Sarah Beth Durst: Az elvarázsolt üvegház

 Fülszöveg: Egy új, önállóan olvasható történet a Bűbájok boltja világából!

A birodalom túlsó végén, egy eldugott kis szigeten, ahol éneklő virágok nyílnak, mézes sütemény illata száll a levegőben, és a szerelem is mézzel van átszőve…

Terlu Perna egyedül volt. Ezért megszegte a törvényt, és varázslattal teremtett egy öntudattal bíró póknövényt. Büntetésül fából faragott szoborrá változtatták, és elrejtették az Alyssiumi Nagy Könyvtár északi olvasótermének egyik félreeső szegletébe.

A története itt akár véget is érhetett volna… De egy téli napon Terlu felébred egy szinte teljesen elhagyatott szigeten, ahol száz meg száz elvarázsolt üvegház sorakozik. Fázik, éhes, és úgy tűnik, az egyetlen emberi lakó egy zsémbes kertész.

Legnagyobb meglepetésére a mogorva Yarrow mégis befogadja: meleg ruhát, puha ágyat és frissen sült mézes süteményt kínál neki addig, amíg Terlu készen nem áll arra, hogy hazatérjen.

Csakhogy Terlu nem akar hazamenni.

Ahogy egyre jobban megismeri Yarrow-t – aki minden mogorvasága ellenére kifejezetten szeretetreméltó tud lenni –, rájön, hogy a szigetet fenntartó varázslat lassan elhal, és az üvegházak lakói veszélyben vannak. Terlu tudja, hogy segítenie kell, még ha ez újra törvényszegéssel is jár.

Ezúttal azonban nincs egyedül. Yarrow és egy érző rózsa segítségével Terlunak egy réges-rég elhunyt varázsló titkait kell megfejtenie, ha meg akarja menteni a szigetet – és ha esélyt akar adni magának egy új életre, talán még a szerelemre is.

Az elvarázsolt üvegház kedves, szellemes és szívmelengető történet második esélyekről, a varázslatról, amit a törődés rejt, és arról, hogy néha egy mézes sütemény is elég a boldogsághoz.

Karácsonyi ajándékként kaptam meg az írónő új regényét, ami egy igazi téli cozy fantasy, telis-tele beszélő növényekkel, szárnyas macskával, megannyi kedves szereplővel és természetesen egy jó adag mágiával. 

A történet a Bűbájok boltja folytatása, de teljesen önállóan is olvasható, hurrá, mert én pont kimaradtam az első részből. 

Terlu Perna - aki korábban könyvtáros volt a mágia fővárosában - egy elvarázsolt, üvegházakkal teli szigeten ébred  szoborszerű létezéséből, amibe a tiltott mágia használat miatt kirótt büntetése miatt száműzték és ezzel örök magányra kárhoztatták. Egy váratlan fordulatnak köszönhetően a szigeten a magány helyett megannyi mágiával és Yarrow-val, a hely egyetlen lakójával, a magányos kertésszel találkozik. A rideg, téli környezetben az elvarázsolt üvegházak hoznak varázslatot és melegséget, ami lassan az olvasó és a szereplők szívét is megmelengetik.

  A történet tökéletes vetülete a szeretetnek, a kitartásnak, az újrakezdésnek, a barátságnak és az emberi kapcsolatok fontosságának, de a félelmek is gyönyörűen beépülnek ebbe az elvarázsolt történetbe. A regény lassan építkezik, néha azt is éreztem, hogy túlságosan lassan bontakozik ki az írónő által megálmodott csodavilág, maga az elvarázsolt sziget, ahol bármi lehetséges. Ezáltal, hogy lassan épül fel a történet a szereplőket és belső gondolataikat is nagyon lassan, de mindenre kiterjedően ismerjük meg. 

Tetszett, hogy nem voltak eget és földet megrázó fordulatok (nem illett volna ebbe a világba), de az érzelmi erő egyszerűen átható és letaglózó volt az olvasás során, ezért lett kedvencem ez a meseszerű fantasy történet. 

Szerettem, hogy magában hordozza az otthon melegét, a létezés apró rezdüléseit, az érzelmek sokszínűségét, fontosságát, legyen szó földi halandókról vagy éppen elvarázsolt élőlényekről.

Ez a történet egy melengető gyógyír a léleknek, főleg ebben a téli időben, bekuckózva kívánni sem tudtam volna kellemesebb évindító olvasmányt Terlu és Yarrow történeténél. 

Apropó, el ne felejtsem Smaragord-t, a szárnyas macskát, akiről muszáj beszélnem, mert ellopta a történetet, minden egyes megmozdulása cinikus, de mégis édes, például az, ahogy üldözi az apró sárkányokat vagy az, ahogy bebújik a takaró alá és várja Terlu-t, értitek, egyszerűen nem lehetett nem szeretni. 

Szívből ajánlom mindenkinek, aki élete során csak egyszer is ragaszkodott növényhez vagy állathoz és most a lelke vágyik némi  romantikával átitatott varázslatra is.

Azt gondolom, hogy a magányból kialakuló remény mintapéldája ez a történet, nálam abszolút kedvenc cozy fantasy lett.

L.M. Chilton: Jobbra húzva

Fülszöveg: Fordulatos, ​gyors tempójú és fergetegesen sötét humorú modern krimi, mely az online ismerkedés félelmetes és rejtélyes világában játszódik.

Gwen Turner úgy elszúrta az életét, hogy nehéz rá szavakat találni. Szakított élete férfijával, ráadásul olyan mondvacsinált okokra hivatkozva, melyekkel utólag szégyell szembenézni. Otthagyta jövedelmező állását, hogy nyisson egy kávézót, ami csak nyeli a pénzt. És mindennek a tetejébe a legjobb barátnője épp házasodni készül, végleg magára hagyva őt a szinglik világában.

Az olcsó borokkal és még olcsóbb valóságshow-k nézésével töltött esték egyikén Gwen úgy dönt, hogy kipróbál egy randiapplikációt. A városban azonban kevés már a házasságra alkalmas férfi, így egyik pocsék randi követi másikat. Aztán, amikor már a vezető hírekben is beszámolnak az utóbbi időkben váratlanul megnövekedett gyilkosságokról, Gwen szörnyű felfedezést tesz: az áldozatok rendre azon férfiak közül kerülnek ki, akikkel nemrég randizott.

A rendőrség szemében ő lesz a fő gyanúsított, így nem marad más választása, mint hogy felkeresse volt randipartnereit (azokat is, akik csúnyán lekoptatták), és leleplezze a gyilkost, mielőtt késő lenne.

 Egy izgalmas, roppant szellemes és romantikus debütáló regény L.M. Chilton-tól. Számomra az idei nyár első emlékezetes olvasmánya lett. A zsáner megfoghatatlan, de ez adja az egyik érdekességét a történetnek.

Az író – igen, nem női szerző írta! – meglepően jó beleélőképességgel rendelkezik, hiszen egy női karaktert állított a történet középpontjába, így Gwen szemszögéből követhetjük végig ezt a kicsit abszurd, társkereséssel egybekötött nyomozást. Nem kíméli a nevető izmainkat az író, de közben kicsit borzonghatunk is, mindezt pont megfelelő arányban adagolva.

A cselekmény központi eleme az online randizás, amikor könnyedén mondhatsz igent vagy nemet egy-egy, a közeledben, szintén az applikációra csatlakozó jelöltre. Vajon mi történik akkor, ha a randipartnered gyilkosság áldozata lesz, miközben éppen nem vagy top formában, ami persze csak a kezdet? A szálak Gwen körül piszkosul összegabalyodnak, ahonnan nehéz lesz kidumálnia magát, még akkor is, ha kicsit angolos humorral megáldott, leleményes és bátor a hölgyemény.

Egyszerűen az elejétől a végéig lekötött ez a történet, imádtam a karaktereket, egyszerűen mindenki szimpatikus, de ugyanakkor gyanús is volt. Ez a kettősség pedig igazán jót tett a történetnek, egészen sokáig nem is tudtam ki lesz gyilkos, mindig elbizonytalanodtam, tévútra kerültem. A vége felé azonban a több felállított teóriám közül az első beigazolódott, nem hiába szocializálódtam Agatha Christie krimijein.

Igazán 21. századi életérzés és történetszövés jellemzi a regényt, ami szerintem olyan zseniálisan ötvözi a zsánereket, hogy a romantika, a nyomozás és a humor kedvelői egyaránt jól fognak szórakozni az olvasás során.

Nagyon jó szívvel ajánlom a könyvet idén nyárra.  A borító pedig szintén igazán fotógén, így arra buzdítalak Titeket, hogy osszátok meg Ti is az olvasásról készült képeiteket és ajánlóitokat. 

A könyvet köszönöm szépen Agave Kiadó!

Elle Cosimano: Finlay Donovan ölni tudna (Finlay Donovan 1.)

 

Elle Cosimano Nemzetközi Thriller Díjat nyert YA regényével, a Nearly Gone-nal, emellett számos fiatal felnőtteknek szóló írása került kiadásra, sőt, több irodalmi díjra is jelölték, de a Finlay Donovan ölni tudna volt az első olyan regénye, amely kimondottan a felnőtt korosztályt szólította meg.

A regény Szabados Ági, Nincs időm olvasni kihívásának júniusi közös könyve. A fülszöveg nagyon ígéretes volt és a borító is igazi vidám kikapcsolódást ígért, ezért rögtön felkeltette a figyelmemet. Az pedig adott némi lökést, hogy az Instagramon lépten-nyomon szembejött velem a regény ajánlója és az a sok fotó, amiket a borítóról készítettek a csoport tagjai. Minekután mostanában amúgy is rá vagyok kattanva a közösségi közös olvasásokra, gyorsan be is szereztem e-book formában a regényt. Az e-bookot olyan esetekben sokkal célszerűbbnek találom, amikor nem ismerem az írót, esetleg valamilyen impulzus hatására szeretném elkezdeni a regény olvasását és nincs elegendő háttérinformációm ahhoz, hogy biztosan szeretném a polcomon tudni a fizikai példányt. Így történt ezzel a regénnyel is, de miután elolvastam és tudom, hogy egy sorozat első része, már nem vagyok biztos benne, hogy a második rész megjelenésével egyidejűleg nem szeretnék-e ebből is egy fizikai példányt, mert nagyon éltem a történetet.

A történet szerint Finlay Donovan éli az elvált, gyermekeit egyedül nevelő szülők kicsit sem könnyű életét, közben pedig a karrierjét is próbálja építgetni, mint írónő, de az alkotói válság ebben azért erősen akadályozza. Az ügynökével egy étteremben találkozik, hogy megbeszéljék a készülő krimijének a részleteit, de a szomszéd asztalnál ülő hölgy félreérti a beszélgetést és egy furcsa üzenetet hagy Finlay táskájában. Ő pedig emiatt egy egészen váratlan helyzetben találja magát és már csak azt veszi észre, hogy egy olyan bűnügy főszereplőjévé vált, amivel eddig csak a regényei lapjain találkozott és egyelőre nem látja a kiutat sem. A kicsi üzenet pedig egy dominó effektust indít el és hőseink akarva akaratlanul, de kénytelenek sodródni az árral, mert a tetteiknek egyre súlyosabbak a következményei és minden szereplő más-más módon, de érintetté válik. Természetesen Finlay is egyértelműen elveti a gyilkosság gondolatát, de egy hulla valahogy mégis a csomagtartójában landol és tudja, hogy neki mindenképpen meg kell szabadulnia tőle, még azelőtt, hogy a rendőrség a nyomába eredne. Persze az élet nem áll meg egy ilyen „kis” apróságtól, a regényével haladnia kell, így a saját életéből merít ötletet, de eközben ott lebeg a feje felett, hogy volt férje és a menyasszonya elveszik a gyermekek felügyeleti jogát, ezért igyekszik, hogy látszólag minden tip-top legyen az életében, de a sok titok miatt egyre jobban csúszik ki a lába alól a talaj. Ha mindez nem lenne elég a maffia is tiszteletét teszi hősnőnknél.

Valaki olyan női főszereplőt vártam, mint A szingli fejvadász sorozat Stephanie Plum-ja. Nem is kellett csalódnom, mert Finlay ugyanolyan vicces, szeleburdi és abszolút a szomszéd lány karakter volt, mint Stephanie, csak éppen a ló másik oldalán ült, azaz a bérgyilkos anyukák kicsit sem megszokott hétköznapjaiba csöppent. Az írónőnek sikerült egy olyan karaktert megalkotnia, akivel annak ellenére is könnyű azonosulni, hogy a morális határokat feszegetve egyensúlyoz a helyes és helytelen cselekedetek között, sőt le is dönti azokat a bizonyos határokat. A mellékszereplőkkel is teljesen elégedet voltam, Veron is jópofa, életrevaló karakter volt, a gyerekek is igazi kis személyiségek, de a férfi karakterek is nagyon jól hozták a hódító szerepüket, még annak ellenére is, hogy ez a szál részemről nem teljes megelégedettséggel zárult és csak remélni tudom, hogy a következő részekben még alakul a szerelmi vonal.

A regény a humoros és könnyed hangvétele mellett súlyos morális kérdéseket feszeget és felkínálja az olvasónak, hogy a tények ismeretében is kitart-e Finlay mellett. Nekem ez volt az egyetlen olyan aspektusa a történetnek, ami miatt fél csillagot le tudtam vonni, mert nem feltétlen mutat jó példát a regény, de azt is el tudtam fogadni, hogy egy fikcióban olyan érzelmi és gondolati sík is megengedett lehet, ami az etikai szabályok ellen szól. Végül is miért ne, ha az írás ennyire szórakoztató tud lenni és úgy is közel tudtam érezni magamhoz a női karaktereket, hogy egyáltalán nem értettem egyet a cselekedeteikkel. Nagyon elgondolkodtató, hogy ilyen esetben mit tennénk, biztosak lehetünk abban, hogy mi a józan eszünkre hallgatnánk? Tehát amellett, hogy remekül szórakoztam az olvasás során, többször el is gondolkodtam azon, hogy én mit tettem volna Finlay helyében.

Elle Cosimano ezzel a regénnyel megalkotta egy olyan sorozat első részét, amely véleményem szerint karakteres, pörgő, humoros, de ugyanakkor megvan benne az a rejtély faktor és női sors is, amik izgalmassá teszik a történetet. Csak ajánlani tudom nyári kikapcsolódáshoz és ne felejtsük el, hogy nem kell túl komolyan venni, elég csak sodródni az árral.

Fülszöveg:

Finlay ​Donovan kétgyerekes, egyedülálló és idegileg teljesen kimerült anyuka, aki mellesleg leadási határidőkkel küszködő írónő is egyben. Az élete totális káosz. Az ügynökének beígért könyvével egyáltalán nem halad, a volt férje kérdés nélkül elbocsátotta a kisegítő bébiszittert, négyéves kislányát pedig épp egy igen szerencsétlenül alakult első hajvágási kísérlet eredményeképpen a fejéhez szigszalagozott tincsekkel kénytelen óvodába vinni.

Finlay egyre sokasodó problémáin az sem segít, hogy az ügynökével folytatott üzleti ebédje alatt a szomszédos asztalnál ülők kihallgatják krimije tervezett történetét, és tévesen bérgyilkosnak vélik. Finlay pedig saját maga legnagyobb döbbenetére igent mond a felkérésre, hogy elintézzen egy kellemetlen férjet. Mert hát valamiből élni is kell.

Persze a való életben közel sem olyan egyszerű egy rendes bűncselekményt elkövetni, mint egy regény lapjain, ráadásul kisvártatva – hogy semmi se legyen egyszerű – Finlay menthetetlenül belebonyolódik egy nagyon is valódi gyilkossági nyomozás eseményeibe.

Elle Cosimano az anyaság minden örömét és megpróbáltatását bemutató regénye pergő stílusú és őrülten szellemes, letehetetlenül szórakoztató olvasmány.

Avi Loeb: Földönkívüli - Egy idegen civilizáció első nyomai

 A ​Harvard egyik legjobb csillagásza elénk tárja vitákat kiváltó elméletét arról, hogy a naprendszerünket nemrégiben egy távoli csillagrendszerben élő, fejlett földön kívüli civilizáció látogatta meg.

2017 végén egy hawaii obszervatórium kutatói megpillantottak egy objektumot, amely a naprendszerünk belsejében száguldott, méghozzá olyan gyorsan, hogy csak egy másik csillagról érkezhetett. Avi Loeb, a Harvard csillagászati tanszékének vezetője bebizonyítja, hogy az ’Oumuamua névre keresztelt jelenség nem lehetett aszteroida; ahhoz túl sebesen mozgott, túl furcsa pályán haladt, és nyomát sem mutatta gázképződésnek vagy szétesésnek. Szerinte csak egyetlen lehetséges magyarázat képzelhető el: az objektum egy távoli, földön kívüli civilizáció fejlett technológiai eszköze.

Ebben a könyvében Loeb végigvezeti az olvasót naprendszerünk első bizonyítottan csillagközi látogatójának izgalmas történetén. Felvázolja nagy felzúdulást kiváltott elméletét és annak jelentőségteljes következményeit, amelyek mind a természettudományra, mind a vallásokra, mind fajunk és bolygónk jövőjére hatással lehetnek. A Földönkívüli elgondolkodtató útja a tudomány, a téridő és az emberi képzelet legtávolabbi zugaiban azt sugallja az olvasóknak, hogy a határ a csillagos ég, és hogy érdemes nyitott elmével elgondolkodni azon, amit ott találhatunk. Bármilyen különösnek is tűnik.

Az Agave Kiadótól a hónap elején érkezett hozzám Avi Loeb, Földönkívüli című, űrkutatással és idegen civilizációk lehetőségével foglalkozó, a jövőt előrevetíteni szándékozó kötete. Úgy gondoltam, hogy érdemes lenne kipróbálnom magamat egy olyan témakörben, műfajban, amelyben eddig nem igazán olvastam. Az író asztrofizikával és kozmológiával foglalkozik, melynek ténye már önmagában is sokkolóan hatott rám, mert ezek bizony nem a legkönnyebb tudománykörhöz tartoznak. Annak ellenére, hogy tisztelem a nagy tudással rendelkező, a tudomány iránt fogékony embereket - mert tudom, hogy a tudáshoz vezető út milyen hosszú  -, mégis mindig kicsit félve olvasok Tőlük, mivel tartok tőle, hogy számomra érthetetlenül fogalmazzák majd meg akár a tényeket, akár az azokhoz vezető elméleteket. Abban azonban biztos voltam, hogy valami nagyon ígéretes olvasmányt tartok a kezemben, amiben megerősített, hogy az író a Harvard Egyetem professzora, sőt 2020-ban a Fehér Ház tudományos és technológiai tanácsának tagja lett, mindez garanciának tűnt a remek kikapcsolódáshoz. Úgy gondolom, hogy ilyen előzményekkel egy olyan tudományos és érdekes könyvet tudott írni Loeb, ami sok kérdésemre választ adott, de legalábbis gondolkodásra ösztönzött. 

"Akinek lehetősége nyílik rá, menjen ki  a szabadba, és csodálja meg az univerzumot."

Kíváncsiságom és érdeklődésem ellenére - ahogy már említettem - kérdésként felmerült bennem, hogy mennyit is fogok érteni egyáltalán az írásból, vajon mennyire lesz a földtől  elrugaszkodott, tudományos? Ezen túllendülve elkezdtem az olvasást, mert magára a témára kíváncsi voltam, érdekelt, hogy mit gondol a szakember a földönkívüli élet lehetőségéről, milyen adatokat tár elénk, amely alapján mi, olvasók is elgondolkodunk annak lehetőségéről, hogy létezik egy, esetleg több, számunkra ismeretlen civilizáció is. A 2017. évben lejátszódó esemény, - amikor megjelent az égen az Oumuamua ismeretlen eredetű objektum és áthaladt a naprendszerünkön -, lázba hozta a tudósokat és az átlagos, tudományos képzettséggel nem rendelkező embereket egyaránt. Mindenki elgondolkodott az egyes lehetőségeken: idegenek, esetleg csak egy meteor? A könyvtől erre a hipotézisre is reméltem olyan tudományos választ, ami számomra is értelmezhetővé teszi a jelenséget. 

"A tudomány olyan, akár egy detektívregény, és ebben a közhelyben az asztrofizikusok számára egy csavar is rejlik, a tudományos nyomozómunkának ugyanis nincs még egy területe, ahol a léptékek és a koncepciók ilyen változatosságával találkoznánk." 

A könyv remek stílusban íródott, szinte beszélget az olvasóval, amellett, hogy önéletrajzi vonatkozású anekdoták is helyet kaptak. Ezek a kis kitérők az író tudományos munkájával és a magánéletével összefüggésben olvashatók. Számomra ettől igazán emberi tudott lenni ez a tudományos műfajban íródott kötet. Nagyon szerettem, hogy az író betekintést engedett az életébe, igazán könnyeden, mintha ismerné az olvasóit. Nem lehetett semmiféle fellengzős hangnemet érzékelni az olvasás során, amire a tudása által akár az elvi lehetőség meg lett volna. Tisztán, érthetően fejtette ki a saját véleményét, anélkül, hogy azt az olvasóra rá akarta volna erőltetni azt, inkább útmutatásnak tudnám aposztrofálni. Véleményem szerint az volt a célja, hogy gondolkodásra, tovább gondolásra ösztönözzön. Olyan volt, mintha én is beültem volna az egyetemi előadásaira, ahol megpróbált volna bemutatni egy alternatívát, egy olyan szemszögből, amit esetleg eddig nem ismertem, esetleg csupán nem mertem belegondolni. Azonban egyértelműen érezni lehetett, hogy hisz abban, amit leírt, mert nyiltan beszélni, kifejteni a saját téziseit, attól függetlenül, hogy tudni lehetett, hogy nem minden kollégája fogja jó szemmel figyelni mindezt. 

Mindvégig érezhető a célja, az, hogy az idegen civilizáció létezésének lehetőségét mindenki vegye számításba, de a tudomány mai állása szerint ennek kizárólag hosszú távú hatásait célszerű átgondolni, mivel jelenleg teljesen biztosan nem igazolható a technikai eszközök korlátozott lehetőségei miatt akár a könyvben kiemelt objektum idegen mivolta sem.

A könyvben mindvégig tudóshoz méltóan ír, nem spekulációk által próbál hatni az érzékeinkre, hanem egy lehetőséget mutat meg, mely tudományos alapokkal bír, illetve utat mutat ahhoz, hogy mennyire fontos lehet a tudomány fejlődése  és fejlesztése e területen is.

Nagyon örültem, hogy érdekesen, olvasmányosan, elgondolkodtatóan mutatta be az író a 2017-ben történő eseményeket. A hipotézisére remek levezetést mutatott be, átgondoltan, az általa birtokolt ismeretekre építve. 

Mindvégig éreztem, hogy számára ez egy olyan fontos esemény volt, ami hatással volt az életére, a tudományos munkájára is. Érezni lehetett a téma iránti elkötelezettségét, szeretetét, ami nagyon pozitívan hatott rám, attól függetlenül is, hogy én mit gondoltam a könyv elolvasását követően az idegen civilizáció létezésének lehetőségéről. Azt fontosnak tartom, hogy egy olyan könyvet olvashattam, ami több napig élesen a gondolataimban motoszkált és némiképpen átalakította a gondolkodásmódomat. Emellett érdekes volt, ahogy a filozófiai gondolatok is helyet kaptak az írásban az intelligens élet lehetőségének tárgyában. A tudományos élet kulisszatitaki picit elrettentettek, csak remélni tudom, hogy hamarosan változik a hozzáállásuk az illetékeseknek és több időt és energiát fognak befektetni a fejlesztésekbe, az eljövendő tudós szakemberek kinevelésébe.

A borítót egyszerűen gyönyörűnek tartom, nagyon illik a témához, kellemes ránézni.

A könyv gyengeségeként azt tudnám megemlíteni, hogy attól függetlenül, hogy nagyon olvasmányos volt, mégis előjött egy-egy olyan tudományos kifejezés, fogalom, amit nem mindig tudtam követni, értelmezni az összefüggéseit. Illetve még egy dolog volt számomra kicsit más, mint ami szerintem illett volna a könyvhöz, az pedig a fotók minősége. Személy szerint jobban örültem volna, ha színes, látványos képek kaptak volna helyet a lapokon, a fekete-fehér képek kicsit rontottak a vizuális élményen. 

 "Ha arra a következtetésre jutunk, hogy a civilizációk újra és újra felemelkednek, majd eltűnnek az univerzum hosszú története során, azt komor jóslatnak tekinthetjük a saját jövőnkre nézve. 

De lehetőségnek is. "

Bátran ajánlom a könyvet mindazoknak, akik szeretik a megoldatlan kérdések mögött rejlő tudományos lehetőségek feltárását. Nem elképzelhetetlen, hogy egy legközelebb megjelenő hasonló objektum vonatkozásában a tudomány fejlődése által már olyan tényeket kapunk, amelyek alapjaiban meghatározók lesznek a civilizációnk számára. Teljesen mindegy, hogy szkeptikusok vagyunk-e, ez a könyv akkor is elgondolkodtató olvasmány lesz, ha pedig kicsit is fogékonyak vagyunk és hagyjuk magunkat sodródni az írás által, akkor pedig egy új szemléletet sajátíthatunk el, amely által a világlátásunk is tágul. Remélem, hogy ez a könyv is hozzá tud majd járulni ahhoz, hogy ez a tudományterület is nagyobb hangsúlyt kapjon és a fiatalok is egyre jobban érdeklődjenek a téma iránt. Én biztos, hogy a 16 éves gyermekemet ösztönözni fogom arra, hogy vegye kézbe, olvassa el Avi Loeb írását.

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021.

Oldalszám: 256

Isbn: 9789634198734f

Fordította: Farkas Veronika

Susanna Clarke: Piranesi

A ​Hollókirály szerzőjének mámorító, hipnotikus új regénye, mely egy álomszerű, alternatív valóságban játszódik.

Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.

Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput.

Susanna Clarke várva várt második regénye lenyűgöző új világba vezeti az olvasót: egy meglepő képekkel és szürreális szépséggel teli végtelen labirintusba, melyet dagályok és felhők kísértenek.

Most fejeztem be az olvasást és egyből azt éreztem, hogy muszáj Nektek is kicsit betekintést engednem egy számomra szürreális történetbe. Talán eddig nem mertétek kézbe venni ezt a kötetet, mert nagyon vadnak tűnt a fülszöveg alapján, de elöljáróban annyit elárulok, hogy kár lenne kihagyni. 

A borító engem nem igazán mozgatott meg, egyedül a fülszöveg és az írónő hírneve volt az, ami olvasásra késztetett.

Egy furcsa párost figyelhetünk meg, Piranesit és A másikat. Eleinte kicsit kusza a történet, a kép, a leírások, nem tudjuk kikkel állunk szemben, de azt sem, hogy Piranesi, miért Piranesi vagy éppen ki A másik, mi van a falakon kívül. Ez a kusza kezdet szépen lassan kezd elcsitulni, ahogy haladunk a szobákban, kezdjük megismerni furcsa lakóit, a "berendezését" és magát a Házat. Bár az igazat bevallva az olvasás végére sem merem azt mondani, hogy kiismertem a világot, mert attól nagyon távol álltam, de kezdtem megérteni.

A leírások kiválóak, leginkább abból a megfontolásból, hogy ráerősítsenek Piranesi tudós mivoltára. Piranesi pszichológiai szempontból módszeresnek tűnik, de pont ettől lesz annyira különleges a regény atmoszférája és maguk a zsánerek is érdekesek. Ezt a módszerességét naplók írásával is megerősíti, nagyon precízen vezeti a feljegyzéseket, emellett beletörődik az általa ismert világ kisebb, esetleg jóval nagyobb hibáiba is. Számára az a fontos, hogy megélje a napokat, túléljen és a kutatás, felfedezés iránti vágyát kielégítse.

Az idő már az elején megbomlik - az olvasó számára is -, a naplók ehhez is remek hátteret szolgáltatnak. Egy nagyon érdekes idősíkon mozog a történet, soha nem tudjuk, hogy pontosan hol is tart a kronológiában, de azt sem, hogy mennyi idő telt el a megismert események és benyomások között. 

A cselekmény az elejétől fogva rabul ejtett, nagyon érdekesen felépített világba csöppenhettem bele. Az atmoszféra furcsa és egyben morbid is, de közben meg folyamatosan kíváncsiságot kelt. Nagyon szerettem, hogy a szobrok kiemelt szerepet kaptak a történet során, remekül belesimultak a történetbe, szinte érezni lehetett, hogy hatnak Piranesire is szimbolikus megjelenésükkel. 

Nem is tudnám pontosan meghatározni, hogy egy mesét, egy disztópiát vagy valami meghatározhatatlan műfajt olvastam el. Pompás írás, amit meg kell tapasztalni, ahhoz, hogy meg lehessen érteni a hatását. Emellett a világ felépítése is remekre sikerült, nagyon izgalmas, újszerű megoldás volt ahogy az írónő rakosgatta egymásra a Ház elemeit. 

A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága vételen.

Piranesi egészen közel került hozzám, nagyon megkedveltem a karakterét már egészen az elején. Annyira tiszta, kedves, szorgalmas és egyszerű volt, hogy nem lehetett érzelem nélkül olvasni a történetet.

A végtelen meg olyan hipnotikusan jelent meg, hogy könyvben ilyet még nem olvastam, nem éltem át. A Ház a végtelen falakkal, termekkel, teremtményekkel, szobrokkal, a leírások által egyszerűen lenyűgözővé vált. 

Az utazás szót használnám leginkább térben, időben és lélekben egyaránt. Ahogy megmozdul valami a házban, a halak, a madarak, szinte ösztönzött arra, hogy tudni akarjam mi van a következő teremben, hova fog vezetni Piranesi útja - nem csak fizikálisan -, de az is érdekelt, hogy mindez honnan jött egyáltalán. Számos kérdés volt, ami ott bizsergett hátul az agyamban, valahogy mintha folyamatosan piszkálgatták volna az érzékeimet az olvasás során. 

Nagyon jó lenne belelátni Clarke gondolataiba, hogy milyen észjárás és mesélő képesség kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen remekül megírt történetet tudjon adni az olvasóknak, ami főleg a mai világban egészen inspiráló. Egyszerűen az érzés, hogy ott van ez a karakter, aki a nehéz helyzetben is meglátja a jót, mi pedig néha sírunk, hogy milyen rossz is mostanában az életünk... Hát, kérem szépen, ez az olvasás nekem nagyon-nagyon pozitív kicsengésű volt így év elején! 

Zárásul: Nem tudom, hogy azért esett most annyira jól ez a furcsa történet, mert kimozdított a komfortzónámból és valami egészen újszerűt mutatott számomra, esetleg azért, mert az írásmód volt lebilincselő és a kuszasága ellenére mindvégig logikus tudott maradni. Nem tudom.... Ezért ajánlom mindenkinek, hogy lépjen be ebbe az elvarázsolt világba és tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor elveszünk egy pár órára valami egészen ismeretlenben, ami rejtélyes, kusza, de mégis nagyon eszes.

Neil Gaiman: Szerencsére a tej - Apák napjára ajánlom

Szerencsére egy apa pontosan tudja, mi a kötelessége, ha megtörténik a katasztrófa, azaz elfogy a tej, s így a gyerekek nem tudják mivel enni a reggeli kukoricapelyhet. Megacélozza magát, és megkísérli a lehetetlent: tejet hoz a boltból.
Szerencsére az apák leleményesek, és mindig akad egy segítőtársuk, így még az űrbéli idegenek, vérszomjas kalózok és egyéb kekeckedők sem tudják meghiúsítani a küldetésüket, közben pedig egyik kaland a másik sarkára tapos.
Szerencsére a tej tejhatalmúnak bizonyul.
Szerencsére Neil Gaiman fejéből ismét kipattant egy „eszelős” történet, amelyben szerepet játszik az időutazás és az időjárás, énekelnek a dinoszauruszok és durcáskodik egy isten, valamint bizonyítékot kapunk arra, hogy apa csak egy van.

Apák napja környékére tartogattam Neil Gaiman gyerkőcöknek szóló kötetét, amit a fiammal közösen olvastunk el.

Ugye nem felejtettétek el, hogy június 18. Apák napja? Mivel is ünnepelhetnénk meg hatásosabban, mint egy jó könyvvel, ami a közös családi kikapcsolódáshoz is remek alap lehet?

Számítottam rá, hogy jó lesz, de ez brutálisan jó volt, ilyen apát követeljünk mindenkinek! 

A könyvecske egy fantasztikus képzelőerővel megáldott apuka tejért folytatott küzdelmét meséli el a gyerekeinek, akik csak egy reggeli pehelyre és némi tejre vágytak. A tejjel együtt azonban kaptak egy zseniális utazást időben és térben egy kreatív apukától és ráadásul mi olvasók is remekül szórakozunk közben. 

Alapvetően egy egyszerű történetnek látszik időutazásról, idegenekről, kalózokról, könyvet író dinoszauruszról és tejről, de ez még valami ennél is sokkal több, hiszen kalandok sorát éljük át nagyon egyszerű, de mégis elragadó formában. 

Ami külön fantasztikus, hogy ez a röpke utazás még jópofa rajzocskákkal is kiegészül, így valóban egy könnyed, de őrült képzeletbeli tortúra részeseivé válunk. Gaiman meséje és Skottie Young rajzai teljes összhangban kapcsolódnak össze és teszik kerek egésszé az utazást. A gyerekek is imádni fogják a rajzokat is, mert úgy érzik, hogy ilyet ők is tudnak rajzolni és ezáltal még jobban tudnak azonosulni a történettel, legalábbis a fiam nagyon imádta ezeket a kis kiegészítő szösszeneteket. 

Mutatom mire is gondolok:

Ugye ilyen pónit mindenki tud rajzolni? Félelmetes! Szivárvány a köbön. 

Teli van jópofa viccekkel és zagyvaságokkal is, de ennek ellenére valahogy nem tudtam nem megszeretni, ezt a kicsit kelekótya apakaraktert. Olyan aranyosan írt róla Gaiman , hogy valóban minden kisgyermek egy ilyen jópofa apáról álmodik, aki újságot olvas és látszólag nem is figyel a felesége mondandójára, de amikor felkel a fotelból, akkor nagyon ott van és szinte gyermeki képzelőerővel szórakoztatja a kicsiket. 

Ilyen és ehhez hasonló rajzocskákkal is találkozhattok! Hát nem aranyosak? 

Úgy érzem, hogy apák napja alkalmából apa-gyerek kikapcsolódásnak nem is lehetne jobb programot találni, mint ennek a könyvnek az elolvasása. Buzdítom is az apukákat és gyerekeket, hogy bátran vegyék kézbe, forgassák és szeressék Gaiman meseregényét. 

Eredeti mű: Neil Gaiman: Fortunately, the Milk

Eredeti megjelenés éve: 2013

Agave Könyvek, Budapest, 2014

102 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155442834 · Fordította: Pék Zoltán · Illusztrálta: Skottie Young

Mitch Cullin: Mr Holmes- egy zseniális elme hanyatlásának története

– De miért ide jött? – kérdezte. – Miért önhöz?
Felhő úszott a nap elé, hosszú árnyékot vetett a parkra.
– Gondolom, a remény hajtotta – mondta Holmes. – Úgy rémlik, az a hírem, hogy tudom a megoldást olyankor is, ha az események reménytelen irányba fordulnak.

1947-et írunk. A 93. életévében járó, régóta visszavonult Sherlock Holmes egy parasztházban él a távoli Sussexben házvezetőnőjével és annak serdülő fiával. Mindennapjaiban méhészkedik, naplót vezet és elméje gyengülése ellen hadakozik.

Holmes nem sejti, hogy élete alkonyán még egy eset vár rá. Egy eset, melynek megoldásához vissza kell tekintenie a múltba, ahol válaszokra lelhet olyan kérdésekre is, amiket még sosem tett fel magának. Válaszokra az életről, szerelemről és az elme képességeinek határáról.

Mitch Cullin csodálatos története a feledés elleni küzdelemről lenyűgözte a kritikusokat, a kötetből Bill Condon rendezésében és Ian McKellen főszereplésével nagy sikerű film is készült.

Holmes karaktere számomra majdnem olyan kedves és időtlen mint Poirot, ezért evidens volt, hogy belátható időn belül el kell olvasnom az idősödő és elvonultan élő Holmes történetét. Nem véletlenül írtam azt, hogy időtlen, mert számomra Holmes volt az, akiről úgy gondoltam, hogy kortalan és sosem fog megöregedni, de mégis eljött az a pillanat, amikor lehetőségem volt szembenézni azzal, hogy ő sem halhatatlan és bizony egyszer eljön az idő, amikor megöregszik.

A filmet nem voltam hajlandó megnézni azelőtt, hogy elolvastam volna a regényt és szerintem jól tettem, mert ezt a bőr alá mászó, lassan lüktető és az elmúlást érzékeltető regényt kár lett volna kihagyni és ahogy magamat ismerem a film után már nem lett volna kedvem az olvasásához. Ezek után pedig már a filmet nem szeretném megnézni, mert biztos vagyok benne, hogy elvenné ezt a kissé fanyar és rezignált élményt, amit a regénytől kaptam.

Ahogy Holmes öregszik úgy kezdenek el furcsán járni az agytekervényei is, ezért 3 helyszín és 3 idősík vonatkozásában kapunk egy-egy elbeszélést, amit magunknak kell a részletekből egy történetté összerakni. Néha nem tudjuk mit és miért tesz Holmes, de ez is mind a szemléltetés eszközét szolgálja, mert nem maga a 3 történet a fontos, mivel azok lényegében elhanyagolhatóak ahhoz képest, ami Holmes elméjében zajlik és tárul fel előttünk. 

Azt a kérdést járja körül a regény, hogy mi történik abban az esetben, ha egy zseni eléri a fizikai és szellemi korlátait és megöregszik. 

Holmes karaktere az életének alkonyán jár, de még maradt egy ügy, amit szeretne ő maga elmesélni, de nem tudja összeszedetten megtenni, ezért több lépésben próbálja meg a számára oly fontosnak tűnő, de távoli eseményt elbeszélni. 

Igazából mindvégig csapong, több szálat is felvesz egyszerre az író, majd néha el is veszti az egyik fonalat, de már folytatja is a másikat. Zseniálisan megjelenik egy idősebb ember esendősége és viszonylagos kiszolgáltatottsága. Holmes sem mindig ura már a gondolatainak és nem is feltételen a realitások talaján jár. Egyik pillanatban még egy utazáson vesz részt, a másik pillanatban pedig a méhesben tesz-vesz, aztán pedig egy nyomozást próbál bemutatni, amelyben saját érintettsége is szerepet játszik az egyik, a nyomozással érintett személy vonatkozásában. 

Számomra nagyon érdekes volt a történet, kicsit igyekeznem is kellett, hogy a mozaikokat a helyére tegyem és követni tudjam a csapongó gondolatokat, amelyek teljesen új dinamikát adtak a történetnek, merőben eltért a megszokott sémáktól. Cullin mert egy nagyot gondolni és nem félt attól, hogy egy idős, a 90. életévét is átlépő karaktert helyezzen a cselekménye középpontjába. Vállalta mindezt úgy, hogy tudatában kellett lennie annak, hogy Doylenak és hősének Holmesnak szerte a világon széles körben vannak kedvelői, sőt merem mondani rajongói, akik viszonyulása az idős Holmes karakteréhez nagy rizikófaktort kellett, hogy jelentsenek. Bátraké a szerencse szokták mondani és úgy gondolom Cullin bátor és szerencsés volt.

Érezni lehet, hogy Holmes a korral együtt megváltozott, annak ellenére, hogy igyekszik ugyanaz a zárkózott, magának való személyiség maradni, de már nem megy neki, hiszen a körülötte lévő személyek, tárgyak az elmúlás közeledtével egyre jobban megérintik, az élete részévé válnak. 

Azt a kell, hogy mondjam, hogy ez a maga nemében egy nagyon szépen megírt történet, ami figyelembe vette az idősek lelki jellemzőit, legfőképpen a megnyílás és az  elfogadás vonatkozásában. 

Minden sorát szerettem, egy pillanatig nem éreztem tehernek az olvasást, inkább valamilyen megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan nyugalmat árasztott magából a regény. Esős napokon estefelé olvastam a könyvet, ami még adott az amúgy érdekes atmoszférának egy pluszt. 

Nagyon örülök annak, hogy elolvashattam ezt a regényt, ami elgondolkodtatott és letaglózott egyszerre.

Nem gondolom azt, hogy a nagy Holmes rajongók mindegyike szeretni fogja ezt  a kicsit bizarr és furcsa, néhol pedig nagyon mélyre ásó történetet, de a psziché változásaira fogékony olvasók érdeklődését mindenképpen fel fogja kelteni. Kicsit depresszív a regény, ez tény és főleg akkor, ha nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy a hősök és briliáns karakterek is képesek megöregedni és az elmúlás felé tartani. Néhol ez bennem is kellemetlen, sőt ambivalens érzéseket indított el, de ahogy sikerült túltennem magam azon, hogy Holmes is egy halandó ember, aki bizony megöregszik és lelassul, akkor már tudtam, hogy szeretni fogom ezt a regényt és bizony hajtott a kíváncsiság, hogy miként fog ő maga megküzdeni azzal, hogy a mindig sziporkázó elméje bizony hanyatlásnak indult. 

Összegezve

Olyan volt a történet, mint egy öreg óramű, ami hol pontosan, hol pedig késve, vagy éppen sietve mutatta az időt. Nekünk pedig az volt a feladatunk, hogy kitaláljuk, hogy 5 percet késik, vagy siet az óra, de ahogy rájöttünk a pontos időre elég volt hátradőlni és belefeledkezni a zseniálisan megírt történetbe. 

Úgy gondolom, hogy mindenképpen bátorság kellett egy ilyen regény megírásához, de én személy szerint örülök neki, hogy olvashattam és átélhettem Holmes utolsó nyomozását, bár Dr. Watson azért bevallom picit hiányzott.