Richard Osman: Gyilkosokra utazunk

Wheeleréknél a gyilkossági ügyek megoldása egyszerű családi vállalkozás.

Steve Wheeler ráérzett a nyugdíjas élet ízére. Időnként ugyan még mindig kinyomoz ezt-azt, de már ragaszkodik ahhoz, amit megszokott: a kocsmakvízekhez, a kedvenc padjához vagy a macskájához, aki otthon várja. Túl van élete kalandos szakaszán. Az adrenalint újabban csak menye, Amy munkája biztosítja számára.

Amy Wheeler ugyanis úgy gondolja, az adrenalin jót tesz a léleknek. Ha az ember személyi testőrként dolgozik, minden egyes nap újabb veszélyek lehetőségét hordozza. Amy pedig éppen egy világtól elzárt szigeten gondoskodik a hírhedt regényíró, Rosie D’Antonio védelméről, amíg egy holttest és egy nagy táska pénz fel nem dúlja paradicsomuk nyugalmát…

Izgalmas hajsza veszi kezdetét a világ körül. Vajon Amy és Steve képes lesz lekörözni a gyilkost? 

Érezhetően közelegnek az ünnepek, hiszen jobbnál jobb friss megjelenések árasztják el a könyvpiacot. Szinte tapintható, hogy a piacnak ez a szegmense is teljes ünnepi lázban ég. Persze nincs is jobb érzés egy könyvmoly számára, mint egy remek könyvet találni a fa alatt. 

Kettő oka is volt, hogy nagyon kíváncsi voltam erre a történetre: először is, hogy Osman a Csütörtöki nyomozóklubbal és annak kis csapatával belopta magát a szívembe, ezért mindenképpen szerettem volna újra olvasni az írótól, a másik ok pedig, hogy kíváncsi voltam arra, hogy a sorozattal aratott sikere után képes-e egy zseniális váltással megújulni, folytatni a sikerszériáját. 

Tetszik, hogy az író ismét sorozatban gondolkodott és rögtön hozott is egy mozgalmas nyitó részt. A Csütörtöki nyomozóklub nyugodt, logikusan felépített, szinte módszeres történetvezetése után itt bizony figyelnie kell az olvasónak, mivel a gépek és a bérgyilkosok egyaránt repkednek. Érezhetnénk úgy is, hogy csapong néha az írói gondolatfolyam, de a stílus továbbra is remek és a humor sincsen indokolatlanul eltúlozva, így ez nem volt zavaró. 

A történet szerint Steve nyugdíjas rendőr, menye, Amy pedig testőrként dolgozik. Amy-t egújabb megbízása Rosie D’Antonio-hoz, a híres íróhoz köti, aki bizony már nyugdíjas korú, de tele van élettel, de egy orosz oligracha életveszélyesen megfenyegetett. Amennyiben ez nem lenne elég, hát hullani kezdenek az influenszerek, mint a legyek, Amy-t pedig valamilyen kapcsolat fűzi hozzájuk. Amy és Steve Rosie segítségével rávetődnek a fenyegető „árnyékra”, hogy megállítsák, mielőtt még maguk is áldozattá válnának. Megindul hát az őrült hajsza a Föld körül.

Igazán rokonszenve kis társaság Am, Steve és Rosie. Mindannyian éles szemmel vizsgálják a környezetüket és a reakcióik is helytállók, kedveltem őket, de, bevallom a nyomozóklub karakterei magasra tették a lécet, amit nem is csoda, hogy nehéz megugrani.

Szerencsére ismét sikerült valószerűtlen szereplők összepárosításából egy ütős kis csapatot megalkotni, én nagyon várom a folytatást.

Összességében élveztem a nyomozást, a humort és az írói stílust, karácsonyi ajándéknak ajánlom a regényt.  

A kötetet köszönöm az Agave Kiadónak!

L.M. Chilton: Jobbra húzva

Fülszöveg: Fordulatos, ​gyors tempójú és fergetegesen sötét humorú modern krimi, mely az online ismerkedés félelmetes és rejtélyes világában játszódik.

Gwen Turner úgy elszúrta az életét, hogy nehéz rá szavakat találni. Szakított élete férfijával, ráadásul olyan mondvacsinált okokra hivatkozva, melyekkel utólag szégyell szembenézni. Otthagyta jövedelmező állását, hogy nyisson egy kávézót, ami csak nyeli a pénzt. És mindennek a tetejébe a legjobb barátnője épp házasodni készül, végleg magára hagyva őt a szinglik világában.

Az olcsó borokkal és még olcsóbb valóságshow-k nézésével töltött esték egyikén Gwen úgy dönt, hogy kipróbál egy randiapplikációt. A városban azonban kevés már a házasságra alkalmas férfi, így egyik pocsék randi követi másikat. Aztán, amikor már a vezető hírekben is beszámolnak az utóbbi időkben váratlanul megnövekedett gyilkosságokról, Gwen szörnyű felfedezést tesz: az áldozatok rendre azon férfiak közül kerülnek ki, akikkel nemrég randizott.

A rendőrség szemében ő lesz a fő gyanúsított, így nem marad más választása, mint hogy felkeresse volt randipartnereit (azokat is, akik csúnyán lekoptatták), és leleplezze a gyilkost, mielőtt késő lenne.

 Egy izgalmas, roppant szellemes és romantikus debütáló regény L.M. Chilton-tól. Számomra az idei nyár első emlékezetes olvasmánya lett. A zsáner megfoghatatlan, de ez adja az egyik érdekességét a történetnek.

Az író – igen, nem női szerző írta! – meglepően jó beleélőképességgel rendelkezik, hiszen egy női karaktert állított a történet középpontjába, így Gwen szemszögéből követhetjük végig ezt a kicsit abszurd, társkereséssel egybekötött nyomozást. Nem kíméli a nevető izmainkat az író, de közben kicsit borzonghatunk is, mindezt pont megfelelő arányban adagolva.

A cselekmény központi eleme az online randizás, amikor könnyedén mondhatsz igent vagy nemet egy-egy, a közeledben, szintén az applikációra csatlakozó jelöltre. Vajon mi történik akkor, ha a randipartnered gyilkosság áldozata lesz, miközben éppen nem vagy top formában, ami persze csak a kezdet? A szálak Gwen körül piszkosul összegabalyodnak, ahonnan nehéz lesz kidumálnia magát, még akkor is, ha kicsit angolos humorral megáldott, leleményes és bátor a hölgyemény.

Egyszerűen az elejétől a végéig lekötött ez a történet, imádtam a karaktereket, egyszerűen mindenki szimpatikus, de ugyanakkor gyanús is volt. Ez a kettősség pedig igazán jót tett a történetnek, egészen sokáig nem is tudtam ki lesz gyilkos, mindig elbizonytalanodtam, tévútra kerültem. A vége felé azonban a több felállított teóriám közül az első beigazolódott, nem hiába szocializálódtam Agatha Christie krimijein.

Igazán 21. századi életérzés és történetszövés jellemzi a regényt, ami szerintem olyan zseniálisan ötvözi a zsánereket, hogy a romantika, a nyomozás és a humor kedvelői egyaránt jól fognak szórakozni az olvasás során.

Nagyon jó szívvel ajánlom a könyvet idén nyárra.  A borító pedig szintén igazán fotógén, így arra buzdítalak Titeket, hogy osszátok meg Ti is az olvasásról készült képeiteket és ajánlóitokat. 

A könyvet köszönöm szépen Agave Kiadó!

Bob Mortimer: A Szacuma-rejtély

Fülszöveg: A bestselleríró és humorista Bob Mortimer briliánsan vicces első regénye garantáltan egy új kedvenc A csütörtöki nyomozóklub rajongóinak!

Gary Thorn beül egy sörre Brendannal, akit munkából ismer. Miután Brendan hirtelen lelép, Gary találkozik egy lánnyal is a kocsmában. A nevét ugyan nem tudja, mégis beleszeret, ahogyan kell. Miután viszont a lány is hirtelen távozik, Garynek csak a könyv marad emlékül, amit a kezében látott: A Szacuma-rejtély.

Nem sokkal később Brendannek végleg nyoma vész, ami Garynek jó apropó arra, hogy felkutassa a lányt, akit magában immár csak Szacumaként emleget, hátha ő segíthet kideríteni, mi történt a férfival. Pláne, hogy azóta már más, elég gyanúsan kinéző alakok is nagyon szeretnék megtalálni. Hamarosan őrült nyomozás veszi kezdetét Dél-London utcáit bejárva ebben a képtelen történetben, mely telis-tele van felejthetetlen szereplőkkel, a humoráról nem beszélve. 

Amikor egy regény a rejtély és a humor ötvözésével csábít olvasásra, én képtelen vagyok ellenállni neki. Így voltam Bob Mortimer humorista debütáló regényével is. A Szacuma-rejtély tehát egy humoros kriminek ígérkezett, így nem volt kérdés, hogy szeretném elolvasni. 

Főhősünk, Gary egy londoni ügyvédi irodában dolgozik, közben éli unalmas mindennapjait. Egy váratlan eltűnés és egy ismeretlen lány felzavarja Gary megszokott életét. A lány az első találkozásuk után egy könyvet hagy az asztalon, A Szacuma-rejtélyt. Gary fantáziája pedig az események hatására beindul, miközben gengszterekkel, korrupt rendőrökkel és egy "cseppet" ítélkező mókussal találja szemben magát. 

A karakterek érdekesek voltak és egyben furcsák is, emiatt némiképpen kiszámíthatatlanok, egyáltalán nem tudtam, hogy mit várhatok az egyes szereplőktől. Emiatt volt talán az egyetlen problémám a regénnyel, mégpedig az, hogy nem tudtam úgy igazából megkedvelni egyik karaktert sem, annak ellenére sem, hogy érdekelt a sorsuk és a rejtélyben játszott szerepük.

Grace, a kutyás szomszéd, mint mellékszereplő szerintem nagyon jól illett a történetbe, kiegészített Gary-t, aki amikor éppen nem egy mókussal társalgott bevatta Grace-t az eseményekbe. Tetszett ez a kissé abszurd, de mégis baráti kapcsolat. 

Azon pedig el lehetne hosszan beszélgetni, hogy vajon a mókus Gary egyik rejtett személyisége-e vagy valami mást jelképez, de azt el lehet mondani, hogy a jelenléte jót tett a történetnek. 

Nem állítom, hogy egy humorbomba a regény (ugye az angol humor néha nehezen érthető), de mindenképpen érdekes és mind karakterábrázolás, mind pedig a történetvezetés szempontjából rendben van. A társadalomkritika pedig pont annyira éles, mint amennyit egy ilyen szórakoztató regény még elbír. 

Azt hiszem egy olyan történettel van dolgunk, ami önmagában könnyed, de a sorok között olvasva viszont tartalommal is bír. A britekre jellemző humor pedig összeköti a regényt. 

Itt a lehetőség kimozdulni a thriller/krimi/humor zsáneren belül a komfortzónánkból, mert itt bizony a klisék mehetnek a polcra, Bob Mortimer hozott valami egészen bizarrt, de egyben jó értelemben újszerűt is.  

A könyvet köszönöm szépen az Agave Kiadónak! 

Elisa Shua Dusapin: Tél Szokcsóban

Fülszöveg: Szokcso tengerparti kisváros Dél-Koreában, az észak-koreai határhoz közel. Az üdülési szezonon kívül néptelen, álmos panzióba egy francia képregényrajzoló érkezik, aki titokzatos személyiségével és szokatlan viselkedésével felkelti a panzióban dolgozó fiatal lány érdeklődését. Különös kapcsolat alakul ki a két idegen között, akik a beszélgetéseik során épp annyit mutatnak meg magukból, hogy elkerüljék a további intimitást. Miközben számos részletet tudunk meg a szokcsói halpiac ízeiről és a koreai ételek elkészítésének technikáiról, a regény csupán félszavakkal, mégis hatásosan érzékelteti a szereplők érzelmeit, a határvidék fenyegetését vagy a dél-koreai szépségkultusz visszásságait. Elisa Shua Dusapin regénye feszült, minden érzékre ható mestermű elhallgatásról, szenvedélyről, kultúrák közötti különbségekről. 

Elisa Shua Dusapin debütáló regénye rétegregény. Rétegregény több szempontból is, egyrészt csak egy bizonyos olvasói réteget fog tudni maga mellé állítani, másrészt szinte látjuk magunk előtt az olvasás során azt, ahogy a rétegek lehámlanak a karakterekről és csak a natúr valóságot mutatják meg magukból és itt most képletesen kell érteni, hiszen a gondolataik és érzelmeik kerülnek lecsupaszításra. 

A kötet maga tiszta, egyszerű. Nincsenek nagy hullámvölgyek, kizárólag a sivár táj és a szereplők sivár világa jelenik meg. Ebben a sivárságban kezdenek el pislákolni a kíváncsiság, remény és vágy fényei. 

A borító amolyan jellegtelen grafikával jelenik meg - vélhetően tudatos választás eredményeként-, de a színek használata mégis felhívja magára az olvasó figyelmét. Valahogy ilyenek a karakterek is, elsőre semmilyenek, sőt egyhangúak, de ahogy a rövid történet halad előre úgy derül fény a belső énjük színeire és gondolataik kuszaságára. 

Mondhatni egy rövid, de érdekes történet, ami ami egy mozaik darabka Dél-Korea lenyomatából.

Azt vettem észre, hogy ez a próza bizony bekúszott a bőröm alá és napokig foglalkoztatott a női karakter, akit fizikai valójában alig-alig ismerünk meg, de a végére mégis úgy érezzük, hogy ismerjük a gondolatait, érzéseit és a teljes lényét.

Az elszigeteltség és a kevés információ, amit az író átad teszik a sivár történetet mégis valamilyen színes kavalkáddá. Szinte érezzük a halpiac szagát, a sós levegőt, sőt még az emberek verejtékét is. A narrátor végig a sötétből irányítja az érzéseinket és ez valami furcsa, de mégis jóleső olvasási élményt nyújtott. 

Ízelítőt kapunk a téli Dél-Koreából, abból, hogy a világ minden táján küzdenek az átlagemberek a belső démonjaikkal, legyen az a testképzavar vagy a magány kivetülése. 

Ebben a regényben rengeteg érzelem és sivárság összpontosul, mindez úgy, hogy egy délután alatt magunkba szippanthatjuk ezt az érzelmi zűrzavart. 

A mai napig nem tudom eldönteni, hogy szerettem-e ezt a történetet, de azt mindenképpen elmondhatom, hogy kár lett volna kihagyni, mert nem emlékszem arra, hogy mikor volt rám egy rövid írás ilyen ellentmondásos hatással. 

Kovács Krisztián: Minden csendes és nyugtalan

Fülszöveg:1993-ban ​a budapesti állatkert agg hím tigrise egy éjszakai etetés alkalmával megöli a személyzeti igazgatót. Kende Zalán az éj leple alatt elbujdosik a helyszínről, mert szentül hiszi, hogy ő tehet a tragédiáról. 2017-ben a Boráros téren leég egy könyvesbolt, az elszenesedett romok közt holttest fekszik. Novák Hunor épp csak megmenekül a lángok elől, meggyőződése, hogy miatta lobbant fel a tűz.

Két, egymástól térben és időben is látszólag független esemény, melyek mégis kapcsolatban állnak egymással. A tragédiák valójában nem ott és akkor vették kezdetüket, okaik évtizedekre nyúlnak vissza a két fiatalember múltjába: testszagú kollégiumi szobák, koszos pesterzsébeti műhelyek, dzsungel közepén álló kalyibák, eldugott, dohos antikváriumok színtereire, kusza és olykor kibogozhatatlan családi kapcsolatok mélyére. Zalán és Hunor soha nem találkoztak, mégis hatással vannak a másik életére.

Kovács Krisztián, a Hiányzó történetek szerzője második regényében négy évtized mozaikszerű eseményeiből tárja fel az emberi életeket mozgató és egymáshoz láncoló apró összefüggéseket és törvényszerűségeket, miközben arra keresi a választ, minden döntésünk a sajátunk-e, hogyan tudunk szembenézni a múlt hibáival, és hogyan vehetjük saját kezünkbe sorsunk irányítását.

Kovács Krisztiánnal, mint az Agave Kiadó sajtókapcsolatokért felelős szakemberével kerültem munkakapcsolatba és elmondhatom, hogy egy remek szakembert ismertem meg a személyében, de írói munkásságáról keveset tudtam. Így, amikor szeptemberben érkezett egy megkeresés az Európa Kiadótól, hogy volna-e kedvem elolvasni Krisztián új regényét, a Minden csendes és nyugtalant naná, hogy igent mondtam. A borítóját nézegettem már a könyves oldalakon, olvastam a fülszöveget, ezért nagyon vártam, hogy a valóságban is megtapogassam, olvashassam és megírhassam a tapasztalataimat erről az évtizedeken átívelő, igazán multigenerációsnak ígérkező regényről.

Számomra eleinte - úgy az első 100 oldalon - kicsit nehezebb volt követni a szerteágazó történetet, az időben történő ugrásokat, hirtelen perspektíva váltásokat, de utána egyszerűen valami átkattant bennem és teljesen belesüppedtem, ebbe, az évtizedeket felölelő és leíró történetbe. Ha megfogadtok egy jó tanácsot, akkor úgy olvassátok a könyvet, hogy van rá idő és olyan külső körülmények, amikor senki és semmi nem tudja megzavarni az olvasást, mert ez tényleg egy olyan elbeszélés, amiben érdemes hagyni, hogy elvesszünk az olvasás során.  Szerintem mindenki bele fog tudni helyezkedni valamelyik korszakba, de azokat is meg fogja tudni élni és átélni, amikor talán ő maga még meg sem született.

Zalán és Hunor a két főszereplő, akik a valós életből kiragadott karakterek, de egyszerűen olyan pókháló módjára szőtt történet öleli körbe őket és a mellékszereplőket, hogy igazi csemege ez a regény az olvasó számára. Talán nem is gondolnánk, hogy kettőjük sorsa összefonódik, mert igazából önmagukban is érdekes életutat járnak be, de az, ahogy kapcsolódnak egyszerűen felteszi a regényre a koronát. Egy, az állatkertben történt baleset elindít egy olyan folyamatot, ami kihat mindenre és mindenkire, szerintem ez zseniális kiinduló- és összekapcsolódási alap. A korszakok lenyomata pedig tükröt tart az olvasó elé, ami kiváló kivetülése a társadalomnak, az egyes ember szerepének a társadalomban és a politika hatásának az egyénre és a teljes társadalom életére. Érdekes, hogy a valóság mennyire hasonló volt 40,30,20, 10 évvel ezelőtt vagy akár napjainkban, csak a díszlet változott. 

Az író nagy hangsúlyt fektet az apa-fia kapcsolatok bemutatására, de rám mégis a párkapcsolati részek, az unoka-nagyszülő kapocs és azok bemutatása voltak a legnagyobb hatással.

Tragédiák és emberi érzelmekkel teletűzdelt történetről van tehát szó, ami nagyon érdekes írói hangon szólal meg Hunor és Zalán tolmácsolásában. Érdekes szemlélni, hogy a régmúlt mennyire kihatással van oly sokak életére és szinte örvény módjára szippantja be a jövőt és a benne élőket.

Ez a regény megrendítő és letaglózó, de a szó jó értelmében, egyszerűen, de olvasmányos és sziporkázó formában az arcunkba „tolakszik” a magyar valóság, amiben szüleink, nagyszüleink éltek, de mi magunk is részesei vagyunk.

Egy nagyon bátor írásról van szó, a generációs kapcsolatokat, az átlagemberek problémáit és mindennapjait elmesélő regény ez, ami remekül bemutatja a kapcsolati hálók szövevényes világát.

Kovács Krisztiántól a Minden csendes és nyugtalan című regény az első olvasásom volt, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan elolvasom az első regényét, a Hiányzó történeteket is.

Szívből ajánlom olvasásra Krisztián regényét vagy ajándékként is, mert biztos vagyok benne, hogy mély érzelmeket fog kiváltani az olvasókból kortól és nemtől függetlenül. 

A könyvet köszönöm Európa Kiadó! 

Samantha Downing: A saját érdekedben

Fülszöveg: Teddy ​Crutcher elkötelezett oktatója a neves Belmont Akadémiának. Ugyan szigorú, de mindig következetes, és kizárólag diákjai érdekeit tartja szem előtt. Nem véletlenül nyerte el az Év Tanára-díjat sem. Ám Teddy szemlélete némileg eltér a megszokottól, különösen a tekintetben, hogy mit lehet, és mit szükséges megtenni, hogy tanulóit a helyes útra terelje. Teddynek ugyanígy megvan a maga nézőpontja arról is, miként kellene működnie a tanári karnak, és a maga részéről készen áll rá, hogy a legteljesebb titokban, a saját akarata szerint formálja át hőn szeretett iskolája sok évtizedes tradícióit.

Amikor egy napon Teddy egyik diákjának édesanyja holtan rogy össze egy iskolai ünnepségen, kezdetben senki sem gyanakszik, ám a jelek egyre inkább afelé mutatnak, hogy a munkaközösség elnökének halála nem szerencsétlen véletlen volt csupán, az események pedig olyan titkokat csalnak a felszínre, melyek végleg felborítják az iskola és az egész város életét.

Samantha Downing 2019-ben robbant be a köztudatba Elbűvölő feleségem című regényével, melyben mesteri thrillert szőtt a házastársi viszony nehézségei köré. A saját érdekedben az iskolai közösségek olykor viszontagságos működésébe enged betekintést, ahol sokszor csupán egy szikra kell, hogy lángra lobbanjanak a lappangó indulatok. 

Első regényem az írónőtől, de azt kell mondanom, hogy igazán meggyőzőre sikeredett a találkozásunk. Már az első oldaltól egészen könnyű volt ráhangolódni a történetre, mivel kellemes stílusban és fordulatosan megírt lélektani thrillerről beszélhetünk.

A témaválasztás érdekes, mert ritkán kerül - negatív szemszögből - regény középpontjába tanári kar, akik ebben az esetben ráadásul a diákokkal együtt igazán összetett személyiségjegyeket hordoznak. A regény sok karakterrel dolgozik, eleinte picit tartottam is tőle, hogy esetleg el fogok veszni a részletekben, de nem így történt. Minden szereplő saját hangot kapott, ami nagyon jól megkülönböztette őket egymástól az olvasás során.

A történet szerint egy elit iskolában, a Belmont Akadémián igen nagy presztízse van annak, aki megkapja az év tanára díjat, azonban, mint ilyenkor lenni szokott az emberi természet rosszabbik oldala is előkerül és megindul az ármánykodás, ami végül ebben az esetben gyilkosságokhoz vezet. Teddy Crutcher is egy, az elkötelezett tanárok közül, aki magára vállalja azt a szerepet, hogy megmutassa a gazdag gyermekeknek és szüleiknek, hogy milyen keményen meg kell dolgozni mindenért, legyen szó akár csak egy dolgozatról. A módszerei enyhén szólva is megkérdőjelezhetők, ráadásul igencsak nem kedveli azokat a gazdagokat és gyermekeiket, akikre az iskola épít, így a konfliktus borítékolható.

A regény egyik érdekessége abban rejlik, hogy látjuk, és mindvégig tudjuk, hogy ki a leggonoszabb a történetben, amit meg sem próbál leplezni az írónő, sőt, inkább folyamatosan ráerősít. Ezáltal a karakterrel semmiféle szimpátia nem tudj létrejönni, kizárólag a negatív érzelmeinkre hat. A szereplők saját frusztrációi nagyon érdekesen épülnek be a történetbe, ezáltal gazdagítva a megjelenő személyiségtípusokat, szinte lehámozhatók a rétegek, a rétegek pedig a gonoszság kisebb-nagyobb aspektusait rejtik. Itt minden egyes szereplőnek van takargatnivalója, csak annak mértékében van eltérés.

Érdekes volt betekintést nyerni egy olyan iskola mindennapjaiba, ahol leginkább a pénz mozgatja a szálakat, mind az iskola, mind pedig a családok részéről. Ebbe a közegbe pedig betenni egy olyan tanárt, aki nem ehhez a társadalmi réteghez tartozik, hát, zseniális és feszültséggeneráló.

Teddy személyisége lenyűgözően bontakozik ki a regény előrehaladtával, igazi szociopatával van dolgunk, aki hisz abban, hogy jót cselekszik, legyen szó akár arról, hogy mérget kever, de attól sem riad vissza, hogy megfigyelés alatt tartsa a gyerekeket, de olyan apróságokra is figyel, hogy köhögéscsillapítót keverjen a kávéhoz, ha a kollégái közül valaki meg van fázva. Lényegében Istent játszik. Teddy a tettetés mestere, azonban semmiféle átérzőképességgel nem rendelkezik, kizárólag a saját céljai megvalósítása és az általa jónak gondolt ügy érdekében munkálkodik. Az érzelmi intelligenciája gyermeki szinten maradt, de mindvégig magasfokon manipulálta környezeteté a magára erőltetett érzelmek által.

A regény egy logikusan, ügyesen kifejtett eseménysorozatot mutat be, ahol tudjuk, hogy ki és mit követ el, de igazából csak a végén kattan a helyére a rugó és nyer értelmet az események sorozata. Nagyon tetszett, hogy kívülről lehetett megismerni a szereplők gondolatait, ezáltal végig tudtam követni, hogy éppen mit gondolnak, hol tartanak a cselekmény felgöngyölítésében és hogyan sétálnak mégis bele a számukra kijelölt csapdába. A narratíva pedig szépen, fokozatosan adagolja az információkat, amitől még élvezetesebb az olvasmány, kicsit olyan, mintha az olvasó is egy csíny részese lenne.

Még izgalmasabbá tette a történetet az, ahogy a dolgok kicsúsztak Teddy irányítása alól és így a végkifejlet egyre jobban haladt a katasztrófa irányába.

Ez a történet olyan volt, mint a pók hálója. Mindent áthatottak a bonyolult kapcsolatok és a háttérben munkálkodó motivációk széles spektruma, a komor vihar előtti csend érzése végig ott lebegett. Nagyon érdekes volt látni, hogy látszólag átlagos, intelligens emberek meddig hajlandók elmenni, meddig tudnak elmenni a saját vélt vagy valós igazságuk érdekében.

Egyértelműen érdekes lélektani krimiről van szó, nekem összességében nagyon tetszett. Kiváló olvasási élmény volt annak ellenére, hogy lassabban haladt maga a cselekmény, mégis folyamatosan ébren tudta tartani az érdeklődést. Tetszett a nagyon sokoldalú karakterábrázolás, az érdekes levezetés és a gonoszság fokozatainak szemléletes ábrázolása. Remekül szórakoztam miközben azt próbáltam kitalálni, hogy ki és kinek akar éppen ártani, de legfőképpen miért, mivel sokrétű a cselekmény, ezért nem is volt annyira egyszerű dolgom. Egyedül a vége volt egy kicsit meglepő, nem pont ilyen befejezést vártam, de a karakterek sötét gondolkodásmódja és a fordulatok engem teljesen meggyőztek arról, hogy a jövőben szeretnék még olvasni az írónőtől.

Összességében a tempó kiváló, az idegek megfeszülnek, miközben mindenki várja a következő csavart, ezek azok a tények, amelyek miatt mindenképpen érdemes elolvasni ezt a thrillert.

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

Tóth Gábor Ákos: Édesvízi mediterrán 4. - Végtelen nyár

Fülszöveg: Noha ​a Balaton-felvidéki családregény a szerző szándéka szerint trilógiának készült, az olvasók másképp gondolták, és kikényszerítették a folytatást! 

Az Édesvízi mediterrán-sorozat immár negyedik kötetében azonban ahelyett, hogy kisimulnának a dolgok, megint bezavar a külvilág az aprócska Balaton-felvidéki falu életébe. 

A betelepülő kanadai magyar házaspár egy napon arra ébred, hogy a szomszédos szőlőbirtokon a tőkék módszeres kiirtása kezdődött meg. Ezt végignézni sem kellemes, ráadásul egy távoli viselkedéskultúra képviselőiként nem is hagyhatják szó nélkül. De vajon az Öreghegyi Kúria és Borbirtok tulajdonosai számíthatnak-e a helyiek segítségére, illetve Balatonszépe lakói elfogadják-e azt a „nyaralósok” kezdeményezte összefogást, amellyel megpróbálják felvenni a harcot a falu mediterrán báját veszélyeztető befektetői csoporttal? 

A Balaton irodalmi nagyköveteként is emlegetett szerző regényfolyamának újabb epizódjában a magával ragadó „bor, mámor, Balaton” hangulaton kívül olyan témák is terítékre kerülnek, mint a természetvédelem, a múlt örökségének értő felhasználása, vagy éppen a felelősség a minket befogadó közösségért. 

Ami nem változott az előző kötetekhez képest: az a szeretetteljesen csipkelődő hozzáállás, amellyel hősünk szemléli e picinyke „mediterrán” közösség – és a saját családja – hely- és harmóniakeresését ebben a tagadhatatlanul felbolydult világban.

Véleményem:

Tóth Gábor Ákos igazán izgalmas, az irodalommal összefüggő karriert tudhat már eddig is maga mögött. Magyar-történelem szakos tanárként végzett, majd a Szféra szerkesztője/kiadója lett, 1984-ben pedig az Örley Társaság alapítója volt. Az elkövetkező időkben számos irodalomhoz köthető, valamint az irodalomtól független munkakört töltött be. A kétezres években viszont ismét visszatalált az újságírással összefüggő pályához, köztük a Trivium Kiadó főszerkesztőjeként ismerhették meg az irodalommal mélyebb értelemben is foglalkozók.  Az írás azonban akkor is  jelen volt az életében, amikor éppen nem ezen a pályán mozgott. Számos, szórakoztató irodalmi mű és komolyabb témákat boncolgató munka is kikerült a klaviatúrája alól. 

Az elmúlt évtizedekben több érdekes írást is köszönhetünk neki. A teljesség igénye nélkül: Nyúltrapp (1990.); A tengervíz sós (1994.); Hősök gatyában. Ó, azok a nyolcvanas évek (2007.); majd 2012-től az Édesvízi mediterrán-sorozattal robbant be az olvasók szívébe. 

A sorozatot eredetileg trilógiának tervezte az író, viszont az olvasók - köztük én is - annyira szerették, hogy idén már a 4. rész megjelenésénél tartunk, amely a Végtelen nyár címet viseli. 

A sorozat első részéről, az Édesvízi mediterránról már korábban olvashattátok az értékelésemet. Elsőre nagyon megkedveltem a kanadai-francia-magyar gyökerekkel rendelkező Oaks házaspárt és a hozzájuk akarva akaratlanul kijáró idősebb Oaks-t, valamint a Fenséges Rommal együtt "megörökölt" Rita mamát és Balatonszépe megannyi furcsa, kicsit bogaras lakóját. 

A helyszín tehát továbbra is a mesébe illő Balaton-felvidék, azon belül is egy bájos, a turistáktól még megkímélt falu, Balatonszépe. 

A történet pedig így veszi kezdetét: 

"Hajnali fél négy volt, amikor megcsörrent a telefonom. 

- Apa? Hogyhogy ilyenkor?

-Köszönöm kérdésed, jól vagyunk - hangzott a vonal másik végéről."

Az Oaks család apraja-nagyja végre kezd beilleszkedni a kis falu életébe, lassan nem betelepülőknek tekintik őket a falu lakói, persze a korábbi részekben bőven tettek is ennek érdekében. Még az előző részekben humoros formában ezt a beilleszkedési folyamatot követhetjük nyomon, amolyan Peter Kerr-féle Mallorca-sorozat formájában, magyarra hangolva. Addig ebben a részben igazán izgalmas történések elé nézünk. Tehát a Fenséges Rom már majdnem régi pompájában tündököl, a birtok dolgai megyegetnek, a család szépen bővült, a szereplők kezdenek összecsiszolódni az új életkörülményeikkel. Ekkor történik valami, ami az Öreghegyet és lakóit felpezsdíti, a szereplőket tettekre, összefogásra és kompromisszumra sarkallja. 

Természetesen továbbra is a magyar mentalitással és a külföldi hozzáállással történő összecsapásokon, vicces fordulatokon keresztül szemléltetve kapjuk tálcán a történéseket. 

A negyedik részben, a Végtelen nyárban az író már megengedi magának -ismerve olvasói igényét -, hogy a humoros történéseken túl némi értékteremtést, fontos kérdésekre történő figyelemfelhívást is belevigyen az írásába. Az ingatlanbefektetések túlzott megjelenése, térhódítása pedig a korunkat, napjainkat egyre inkább érintő egyik kényes kérdés, ami szintén része a történetnek, és bátran állást is foglal e kérdésben az író a karakterek által.  

Sőt, fontos, mindenkit érintő, megérintő témákat is feszeget ez a rész, mint például, van-e jogunk romboló módon beavatkozni a környezetünkbe? Emellett hangsúlyt kap a múlt megőrzésének és átörökítésének fontossága, a közösség teremtő értéke. Kedves, de humoros formában a család fontosságára, az összetartásra is igyekszik felhívni az olvasó figyelmét. 

Szerettem, hogy most ilyen nagyban játszott, mikor a Bor, Mámor, Balaton vonalból már éppen kifogyott volna a szusz, ő tudott egyet csavarni rajta, amitől továbbra is élvezetes tudott maradni a történet, és maga az olvasási élmény. Nagyon jól sikerült a lágy vonalat némi keményebbel, fontossal ötvöznie, és ez a sorozat elbírta ezt az irányt is. Véleményem megmaradt szerencsére megmaradt az egyensúly a szórakoztatás és a figyelemfelhívás, mondanivaló között. 

Térjünk át a karakterábrázolásra. Számomra az Oaks család karakterei továbbra is nagyon kedvesek. Mindegyiknek megvan a maga helye ebben a (jól)működő gépezetben, amit családnak hívunk. A karakterábrázolás nagyon erős, amit elmondhatok a sorozat minden egyes részének vonatkozásában. Korábban François, a feleség vonatkozásában említett zavaró érzésem is elmúltak. Mostanra megkedveltem, sőt igazán közel is érzem magamhoz, főleg mióta anyuka lett, valahogy a szurka-piszka természete átment egy tyúkanyós szurka-piszkába, ami sokkal emberibb, bájosabb, mint korábban volt. Igazán élvezetes, hogy az idősebb karakterek éppen olyan elevenen jelennek meg olvasás során, mint a fiatalabb generáció tagjai. Azt is elmondhatom, hogy pozitívum, hogy nem kizárólag a főszereplők kaptak kiváló jellemábrázolást, hanem a kevésbé fontos szereplők is. Érezni, hogy mindenkinek megvan a saját helye ebben a lágyan úszó regényfolyamban, amit nevezhetünk családregénynek, de valójában talán egy új műfajt kellene kitalálni rá, mert túlmutat a családon, inkább közösségi regény. 

A közösséget, annak zárt, némiképpen különc működését tökéletesen szemléltetik a leírások, párbeszédek, történések egyaránt. 

"Amint arra számítani lehetett, a reggeli fények csúszdáján megérkezett a türelmetlen, gonosz troll is a kertünkbe, aki úgy rázta a kapu mellé akasztott tehénkolompot, mint valami eszement. Sőt, torkaszakadtából ordított is: - Oaks! Jöjjön ki! Jöjjön azonnal... vagy nagyon megbánja!" 

Az atmoszféra továbbra is hozza azt a szintet, amitől élmény az olvasás és igazán bele lehet feledkezni a történetbe, mert szinte látjuk a leírások alapján a történéseket, érezzük az illatokat, a szelet, magát a Balatoni életérzést. 

Így a negyedik részben már nem kizárólag az andalító balatoni nyárban és a szereplőkben veszhetünk el, hanem vannak történések, amitől zakatolunk előre a nyárban, és merülünk el a szereplőket foglalkoztató problémákban, örömökben. Egyértelmű, hogy ami másnak a nyaralás, az számukra az életet jelenti, nem csupán egy nyárra szóló, laza kikapcsolódást.  

Egy kis plusz, hogy a Balaton-felvidéki szőlő kultúráról, termesztésről és a bortermelés folyamatáról is jó átfogó képet kapunk a sorozat folyamán. Látszik, hogy az író szívügyének tekinti a magyar bortermelés, szőlőtermesztés fontosságára történő figyelemfelhívást. Számomra ez is érdekes kiegészítő témája volt a sorozatnak, hiszen így apránként elég sok információt megtudtam magáról a bor előállításának a folyamatáról, egészen a tőkék gondozásától kezdve a szőlő hordókba kerülésig, és persze arról, hogy ez néha milyen nehéz úton történik, mennyi ember vesz részt benne. Tehát ez is egy érdekes kis kitérő, még akkor is, ha nem leszünk szakértők, de a tudásunk mindenképpen kibővül.

Egyetlen pici negatívum, hogy ebben a részben a humor kicsit lecsökkent, a fontosabb mondanivaló pedig több lett, ami nem lenne baj, de imádtam azt a pikírt humort, tömény, nagyon tömény mennyiségben, ami a többi résznél még megvolt és végigkísérte a sorozatot. Persze ez a rész is bővelkedett humorban, nincs ezzel baj, de adagolhatta volna nagyobb kanállal is az író, mert Oaksék és környezetük elbírta volna, akárcsak én, mint olvasó.

Az érzés, amit ez a rész, sőt az egész sorozat kiváltott belőlem: Alig várom, hogy idén meglátogassuk a Balatont és egy kis édesvízi mediterránt szippantsak magamba, sőt titkon remélem, hogy akár még Oaks-ék is velem szembejöhetnek egy kis eldugott hegyi utcában, ahonnan együtt élvezhetjük a Balaton végtelen kékjét és a nyarat.  

Összességében

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a hangulatos, andalító, de mégis eseménydús regényeket, amelynek most mindenki egy picit részesévé válhat azáltal, hogy ismerős helyen, ismerős karaktereken és életérzésen keresztül kapja a Bor, Mámor, Balaton érzést, sőt ennél sokkal többet is, amit csak olvasás során érezhet át igazán. A mai magyar irodalom egyik újítójának tartom Tóth Gábor Ákost, mert megteremtette a magyar mediterránt. 

A legjobb, hogy a sorozat részei önállóan is olvashatóak a visszautalásoknak köszönhetően, de egyben az igazi, akár egyhuzamban, például egy pohár levendulás limonádé mellett Balatonon innen és túl.

A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak! 

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 320

Tasmina Perry: Ház a Naplemente-tónál

Senki ​nem felejthet el egy olyan nyarat, amelyet a Casa D'Orban töltött…

A Casa D'Or, a titokzatos ültetvényes ház a Naplemente-tó partján, több mint ötven éve a Wyatt család tulajdonában van. Jennifer Wyatt ide tér vissza az egyetem elvégzése után reményekkel telve, várja a tóparti nyár. Ám mire eljön az ősz, szíve összetörik, családja szétesik, álmai semmibe vesznek.

Húsz évvel később a Casa D'Or, tragikus események áldozataként, elhanyagoltan áll. Jennifer rácsapta az ajtót a múltjára. Aztán Jim, a férfi, akit megismert, és akibe beleszeretett azon a varázslatos nyáron, újra megjelenik az életében. Azt tervezi, hogy visszaszerzi a Casa D'Or egykori dicsőségét. Találkozásuk felzavarja mindkettejük régi kísérteteit, és felfedi a sötét titkokat, amelyeket a ház még mindig rejteget.

„Elvesztett szerelem és rég eltemetett titkok… Tökéletes vasárnapi olvasmány.” (Marie Claire)

„Ezzel a csábító és titokzatos regénnyel kitűnően elmúlathatunk egy nyári délutánt.” (Daily Express)

„Megragadó… Szurkolni fognak Jimnek és Jennifernek. Az elbeszélés nagy sebességgel száguld előre, és briliáns a stílusa. Én imádtam.” (Daily Mail)

„Románc izgalommal fűszerezve.” (Glamour)

„Titokzatosság, cselszövés és románc találkozik egyetlen varázslatos olvasmányban.” (Fabulous Magazine)

„Hangulatot teremt és leköti a figyelmet.” (Sunday Mirror)

Egy fülledt nyár, gyönyörű tóparti ház, két fiatal, reményekkel, álmokkal teli szívvel és még 20 év után is kísértő emlékekkel. Titkok, melyektől többen nem bírnak szabadulni, titkok, melyek hatással vannak az egész életükre. Talán legegyszerűbben így lehetne összefoglalni nagyon tömören a regényt. Azonban ennél sokkal intenzívebb olvasmányra kell számítanunk. 

Tasmina Perrytől korábban már több regényt is olvastam, például az Örökösnőket, a Divatdiktátorokat, vagy éppen Apuci lányait. Már akkor megszerettem az írónő stílusát, de mindig kicsit hosszúnak találtam  a 700 oldalt is meghaladó terjedelmet. Így örültem, hogy most mindössze 366 oldal a regény elejétől a végéig, mert valljuk be ennyi általában elég is szokott lenni, ha több akkor már felmerül a gyanú, hogy csak játszik velünk az író, húzza az időt a végkifejletig és felesleges körök kerülnek a regénybe. 

Kezdeném a borítóval, ami szerintem nagyon szép és harmonizál már a címmel is, az pedig csak később derült ki számomra, hogy bizony a tartalomhoz is nagyon illik ez a festményszerű kép. 

Ami nagyon megragadott az nem más, mint a könyv atmoszférája, ami meleg és rideg egyszerre. Gyönyörű környezet, öreg villák, napsütés, tópart. A gyönyörű környezet ellenére az emberek szívében hidegség, bánat és megbánás van, ami ad egyfajta ellenpólust a környezet mellé.

A regény két korszakot idéz fel, az egyik amikor Jim Johnson és Jennifer Wyatt még a húszas éveiket tapossák, szomszédok a csodás savannah-i tóparton, a Casa D'Or pedig éppen fénykorát éli. A tavat körüllengte az ültetvényesek gazdagságot árasztó miliője, izzott a levegő a nyári partykon és a szerelem ígérete borzolta a kedélyeket.

Emellett megismerjük a szereplők napjainkban zajló életét is, mely olyan utakra sodorta őket, amit nem vágytak, de a nyár, amely mindent megváltoztatott már a múlté. Jim sikeres üzletember lett, még Jen éli a gazdag feleségek mindennapjait. Azonban elkerülhetetlen, hogy ismét egymáshoz közel sodorja őket a sors, de a titok ott lappang, ami mérgezi a jelent is. 

"A Casa D'Or csak egy ház volt, fa, tégla és pala halmaza, de olyan erővel hatott az életében, hogy szinte nem e világi dimenziót nyert."

A karakterábrázolás jól sikerült, bár most valahogy nehéz volt azonosulni bármelyikükkel is, talán azért, mert egy karrierista, a kamaszkori szerelmet üldöző férfi került a középpontba és mellette a női karaktereknek nem sikerült teljese mértékben kibontakozni. Ennek ellenére jól felépített karakterek voltak, de most egyszerűbb volt külső szemlélőnek maradni.

Számomra mindenképpen pozitív, hogy érzékletes leírásokon keresztül kapnak helyet a fiatalkori remények, melyek átalakultak pusztító vágyakozássá. Később pedig megjelenik az idősebb karakterek kicsit sem gondtalan, titkokkal teli élete, amit szintén olvasmányos elbeszélésen keresztül ismerhetünk meg. Még mindig a stílusos írásmódot tartom az írónő nagy erősségének. A történet a leírásokon keresztül ragadott magával és ezáltal tudott színessé válni. A végén pedig ott a csavar, amire igazából nem számítunk, tudjuk, hogy ott lappang a titok, de én erre a megoldásra nem gondoltam. Meglepett és örültem, hogy a végére tartogatott még valamilyen érzelmi pluszt is a történet.

A regény olvasása során  az olvasó a környezetbe tud abszolút  belehelyezkedni, ahogy szinte érezni a perzselő savannah-i levegőt, a new york-i rohanást, a trópusi napfényt, vagy éppen a tó  és az ódon ház illatát.

Andalítóan szép történet szerelemről, reményekről és csalódásokról. 

A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak!
Megjelenés éve: 2017
Oldal: 366
Fordította: Sillár Emőke

Elizabeth Berg: Hol volt, hol nem volt.....

John és Irene Marsh valaha házasok voltak, most azonban az Amerikai Egyesült Államok két végében élnek. Látszólag csak egyvalami köti össze őket, pontosabban egyvalaki, a lányuk.
Amikor Sadie, a szülei tudomása szerint, hétvégi sziklamászásra indul, és nem jelentkezik időben, az anyja rögtön a legrosszabbra gondol, és értesíti a volt férjét. John haladéktalanul San Franciscóba repül, hogy vele legyen a nehéz percekben, de arra egyikük sem számít, hogy a váratlan együttlét mindannyiuk életében sorsfordító változásokat hoz.
Újrakezdhető-e bármi is az életben, amit valaha a félelem, az óvatosság, a közöny szakított ketté? Vagy tanulva a hibákból az ember képes átszabni a sorsát? Elvethetők vajon a régi megszokások, felülírhatók a bevett családi minták? Elizabeth Berg két generáció mindennapjait bemutató regénye ezeket a kérdéseket járja körül; érzelmes-bús könyve az újrakezdés, a saját történet megtalálásába vetett hit tanúbizonysága.

Nem is tudom hol kezdjem, volt benne potenciál, csak sajnos nagyon hamar kialudt. A borító igazán tetszetősre sikerült és a fülszöveg alapján a történet is nagyon ígéretes volt, szerettem volna szeretni, de most sajnos nem ment.  Ezzel a regénnyel letudtam az idei év eddigi leglaposabb olvasmányát is, sajnos, de nézzük, hogy miért gondolom így.

A témák, amelyekhez az írónő nyúl nagyon érdekesnek ígérkeznek, sok családot érintő problémával teszi mindezt és ezáltal kelti fel az olvasó figyelmét. Bár már eleinte is túl soknak tűnhetnek azok a témák, amelyeket érint, vagy amelyekről mesélni szeretne, úgy, mint a csonka családokról, elengedésről, gyermekkori emlékekről, szerelemről, párkeresésről, vívódásról, az éppen a felnőttkor küszöbén álló kamaszokról, a kihunyt lángokról, özvegységről, korai, vagy éppen késői házasságról és ez az érzés sajnos később is megmarad. Ahogy látszik a felsorolás alapján is, túl sok élethelyzetet próbál feldolgozni a regény és ezáltal valahol sajnos elveszett a fő mondanivaló, amit én nagyon sajnálok, mert szerettem volna egy izgalmas, ugyanakkor mondanivalóval bíró történetet olvasni az írónőtől, akiről már annyi jót olvastam. 

A történet szerint John és Irene 36 éves koruk körül házasodnak össze, majd a válás után 8 éves lányuk, Sadie az anyjával San Franciscoba költözik és éli a két szülő között ingadozó mindennapjait. A történet időpontjában Sadie éppen 18 éves és a szárnyait próbálgatja, a két szülő pedig próbál megbirkózni az egyedülálló szülőket érintő problémákkal, mint a magány, a párkeresés és a gyermekük függetlenedési kísérleteivel.  Egy váratlan, traumatikus esemény azonban mégis újra közelebb löki őket egymáshoz, az viszont már kérdéses, hogy egymásra találnak-e újra. Tömören ennyi lenne a történet, de ettől sokkal bővebb és ide-oda ingadozó elbeszélést kapunk.

Mindvégig úgy éreztem, hogy Sadie 18 évesen sok tekintetben érettebb, mint a két felnőtt együttesen. Sokszor voltak jó meglátásai, de a karaktere néha igazán furcsára sikeredett, főleg a traumatikus esemény röpke ideje alatt tapasztaltak alapján, amikor nem volt túl hiteles, hiszen egyáltalán nem követett semmi olyan viselkedési formát a karakter, mint ami a korához és az adott helyzethez képest elvárható lett volna. Sokszor tűnt inkább egy bő negyvenesnek, mint egy 18 évesnek. Nagyon kettős karakter volt bölcsességgel és gyermeteg meglátással. Számomra megdöbbentő volt, hogy olyan dolgot is cselekedett, amit már egy 10! éves sem tenne meg, néha pedig úgy beszélt, olyan gondolatvilággal rendelkezett, mint amit egy 40 éves, érett nő is megirigyelhetett volna,  szóval nem igazán értettem meg. Véleményem szerint most nem találtam meg az írónő azt a bizonyos arany középutat, amitől jó lehetett volna Sadie karakter ábrázolása. 

A két szülő karakterét egy kalap alá venném, hiszen egyik sem nőtt a szívemhez, nagyon furcsán kezelték a saját élethelyzetüket, legfőképpen Irene, aki sajnos többször idegesített, mint ahányszor nem és nagyon gyerekes maradt mindvégig, John pedig belenyugvóan elfogadta ezt a helyzetet és nem próbált az unalmas megszokottságból ő maga sem kilépni. Azonban, ha a két karakter közül kellene választanom, akkor azt mondanám, hogy John karaktere egy picit jobban sikerült, egy cseppet felnőttesebb volt és legalább némi próbálkozást éreztem rajta, főleg Sadie irányába, igaz kicsit lassan és nem éppen hagyományosan tette, emiatt pedig elég bizonytalannak éreztem őt is, mindvégig. 

Tehát az alap meglett volna egy nagyon érdekesnek ígérkező eseménnyel (direkt nem írom, hogy mi történt pontosan) fűszerezett történethez, azonban én úgy éreztem, hogy az összes szál nagyon elkapkodott és befejezetlen volt. Sajnos most úgy éreztem, hogy ez a történet lapos volt és egyáltalán nem tudott megérinteni, vagy érzelmeket felkorbácsolni. Talán pont emiatt is, de a szereplőkkel nem tudtam azonosulni, vagy éppen megkedvelni őket, sőt  erre az sem segített rá, hogy sokszor idegesített az események kuszasága is. 

A Molyon 5 csillagból 3 csillagot adtam, mert az írónő stílusa viszont tetszett, még akkor is, ha maga a történet most nem lopta be magát a szívembe, lehet kicsit később még megpróbálkozom majd másik regényével is.

David Duchovny Szent tehene

Nevetésre ​​ingerlő, groteszk kaland a világ körül a főszerepben egy négylábú hősnővel, akit az Olvasó nem fog egyhamar elfelejteni!

Bikavári Riska, a tehén, boldogan éli eseménytelen életét egy farmon. Naphosszat nincs más dolga, mint kérődzni, lustálkodni és cseverészni legjobb barátnőjével, Bimbóval. Egyik este Riska és Bimbó kiszöknek a kerítésen a bikákhoz, de míg Bimbót a flörtölés izgatja, Riska kíváncsiságát a gazda háza kelti fel igazán. Bekukucskál az ablakon, és meglátja a villódzó fényű Dobozisten előtt hódoló családot – és a Dobozisten felfedi előtte a húsfarmok szörnyű titkát, ami alapjaiban rengeti meg Riska világnézetét.

Nincs más kiút, csak a szökés egy jobb, biztonságosabb világba. Összeáll hát egy bizarr, szedett-vedett csapat: Riska, Coci (akarom mondani, Shalom egy izgága, Tórát lapozgató disznó, aki nemrég tért át a zsidó hitre) és Turbék, a magát kellemes modorúnak tartó pulyka, aki repülni nem tud ugyan, de a csőrével képes működtetni egy okostelefont. Lopott útlevelekkel, hevenyészett álruhában, a csapat olajra lép, és a legközelebbi reptér felé veszi az irányt.

Történetüket az elmés megjegyzésekben és tömegkulturális utalásokban nem szűkölködő Riska szellemes tolmácsolásában ismerhetjük meg. Turbék – aki végül egyébként (többé-kevésbé) megtanul repülni – csapnivaló német akcentussal pszichiátriai tanácsokat osztogat; Shalom pedig, akit választott népe kiűz Jeruzsálemből, váratlan fordulattal egyesíti az izraelieket és a palesztinokat. David Duchovny elragadó figurái arra mutatnak rá, hogy milyen égető szükség lenne a világban egymás kölcsönös megértésére és elfogadására.

Már korábban szemet vetettem David Duchovny által írt Szent tehén című írásra, de múlt decemberben végre sikerült is elolvasnom ezt a felnőtteknek szóló, mesébe burkolt szatírát. Bátran hívhatjuk szatírának, hiszen korunk fontos problémáira, hiányosságaira hívja fel a figyelmet komikus, de legfőképpen ironikus formában.

Riska: Irak?Turbék: Dehogy Irak. Pulykaország!!!Riska: Pulykaország? Á, már látom: "Turkey". Ez angolul tényleg pulykát jelent. 

Gyermekkorom egyik kedvenc sorozatának sztárja volt Mulder ügynök, azaz David Duchovny, mivel akkoriban nem nagyon volt olyan műsor a tv-ben, amely az X-akták népszerűségével és minőségével vetekedhetett volna, ezért gyakran vonzott a Dobozisten - ahogy ő maga nevezi - elé a kíváncsiság, még szülő tiltás ellenére is. Valljuk be Duchovny elvarázsolta a magyar nézőket is a kicsit visszafogott, enyhén furcsa, de ugyanakkor charme-os karakterével. Ezért nem is volt kérdés, hogy ennyivel a sorozat után, immár felnőtt fejjel is érdekeljen annyira a személye és munkássága, hogy elolvassam első írói szárnypróbálgatásának eredményét. Kíváncsi voltam arra, hogy íróként mit tud nyújtani az olvasóknak, főleg annak tekintetében, hogy angol irodalomból diplomázott egy neves egyetemen, így úgy gondoltam, hogy csak nem lehet olyan rossza stílusa, hogy egyből elhajítsam a könyvet. 

A történet igazából egy olyan ötleten alapszik, amely bármelyikünk fejéből kipattanhatott volna, már amennyiben olvastuk a brémai muzsikusokat és egyéb állatokról szóló történetetket, de az, hogy egy, már lerágott történetet modern formába és aktuális témákkal vegyítve tudjon az olvasó elé tárni az író, azzal bizony már nem boldogultunk volna olyan egyszerűen, mint David. Neki valahogy ez zsigerből jött, jól ráérzett arra, hogy egy abszurd mese milyen hatást képes elérni, még akkor is, ha néhol kicsit kusza és hihetetlen elemekkel tarkított is. Megmutatta, hogy mindentől el lehet vonatkoztatni és kilépni a hagyományos szerepekből és olyat véghez vinni, amire senki nem gondolt volna, hogy képesek vagyunk rá, egyszóval bebizonyította, hogy nincs túl nagy álom, csak gyáva ember. 

Szerettem érezni, hogy kicsit minden egyes ember ott van ebben a történetben, ki így, ki úgy, de ott. Szerintem ez nagy dolog, ha egy író ezt el tudja érni az olvasóinál. 

A történet kezdetén Bikavári Riska  a dobozisten hatására a konvenciókat félre dobva mer egy merészet álmodni és nekivágni a pulykával, Turbékkal és a disznóval, Shalommal a világnak csak azért, hogy megkeressék azt a helyet, ahol ők maguk békében élhetnek. Elvágyódtak oda, ahol nem veszélyezteti őket a rájuk kényszerített szerepkör, konkrétan a vágóhíd réme. Hőseink számos kaland után vonják le a végső következtetéseiket, velük együtt pedig mi olvasók is levonjuk a magunk konzekvenciáit. 

A történet mindvégig Riska szemszögéből olvasható, akit David Duchovny szólaltat meg. Néha kissé bizarrá válik ez a kettősség, mert bizony érezni lehet, hogy itt-ott kilép a tehén szerepéből maga az író, de egyébként mindvégig élvezetes marad maga az elbeszélés, igaz az elején kell egy kicsi ráhangolódás, de utána már át tudjuk élni a kalandokat és legfőképpen folyamatos gondolkodásra és a dolgok átértékelésére ösztönöz minket a történet. 

Nem egy egyszerű mese, ezt ne is várjuk el tőle, nem egy olyan történet amit a gyerekeinknek olvasnánk elalvás előtt, ez sokkal inkább nekünk felnőtteknek szól, egy elbeszélés, amely megértésre, valamint mások elfogadására ösztönöz. 

Szerettem olvasni erről a három furcsa háziállatról, néha nevettem, néha pedig elszomorodtam, hogy valóban ilyenek vagyunk mi emberek? Ez a mese sok tényre rávilágított, amiről általában igyekszünk tudomást sem venni. Igazi tükröt tartott a társadalom elé, még akkor is ha tette mindezt egy nem éppen hagyományos formába, de én pont egy ilyen fanyar humorú könyvet vártam David Duchovny-tól és egyáltalán nem bánom, hogy a történet megmaradt a könyv keretei között, vagyis nem került a nagy filmgyártók karmai közé, mert azáltal elveszett volna a mondanivalója. 

Soha nem értetem, hogy tud ennyire fájni, ha szeretünk valakit, de azt hiszem, ez nem olyan fájdalom , mint a többi. Semmihez sem hasonlítható. Nem olyan, mint amikor eltörik a patád; inkább olyan, mint egy szívből jövő, hatalmas medveölelés. 

Mindenképpen érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert szerettem, hogy pörög a történet, emellett nagyon átjött az író fanyar humora és a látásmódja, ami a történet végére egy picit a saját világhoz való hozzáállásunkat is befolyásolta.  

Kiadó: Kiskapu
Oldalszám: 256
Kiadás éve: 2015
ISBN: 9786158013550
Szerző: David Duchovny

A könyvért köszönet a Kiskapu Kiadónak

Aki pedig el szeretné olvasni a webshopban megvásárolható