Igazabb emberségre lel önmagában, mint amilyet a valódi emberek többségénél tapasztal. A veszélyek, akciók és intrikák árnyékában talán épp ez az emberség lesz az, ami megmenti az életét – és a birodalmat.

Ritkán kezdem az értékelést egy karakterrel, de most kivételt teszek, mert annyira ott van a topon Nemezis, hogy muszáj vele kezdenem a mondandómat.  

Tehát Nemezis karakteréből az írónő kihozta a lehető legjobb kárhozottat. Vad, pusztító, látszólag érzelemmentes humanoid, de a felszín alatt ott dobog az emberi szíve is, hiába minden génmódosítás és manipuláció. Számomra Ő testesítette meg az igazi halálos fegyvert, Mel Gibsonék elbújhatnak mögötte. A regény elejétől, ahogy először találkozunk Nemezis-szel érezni lehetett, hogy ott lapul benne valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni, vagy a helyére rakni, de ott van és ki akar belőle törni, legyen az szeretet, szerelem, sírás, félelem vagy bármilyen más emberi érzés, amit addig szándékosan elnyomtak a tervezői. 

A történet elején remekül ellátta a feladatát amire teremtették, pusztított és nem gondolkodott, majd váratlanul betoppant az életébe Sidonia, aki onnantól kötelezően a mindene volt, akár az élete árán is hajlandó lett volna megóvni. Mi olvasók pedig érezzük, hogy Nemezis alakul és folyamatosan változik, érzelmi viharok jönnek és mennek, mi pedig egyre jobban megkedveljük ezt a furcsa nem ember, de nem is állat humanoidot. 

Számomra az utóbbi idők egyik legígéretesebb karaktere lett Nemezis. 

Mindenki úgy hisz, hogy a kárhozottak nem ismerik a félelmet, de én életem első éveiben mást nem is ismertem. Félelem bénított meg azon a reggelen is, amikor az Impyreanek eljöttek megnézni a karámomban.

A történet szerint Nemezist Sidonia mellé rendelik testőrnek, akinek kötelessége ugyebár szeretni az úrnőjét, ami jelen esetben nem okoz gondot Nemezis számára, hiszen Sidonia egy borzasztó kedves lány, aki meglátja Nemezis érző emberi oldalát és szinte testvérként cseperednek fel, így amikor eljön az idő Sidonia képtelen a császár parancsára bántani az ő kárhozottját, inkább elrejti a világuk szeme elől. Folyik ez mindaddig, amíg Sidonia apja rossz fát nem tesz a tűzre és a császár kegyeiből kiesve el nem kell küldenie lányát az "udvarba", ahova már a Kárhozott érkezik meg Sidoniaként. A cél megmenteni Sidoniát, mindenáron. Az út és  az áldozat mit sem számít, Nemezis szeme előtt csak ez lebeg, addig amíg nem történik valami, valami döbbenetes.

Azon nem kell meglepődni, hogy ez a csel milyen módon történhet, hiszen ez egy olyan hihetetlen és bizarr jövő, hogy bármi megtörténhet, illetve senki és semmi nem az aminek látszik. A technika annyira fejlett, hogy még álmodni sem mertük, hol vannak már a plasztikai sebészek?! Nélkülük is lehetsz bármilyen és csak rövid idő kérdése, senki nem ismeri a másik valódi arcát, mindenki szerepet játszik a másik előtt. 

Ez alól egyetlen kivétel a kedvenc férfi karakterem, az őrült Tyrus Domitrian. Annyira őrült, hogy az már zseniálissá válik. Egyszerűen kiismerhetetlen az utolsó pillanatig ott volt bennem a kérdés, hogy ki ez a fickó és mi lesz a következő lépése? Szinte ugyanolyan zseniálisan kidolgozott és izgalmas a karaktere, mint Nemezisé. Amellett, hogy nem egy Adonisz mégis ott van benne az a bizonyos plusz, amitől mindenkiben érzelmeket vált ki, hol dühöt, hol sajnálatot, hol pedig imádatot. 

Nagyjából már a regény legelején beindulnak a történések és ez mindvégig ki is tart a 480. oldalig. Annyira pörgős és ütős maga a történet, hogy szinte letenni is alig akartam, mert folyton ott motoszkált bennem, hogy mi történik ebben a bizarr világban és milyen meglepetést tartogat még az írónő, vagy éppen milyen extra csavart tud még belevinni. Elárulom csavarokból, ármányból, intrikából és akcióból sem volt hiány a leheletnyi romantika mellett. 

Erőssége a regénynek a karaktereken túl a világfelépítés. Nagyon szerettem ennek a világnak a lapról lapra történő kibonatakozását, nagyon összetett, izgalmas és remekül ábrázolt. Szinte láttam magam előtt a szemléletes leírásoknak köszönhetően az egyes helyszíneket,szintén a leírásoknak  köszönhető, hogy az izgalmas cselekmény mellett 480 oldalon keresztül fenn tudta tartani a figyelmemet és elhitette velem, hogy a nem is olyan távoli jövő akár ilyen is lehet. 

Szerettem, hogy vannak olyan szereplők, akik ősi életszemlélete mellett él bennük a fejlődés utáni vágy is és ott vannak velük szemben a technika vívmányait maximálisan kiélvező, de a fejlődést teljes mértékben elutasító karakterek. Ez a kettősség nagyon jó viszály alapot szolgáltat, végre nem egy sablonos ellentét áll a regény középpontjában. 

Érzésre olyan mintha az Olümposz keveredne a futurisztikus űrrel és némi Földről menekített életérzéssel. Talán így tudnám legjobban leírni a regény hangulatát és annak helyszíneit. 

Végre, végre egy író, aki nem innen-onnan kapott elő részleteket, hanem valójában megteremtette a szereplőket és a helyszíneket. Nem kellett azt éreznem, hogy a Harry Potter, az Éhezők viadala vagy egyéb innen-onnan kiragadott részleteken kell átrágnom magam, hanem teljesen ki tudtam élvezni ezt az új világot, az egyedi karaktereket és azok fejlődését. 

Elmondhatom, hogy A kárhozott a kedvenc disztópiámmá lépett elő! Nagyon várom a sorozat folytatását is. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a borítóját már a megjelenés előtt is imádtam, igazán illik a regényhez. Egy gyönyörű, gyenge pillangó, de ha kinyítja a szárnyát kések röpködnek, ki ne asszociálna egyből a pillangókésre? A grafika pedig kiválóan sikerült hozzá. Végre egy regény, ami kívül és belül is pont olyan izgalmas, mint amilyennek látszik!

A végére pedig egy kis extra poén, ami olvasás közben esett meg velem. Talán tudjátok, hogy nemrég született meg a kislányom, így sokszor éjszaka olvasok. Olvasás közben hirtelen nem értettem, hogy mi lehet az a koszmókáromló, mire leesett, hogy kozmoszkáromlóról van szó. 

Tipp! Ne olvassatok túl fáradtan, mert a röhögéstől még éberebbek lesztek!

A könyvet köszönöm a Twister Miedianak és a Kildarának

Richard Powers: Orfeo - Utazás a tudomány és a művészet világába

Milyen trükkel hiteti el a zene a testtel, hogy lélek rejtőzik benne? A nyugdíjas zeneszerző, Peter Els, szokatlan hobbinak hódol: házi laboratóriumában baktériumok genetikai módosításával kísérletezik. Tevékenysége magára vonja a nemzetbiztonságiak figyelmét. Amikor a hatóságok átkutatják a házát, pánikba esik, és elmenekül. Az állandó terrorfenyegetettségben élő országban kitör a hisztéria, és Peter Els, akire a média ráragasztja a Bioterrorista Bach nevet, körözött bűnöző lesz.

Az Orfeo az ő alvilági utazásának története. Ahogy Els egyre mélyebbre merül a pokol bugyraiba, visszaemlékezéseiből kirajzolódik a múltja: hogyan szeretett bele a zenébe, kik voltak a múzsái, és hogyan kutatta egész életében a felforgató újítások izgalma és az egyszerű, megható szépség között őrlődve az élet és a művészet értelmét. A zene dolga nem az, hogy meghassa a hallgatókat, hanem az, hogy felébressze őket. Hogy összetörje minden meggyökeresedett szokásunkat.
Amint a művészet megszűnik veszélyesnek lenni, elveszíti a vonzerejét. Csak a sterilizált művek ártalmatlanok, és csak a halott közönség van biztonságban.

Az 1957-ben született amerikai Richard Powers The Echo Maker című regényével 2006-ban elnyerte a National Book Awardot. Legújabb regényét, az Orfeót, 2014 legjobb alkotásai közé válogatta többek között a Washington Post, a The Economist, a Chicago Tribune és a Booklist; a könyv felkerült a NewYork Times bestseller-listájára, és több rangos díjra is jelölték (Man Booker Prize, National Book Award, Folio Prize, Carnegie Medal).

„Az Orfeo a bizonyíték rá, hogy a regény műfaja nagyon is él.” (The Los Angeles Times)

„Powers tehetségével csak kevesen veszik fel a versenyt a kortárs írók közül. Az Orfeo pedig az eddigi legjobb regénye.” (The San Francisco Chronicle)

Peter Els számára a zene és a kutatás elválaszthatatlan fogalmak. Annak ellenére, hogy a biológiai kutatások vonzották mégis inkább zeneszerző lett belőle Clara hatására, de továbbra is folytatja furcsa kutatásait a baktériumok és a zene kapcsolódásának feltárása céljából, melyhez a kutyája Fidelio is segítségére volt. A szerelem ereje is érezhető, ami egy másik pályára, egy teljesen új élet irányába képes terelni az adott embert, jelen esetben Petert. 

Peter idősebb korában mégis megpróbálja elérni a célját,  mégpedig azt, hogy a zenével tudja kódolni, vagy módosítani a géneket, nem törődve a következményekkel, ezáltal az izgalom kedvéért a kormány emberei is felfigyelnek rá, így menekülnie kell.

Az elbeszélés során egy furcsa utazáson vesz részt Peter, megjelenik az egész múltja és megértjük a mozgatórugóit, amelyek erre a furcsa kutatásra ösztönözték és a belső énjét mindvégig mozgatták.

"Az üvegcsékből további folyadékok kerülnek a babaházi koktélba: oligoprimerek a varázslat elindításához; hőstabilizált katalizátor polimerázok; percenként ezer kötést alkotó nukleotidok, amelyek olyan példásan állnak sorba, mint a katonák a hajnali öt órás ébresztőnél. A férfi úgy követi a nyomtatott receptet, mint egy amatőr szakács." (1. oldal)

Nekem szükségem volt úgy száz oldal elolvasására a regényből ahhoz, hogy meg tudjam élni a stílust és magát az egész történést, valamint a regény szellemiségét, de miután mindez sikerült egy igazán izgalmas világba merülhettem el Peter Els-szel, Powers zsenialitása által. Azt kell mondanom, hogy az utóbbi időben ennyire karakteres íróval, mint Richard Powers nem találkoztam, bevallom szokni kellett, de ettől lett újszerű és igazán egyedi az olvasási élmény.

http://majoringinmusic.com/music-cognition-career-path/

Egy nagyon érdekes utazást kínál az író a tudomány és a zene világába, ami áthatja az egész regényt. Nem mondom, hogy a könnyű olvasmányok közé tartozna ez a regény, de mindenképpen megéri elolvasni, hiszen igazán intellektuális és egyedi, de ettől függetlenül az átlagos olvasó számára is érthető, hiszen pontosan és világosan fogalmazza meg a tudomány legbonyolultabb téziseit is. Számomra ez utóbbi nagyon fontos volt, hiszen a természettudományok már a suliban sem tartoztak a kedvenc tanulmányaim közé, de itt és most a regény által, talán picit közelebb is kerültem hozzájuk. A mondatok szerkesztése sem átlagos, volt, hogy többször is vissza kellett olvasnom, hogy megértsem azt, amit az író az olvasó irányába közvetíteni szeretett volna. Valljuk be ez is elmond valamit, hiszen egy olvasó ember számára nem jelent gondot értelmezni egy egyszerű cselekményt a regényen belül, de itt néha még nekem is résen kellett lennem, ahhoz, hogy ne vesszen el a lényeg és ott tudjak maradni a történések középpontjában. 

Emellett nagyon mély gondolatokat fogalmaz meg maga a regény és örültem, hogy mindvégig nagyon igényes és egyedi tudott maradni. Az utóbbi időben nem találkoztam még csak hozzá hasonló regénnyel sem, amiben ennyire el lehetett volna mélyülni és veszni egyszerre. 

Nagyon érdekes megközelítése volt az avantgard zene és a molekuláris genetika oly távol álló és mégis összeegyeztethető kettősének. Egy nagyon érdekes és olvasmányos formába sikerült egy kicsit sem hagyományosnak mondható témát bemutatnia, ráadásul tette ezt megszakítás nélkül. Talán a tagolás hiánya is elég egyedi megjelenést kölcsönzött a regénynek, mert a látszat ellenére, - amit az idézetek biztosítanak - valójában nem tagolódik fejezetekre, ezáltal nem hagy egy lélegzetvételnyi időt sem az olvasónak, hogy elterelődjenek a gondolatai, folyamatos figyelemre és gondolkodásra ösztönözi.

Amellett, hogy Peter karaktere nagyon jól kidolgozott és érdekes is volt, mégis úgy gondolom, hogy most nem ő adta meg a lendületet, hanem kizárólag az író, mert igazából mindvégig éreztem, hogy ő irányítja a szálakat, nem pedig az általa létrehozott karakter. Nagyon furcsa érzés volt így olvasni a regényt, más volt, mint ahogy már írtam is, mint egy hagyományos regény, de a szó jó értelmében.

Biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az utolsó olvasmányom Powers-től, a regény műfajának egyik kiemelkedő alkotójától.

Richard Powers egy izgalmas, de ugyanakkor furcsa utazásra hívja az olvasót a művészet és a tudomány világában. Az egyedi látásmód és intelligencia teszi teljessé és stílusossá ezt, a remekül megírt regényt. Bátran ajánlom elolvasásra mindenkinek, aki valami egyedire vágyik és szeretne kicsit a megszokott regényektől tovább lépni, illetve nyitott a lélek és a tudomány összefonódásának rejtelmeinek megismerésére. 

A könyvet köszönöm a Kiskapu Kiadónak!

Elizabeth Berg: Hol volt, hol nem volt.....

John és Irene Marsh valaha házasok voltak, most azonban az Amerikai Egyesült Államok két végében élnek. Látszólag csak egyvalami köti össze őket, pontosabban egyvalaki, a lányuk.
Amikor Sadie, a szülei tudomása szerint, hétvégi sziklamászásra indul, és nem jelentkezik időben, az anyja rögtön a legrosszabbra gondol, és értesíti a volt férjét. John haladéktalanul San Franciscóba repül, hogy vele legyen a nehéz percekben, de arra egyikük sem számít, hogy a váratlan együttlét mindannyiuk életében sorsfordító változásokat hoz.
Újrakezdhető-e bármi is az életben, amit valaha a félelem, az óvatosság, a közöny szakított ketté? Vagy tanulva a hibákból az ember képes átszabni a sorsát? Elvethetők vajon a régi megszokások, felülírhatók a bevett családi minták? Elizabeth Berg két generáció mindennapjait bemutató regénye ezeket a kérdéseket járja körül; érzelmes-bús könyve az újrakezdés, a saját történet megtalálásába vetett hit tanúbizonysága.

Nem is tudom hol kezdjem, volt benne potenciál, csak sajnos nagyon hamar kialudt. A borító igazán tetszetősre sikerült és a fülszöveg alapján a történet is nagyon ígéretes volt, szerettem volna szeretni, de most sajnos nem ment.  Ezzel a regénnyel letudtam az idei év eddigi leglaposabb olvasmányát is, sajnos, de nézzük, hogy miért gondolom így.

A témák, amelyekhez az írónő nyúl nagyon érdekesnek ígérkeznek, sok családot érintő problémával teszi mindezt és ezáltal kelti fel az olvasó figyelmét. Bár már eleinte is túl soknak tűnhetnek azok a témák, amelyeket érint, vagy amelyekről mesélni szeretne, úgy, mint a csonka családokról, elengedésről, gyermekkori emlékekről, szerelemről, párkeresésről, vívódásról, az éppen a felnőttkor küszöbén álló kamaszokról, a kihunyt lángokról, özvegységről, korai, vagy éppen késői házasságról és ez az érzés sajnos később is megmarad. Ahogy látszik a felsorolás alapján is, túl sok élethelyzetet próbál feldolgozni a regény és ezáltal valahol sajnos elveszett a fő mondanivaló, amit én nagyon sajnálok, mert szerettem volna egy izgalmas, ugyanakkor mondanivalóval bíró történetet olvasni az írónőtől, akiről már annyi jót olvastam. 

A történet szerint John és Irene 36 éves koruk körül házasodnak össze, majd a válás után 8 éves lányuk, Sadie az anyjával San Franciscoba költözik és éli a két szülő között ingadozó mindennapjait. A történet időpontjában Sadie éppen 18 éves és a szárnyait próbálgatja, a két szülő pedig próbál megbirkózni az egyedülálló szülőket érintő problémákkal, mint a magány, a párkeresés és a gyermekük függetlenedési kísérleteivel.  Egy váratlan, traumatikus esemény azonban mégis újra közelebb löki őket egymáshoz, az viszont már kérdéses, hogy egymásra találnak-e újra. Tömören ennyi lenne a történet, de ettől sokkal bővebb és ide-oda ingadozó elbeszélést kapunk.

Mindvégig úgy éreztem, hogy Sadie 18 évesen sok tekintetben érettebb, mint a két felnőtt együttesen. Sokszor voltak jó meglátásai, de a karaktere néha igazán furcsára sikeredett, főleg a traumatikus esemény röpke ideje alatt tapasztaltak alapján, amikor nem volt túl hiteles, hiszen egyáltalán nem követett semmi olyan viselkedési formát a karakter, mint ami a korához és az adott helyzethez képest elvárható lett volna. Sokszor tűnt inkább egy bő negyvenesnek, mint egy 18 évesnek. Nagyon kettős karakter volt bölcsességgel és gyermeteg meglátással. Számomra megdöbbentő volt, hogy olyan dolgot is cselekedett, amit már egy 10! éves sem tenne meg, néha pedig úgy beszélt, olyan gondolatvilággal rendelkezett, mint amit egy 40 éves, érett nő is megirigyelhetett volna,  szóval nem igazán értettem meg. Véleményem szerint most nem találtam meg az írónő azt a bizonyos arany középutat, amitől jó lehetett volna Sadie karakter ábrázolása. 

A két szülő karakterét egy kalap alá venném, hiszen egyik sem nőtt a szívemhez, nagyon furcsán kezelték a saját élethelyzetüket, legfőképpen Irene, aki sajnos többször idegesített, mint ahányszor nem és nagyon gyerekes maradt mindvégig, John pedig belenyugvóan elfogadta ezt a helyzetet és nem próbált az unalmas megszokottságból ő maga sem kilépni. Azonban, ha a két karakter közül kellene választanom, akkor azt mondanám, hogy John karaktere egy picit jobban sikerült, egy cseppet felnőttesebb volt és legalább némi próbálkozást éreztem rajta, főleg Sadie irányába, igaz kicsit lassan és nem éppen hagyományosan tette, emiatt pedig elég bizonytalannak éreztem őt is, mindvégig. 

Tehát az alap meglett volna egy nagyon érdekesnek ígérkező eseménnyel (direkt nem írom, hogy mi történt pontosan) fűszerezett történethez, azonban én úgy éreztem, hogy az összes szál nagyon elkapkodott és befejezetlen volt. Sajnos most úgy éreztem, hogy ez a történet lapos volt és egyáltalán nem tudott megérinteni, vagy érzelmeket felkorbácsolni. Talán pont emiatt is, de a szereplőkkel nem tudtam azonosulni, vagy éppen megkedvelni őket, sőt  erre az sem segített rá, hogy sokszor idegesített az események kuszasága is. 

A Molyon 5 csillagból 3 csillagot adtam, mert az írónő stílusa viszont tetszett, még akkor is, ha maga a történet most nem lopta be magát a szívembe, lehet kicsit később még megpróbálkozom majd másik regényével is.

David Duchovny Szent tehene

Nevetésre ​​ingerlő, groteszk kaland a világ körül a főszerepben egy négylábú hősnővel, akit az Olvasó nem fog egyhamar elfelejteni!

Bikavári Riska, a tehén, boldogan éli eseménytelen életét egy farmon. Naphosszat nincs más dolga, mint kérődzni, lustálkodni és cseverészni legjobb barátnőjével, Bimbóval. Egyik este Riska és Bimbó kiszöknek a kerítésen a bikákhoz, de míg Bimbót a flörtölés izgatja, Riska kíváncsiságát a gazda háza kelti fel igazán. Bekukucskál az ablakon, és meglátja a villódzó fényű Dobozisten előtt hódoló családot – és a Dobozisten felfedi előtte a húsfarmok szörnyű titkát, ami alapjaiban rengeti meg Riska világnézetét.

Nincs más kiút, csak a szökés egy jobb, biztonságosabb világba. Összeáll hát egy bizarr, szedett-vedett csapat: Riska, Coci (akarom mondani, Shalom egy izgága, Tórát lapozgató disznó, aki nemrég tért át a zsidó hitre) és Turbék, a magát kellemes modorúnak tartó pulyka, aki repülni nem tud ugyan, de a csőrével képes működtetni egy okostelefont. Lopott útlevelekkel, hevenyészett álruhában, a csapat olajra lép, és a legközelebbi reptér felé veszi az irányt.

Történetüket az elmés megjegyzésekben és tömegkulturális utalásokban nem szűkölködő Riska szellemes tolmácsolásában ismerhetjük meg. Turbék – aki végül egyébként (többé-kevésbé) megtanul repülni – csapnivaló német akcentussal pszichiátriai tanácsokat osztogat; Shalom pedig, akit választott népe kiűz Jeruzsálemből, váratlan fordulattal egyesíti az izraelieket és a palesztinokat. David Duchovny elragadó figurái arra mutatnak rá, hogy milyen égető szükség lenne a világban egymás kölcsönös megértésére és elfogadására.

Már korábban szemet vetettem David Duchovny által írt Szent tehén című írásra, de múlt decemberben végre sikerült is elolvasnom ezt a felnőtteknek szóló, mesébe burkolt szatírát. Bátran hívhatjuk szatírának, hiszen korunk fontos problémáira, hiányosságaira hívja fel a figyelmet komikus, de legfőképpen ironikus formában.

Riska: Irak?Turbék: Dehogy Irak. Pulykaország!!!Riska: Pulykaország? Á, már látom: "Turkey". Ez angolul tényleg pulykát jelent. 

Gyermekkorom egyik kedvenc sorozatának sztárja volt Mulder ügynök, azaz David Duchovny, mivel akkoriban nem nagyon volt olyan műsor a tv-ben, amely az X-akták népszerűségével és minőségével vetekedhetett volna, ezért gyakran vonzott a Dobozisten - ahogy ő maga nevezi - elé a kíváncsiság, még szülő tiltás ellenére is. Valljuk be Duchovny elvarázsolta a magyar nézőket is a kicsit visszafogott, enyhén furcsa, de ugyanakkor charme-os karakterével. Ezért nem is volt kérdés, hogy ennyivel a sorozat után, immár felnőtt fejjel is érdekeljen annyira a személye és munkássága, hogy elolvassam első írói szárnypróbálgatásának eredményét. Kíváncsi voltam arra, hogy íróként mit tud nyújtani az olvasóknak, főleg annak tekintetében, hogy angol irodalomból diplomázott egy neves egyetemen, így úgy gondoltam, hogy csak nem lehet olyan rossza stílusa, hogy egyből elhajítsam a könyvet. 

A történet igazából egy olyan ötleten alapszik, amely bármelyikünk fejéből kipattanhatott volna, már amennyiben olvastuk a brémai muzsikusokat és egyéb állatokról szóló történetetket, de az, hogy egy, már lerágott történetet modern formába és aktuális témákkal vegyítve tudjon az olvasó elé tárni az író, azzal bizony már nem boldogultunk volna olyan egyszerűen, mint David. Neki valahogy ez zsigerből jött, jól ráérzett arra, hogy egy abszurd mese milyen hatást képes elérni, még akkor is, ha néhol kicsit kusza és hihetetlen elemekkel tarkított is. Megmutatta, hogy mindentől el lehet vonatkoztatni és kilépni a hagyományos szerepekből és olyat véghez vinni, amire senki nem gondolt volna, hogy képesek vagyunk rá, egyszóval bebizonyította, hogy nincs túl nagy álom, csak gyáva ember. 

Szerettem érezni, hogy kicsit minden egyes ember ott van ebben a történetben, ki így, ki úgy, de ott. Szerintem ez nagy dolog, ha egy író ezt el tudja érni az olvasóinál. 

A történet kezdetén Bikavári Riska  a dobozisten hatására a konvenciókat félre dobva mer egy merészet álmodni és nekivágni a pulykával, Turbékkal és a disznóval, Shalommal a világnak csak azért, hogy megkeressék azt a helyet, ahol ők maguk békében élhetnek. Elvágyódtak oda, ahol nem veszélyezteti őket a rájuk kényszerített szerepkör, konkrétan a vágóhíd réme. Hőseink számos kaland után vonják le a végső következtetéseiket, velük együtt pedig mi olvasók is levonjuk a magunk konzekvenciáit. 

A történet mindvégig Riska szemszögéből olvasható, akit David Duchovny szólaltat meg. Néha kissé bizarrá válik ez a kettősség, mert bizony érezni lehet, hogy itt-ott kilép a tehén szerepéből maga az író, de egyébként mindvégig élvezetes marad maga az elbeszélés, igaz az elején kell egy kicsi ráhangolódás, de utána már át tudjuk élni a kalandokat és legfőképpen folyamatos gondolkodásra és a dolgok átértékelésére ösztönöz minket a történet. 

Nem egy egyszerű mese, ezt ne is várjuk el tőle, nem egy olyan történet amit a gyerekeinknek olvasnánk elalvás előtt, ez sokkal inkább nekünk felnőtteknek szól, egy elbeszélés, amely megértésre, valamint mások elfogadására ösztönöz. 

Szerettem olvasni erről a három furcsa háziállatról, néha nevettem, néha pedig elszomorodtam, hogy valóban ilyenek vagyunk mi emberek? Ez a mese sok tényre rávilágított, amiről általában igyekszünk tudomást sem venni. Igazi tükröt tartott a társadalom elé, még akkor is ha tette mindezt egy nem éppen hagyományos formába, de én pont egy ilyen fanyar humorú könyvet vártam David Duchovny-tól és egyáltalán nem bánom, hogy a történet megmaradt a könyv keretei között, vagyis nem került a nagy filmgyártók karmai közé, mert azáltal elveszett volna a mondanivalója. 

Soha nem értetem, hogy tud ennyire fájni, ha szeretünk valakit, de azt hiszem, ez nem olyan fájdalom , mint a többi. Semmihez sem hasonlítható. Nem olyan, mint amikor eltörik a patád; inkább olyan, mint egy szívből jövő, hatalmas medveölelés. 

Mindenképpen érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert szerettem, hogy pörög a történet, emellett nagyon átjött az író fanyar humora és a látásmódja, ami a történet végére egy picit a saját világhoz való hozzáállásunkat is befolyásolta.  

Kiadó: Kiskapu
Oldalszám: 256
Kiadás éve: 2015
ISBN: 9786158013550
Szerző: David Duchovny

A könyvért köszönet a Kiskapu Kiadónak

Aki pedig el szeretné olvasni a webshopban megvásárolható