2020. január 5., vasárnap

Újévi Könyves Fogadalmak Book Tag

Milyen régen töltöttem ki tagat, pedig korábban nagyon szerettem megírni és másoknál olvasgatni az ilyen jellegű bejegyzéseket. 

Most Tekla videójában jött szembe ez a tervezgetős tag, és jött az ujjaimba a bizsergés, hogy én is töltsem ki.

Idén ismét tervezetten, szervezetten probálom az olvasási élményeimet gyarapítani. Az olvasásokat szépen vezetni fogom a Moly és a Goodreads oldalakon is, hogy év végére reményeim szerint legyen egy szép kis statisztikám is.

Jöjjenek a kérdések:

1. Egy író, akitől szeretnél olvasni idén, de eddig még semmit nem olvastál tőle

Delia Owens, mert nagyin kíváncsi vagyok az Ahol a folyami rákok énekelnek című regényre. Erőt gyűjtök - mert úgy érzem, hogy a téma miatt szükség lesz rá - és még a tél vége előtt el szeretném olvasni. 

2. Egy könyv, amit mindenképpen szeretnél elolvasni

Cristiana Pedersoli, Apám, Piedone című életrajzi kötete. 

3. Egy klasszikus, amit szeretnél elolvasni

Bármi Jane Austen-től, van pótolnivalóm az írónőtől

4. Egy könyv, amit szeretnél újraolvasni

Agatha Christie, Halál a Níluson kötete, mert az írónő vonatkozásában sajnos csak az újraolvasás maradt

5. Egy könyv, ami ezer éve várólistás és 2020-ban el akarod olvasni végre

P. G. Wodehouse: Golfőrültek, régóta rakosgatom

6. Egy jó vastag könyv, amit beterveztél

Robert Galbraith, Halálos fehérje a maga 640 oldalával szerintem pont jó lesz

7. Egy író, akitől már olvastál és 2020-ban is szeretnél

Leslie L Lawrence, az ő könyveo szinte minden évben előkerülnek nálam

8. Karácsonyra kapott könyv, amit el fogsz olvasni 2020-ban

Nevetni fogtok, de nincs ilyen, mert nem kaptam könyvet senkitől karácsonyra

9. Egy sorozat, amit elkezdeni és befejezni is 2020-ban fogsz

Ritkán olvasok sorozatokat, még nem fogott meg semmi, ami idén muszáj olvasás lenne

10. Van valami olvasási terved? Ha igen, hány könyvet tervezel 2020-ban elolvasni?

Idén 60 könyvet jelöltem meg a Goodreadsen, mint terv, ezt szeretném teljesíteni

11. Bármilyen egyéb célkitűzés?

Találni legalább olyan jó thrillert/krimit, mint J. D. Barker 4MGY sorozata volt 2019-ben

2020. január 4., szombat

Michael Finkel: Az Északi-tó fantomja

Fülszöveg: Sokan ​álmodozunk arról, hogy kiszabadulunk a modern, felgyorsult világ mókuskerekéből. Sokunkban él egy idilli kép a természetközeli létről és arról, hogy mindent hátrahagyva új életet kezdjünk valahol a világtól elzártan.
Christopher Knight azon kivételek közé tartozik, akik valóban hátat fordítottak a civilizációnak. 1986-ban alig húszévesen autóval Maine-be hajtott, majd a járművet hátrahagyva eltűnt az erdő sűrűjében. Önkéntes száműzetésbe vonult, és több mint 25 éven keresztül nem találkozott és nem beszélt senkivel. Láthatatlanná vált. Minden évszakot a szabad ég alatt töltött, s még tüzet sem rakott.
Miért döntött így? Hogyan volt képes életben maradni? Milyen kihívásokkal találta szemben magát? Mit tanult a tapasztaltakból?
Michael Finkel könyve az Északi-tó fantomjának egyedülálló történetét meséli el. Vérbeli újságíróként Finkel meg akarta érteni Christopher Knightot és azt, miért ezt a sorsot választotta. Könyve így egyszerre izgalmas portré egy különös emberről, illetve elgondolkodtató számvetés a magányról, a közösségről és arról, hogy mi ad egyáltalán értelmet az életünknek.
„A modern élet egész berendezkedése olyan, hogy bármi áron elkerüljük a magányt, pedig néha érdemes szembenézni vele. Minél távolabbra száműzzük magunktól, annál nehezebben birkózunk meg vele, és annál félelmetesebbnek tűnik.”

Mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, bevallom, hogy sosem hallottam Knightról és arról, hogy ő az Északi-tó fantomja. Nem voltak nagy elvárásaim, de így utólag elmondhatom, hogy kár lett volna kihagyni ezt az olvasmányt. 

Christopher Thomas Knight nem sokkal az érettségije után önként kivonult a társadalomból. Egyszerűen mindent maga mögött hagyott, hogy megkeresse azt a dolgot, amelyet talán ő maga sem tudott megfogalmazni, de a magányban vélte megtalálni. Megállt a kocsijával, ott, ahol kifogyott a benzin, bevetette magát az erdőbe és 27 éven keresztül ki sem jött onnan, kivéve, amikor a túléléséhez szükséges élelmiszereket, használati tárgyakat ellopta egy táborból, illetve nyaralókból. Azonban eközben is mindvégig rejtve maradt, és így válhatott a "rettegett" remetévé a környéken. Ki ellenszenvvel, ki szeretettel fordult a remete felé, de mivel senki nem látta, ezért nagylábhoz és a yetihez hasonlítgatták. Ez a hasonlítgatás azért némi túlzás véleményem szerint, de a szóbeszéd sok érdekes dolgot tud produkálni, akár tömegeket is meg tud mozdítani, ahogy ebben az esetben is történt. 
Miután a technika fejlődésének köszönhetően egy betöréses lopás alkalmával lefülelték a médiának se kellett több, Michael Finkel elkapta a csontot és nem eresztette egészen addig, amíg le nem írta a teljes story-t.  Minden lehetséges módon küzdött a sikerért és nem mindig szépen.
Valljuk be, hogy nem egy megszokott dolog, amin Knight keresztülment, 27 éven keresztül élt teljesen elszigetelten egy tisztáson, Maine erdeiben. El sem tudom képzelni, hogy ezt egy ember ebben a formában meg tudja valósítani, ráadásul úgy, hogy a szeretteit, az életét egyszerűen hátrahagyja. Itt elgondolkodtam, hogy valóban a szerettei volak-e ezek az emberek, vagy csak egy családnak nevezett életközösség, amibe egészen kicsi korától belekényszerült?!

Michael Finkel jókor, jó időben kapta el a történetet, igaz ő maga egy kicsit túljátsza a szerepét, de tagadhatatlanul ráérzett arra, hogy mennyien szeretnének a mai rohanó mókuskerékből kiszakadni és kivonulni a társadalomból. Aki azt mondja, hogy egy-egy családi/munkahelyi/egyéb rázós szituáció után nem gondolkodott el azon, hogy milyen jó is lenne elindulni és vissza se nézni, az szetintem nem teljesen őszinte önmagával szemben sem. Aztán persze egyikünk sem lépi meg, vélhetően nem is sikerülhetne, de a lehetőség ott huncutkodik azokban a bizonyos eldugott agyi szegmenseinkben, valahol eltemetve.
Erre tessék, van a világon egy ember, aki mindezt meglépte és sikerült kitartania 27 évig. Itthon nem voltak hangosak a médiumok Christopher Thomas Knight esetétől, ezért is remek, hogy megszületett ez az elbeszélés. Örülök, hogy volt egy újságíró, aki addig nyomult, míg össze nem rakta a történéseket. Igen, Finkel nyomult, ezt érezni mindvégig, ami néha zavaró volt. Az ő bizonyítási kényszere itt- ott rossz irányba viszi az események kibontakoztatását, azonban el lehet tőle vonatkoztatni és  csak Knight-ra összpontosítani.

Mindig is szerettem azokat a regényeket, amelyeknek van valóságalapjuk, valahogy az ilyen jellegű írások mindig izgalmas történeteket jelentenek számomra. Szeretek abba is belegondolni, hogy a leírtak valahol, valamikor megtörténtek, azoknak szemtanúik voltak, a cselekmények sok ember életére hatással lehetettek, sőt, talán hatással vannak a mai napig.
Emellett ott van bennem mindig a kisördög is, hogy az író mennyire vitte el a történtet már-már a fikció irányába. Szóval összességében az ilyen jellegű dokumentumregényeknél mindig érzem, hogy elgondolkodtatnak, sokkal jobban ösztönöznek arra, hogy nézzek a sorok mögé, mint egy olyan regény, amelyről az első percben tudom, hogy csupán az író képzeletében születtek meg a szereplők, az események.

Ez a történet az első perctől bizarr, annyira furcsa karakterekkel kerülünk szembe, hogy megállapíthatjuk, hogy ilyet csak maga az élet tud produkálni. A család ahonnan Knight kilépett önmagában megérne egy misét. Egyértelműen a közömbös, antipatikus szavak jutnak az eszembe az ő vonatkozásukban. Annak ellenére kirajzolódik egy kép, hogy igazából nem ismerjük meg őket, pedig biztos vagyok benne, hogy a háttér is legalább olyan pszichológiai aspektusokkal bírna, hogy megérne egy kicsit bővebb betekintést. Viszont itt nem a háttér kibontása a cél, hanem a társadalomból való kivonulás Knight szemszögéből. Az sem válik annyira fontossá, hogy a 27 évet milyen módszerekkel élte túl, sokkal inkább a belső motiváció. A tábor, az eszközök, a mindennapok leírása inkább csak kiegeszítők, amelyek bezárják a kört. Ettől függetlenül remekül funkcionálnak mindvégig ezek a leírások, látványosak, átérezhetőek, a csendet szinte halljuk olvasás közben.

Knight az Északi-tó környékén fogalommá vált, egy igazi fantom, aki hatással volt a környezetére, még akkor is, ha 27 évig senkivel nem érintkezett direkt módon. A "lábnyomát" viszont több helyen ott tudta hagyni.

A történet egy elbeszélés, amelyből kibontakozik egy olyan emberi sors, amely végül a kivonulást, a remete lét nehézségeit vállalva hagy maga mögött mindent. Azonban egyetlen szegmenst nem tud teljesen kiiktatni, még pedig a 20 év alatt megtanult vágyakat az alapvető szükségletek iránt. Ebből kiindulva pedig rálép egy olyan útra, amely a bűn vékony mesgyéjén ingadozik, mégpedig a lopás vonatkozásában, amely a létfenntartásán picit túl is megy, és nem bír ezáltal teljesen láthatatlanná válni a társadalom számára. Nagyon érdekes ez a lopás-teljes kivonulás/elszigetelődés ellentmondása, ami a puszta létfenntartáson azért némiképpen túlmutat. 

Történet egy emberről, Christopher Knight-ról, aki önként kivonult a társadalmunkból, talán az utolsó igazi remete. Bár valójában a remete nem éppen a megfelelő szó rá, de ahogy az író, úgy én magam sem tudom jobban meghatározni a mibenlétét.
Érdekes, elgondolkodtató, érzelmileg vibráló, remek hangulattársításokkal megírt dokumentumregény. Remek példa arra, hogy egy közepes író is érdekessé, szerethetővé tud tenni egy művet. Finkel pontosan ilyen író, akinek érdemes egy esélyt adni, és olvasás közben kivonulni a mindennapjainkból.

5/4



2020. január 3., péntek

Újra blogolok! Helló 2020., már vártalak!


Üdvözlet 2020. és kedves látogatóim! 

Nem kevés szünet után ismét érzek némi késztetést, hogy a kis blogvilágomba újra életet lehelljek.

A blog a bejegyzések nélkül is élte tovább a megszokott mindennapjait, jöttetek, olvasgattatok, keresgéltetek a bejegyzések között. Ámulva láttam, hogy több bejegyzés olvasottsága is több ezer megtekintést produkált, WOW!

Összességében hiányzott ez az életstílus, vagy inkább érzelemcunami, amit a blog adott, és itt nem a számokról van szó. Sokkal inkább a blognak köszönhető barátságokról kedves levelekről, a kiadók bizalmáról, értitek.

2019-ben nagyon sok dolog történt, de mondhatni, hogy a mérleg a jó és rossz dolgok vonatkozásában nagyjából egálban billegett. Örülök, hogy léptünk egy évet, végre kikristályosodtak a terveim is, főleg a  hogyan tovább, az élet minden területén.


Ami jó, az például az, hogy az elmúlt egy évben is sikerült sokat olvasnom. Sokat és jókat, avattam kedvenceket, és futottam bele kezdetleges próbálkozásokba is, amiken hamar túlléptem. Ambrózy báró 2019-ben is abszolut kedvenc volt, természetesen.

Nem bántam meg, hogy nem ültem rögtön géphez, hogy lejegyezzem a gondolataimat, mert így volt jó, kényelmes. Nem kellett határidőre olvasnom (milyen felszabadító érzés), csak azt olvastam, ami érdekelt, megfogott, de még csak listákat sem vezettem, így semmiféle 2019. évi statisztika nem áll rendelkezésemre. Továbbra is párhuzamosan olvastam 3-4 könyvet is, egyszerre merültem el több korszakban, több műfajban, amit imádtam.

Ami még izgalamas volt, hogy szeptembertől ismét iskolapadban ülök, ezúttal a pedagógus pálya rejtelmeit céloztam meg, holnap lesz a félév utolsó vizsgája, ennek ellenére bejegyzést pötyögök. Hahhh...

A könyves blogokat, bloggereket azért természetesen követtem, teljesen nem szakadtam el ettől a világtól, csak detoxra (mostani divatos szóval szólva) volt szükségem, sok szempontból. 

Azonban úgy érzem, hogy 2020. ismét arra ösztönöz, hogy visszatérjek és írjak, listákat készítsek, az olvasásaimat pedig megörökítsem itt, a kis játszóteremen.

Köszönöm, ha újra olvastok, velem tartotok! Buék! 

2019. január 19., szombat

Liane Schneider, Eva Wenzel-Bürger: Bori óvodába megy

Fülszöveg: Bori a legszebb ruháját veszi fel ma, ugyanis születésnapja van. Hároméves lett, s most már ő is óvodás lehet. De vajon hogyan telik a kislány első napja az oviban? Mi lesz a jele? Kikkel fog játszani? Erről szól az első Bori-könyv.












Véleményem

A bölcsis felkészüléshez vettük meg a könyvet. Ahogy kézbe vettük az tűnt fel, hogy amennyiben a 18 hónapos kislányom még nem hallgatja meg a mesét, a képek alapján már akkor is tudunk majd beszélgetni a történetről. Én lepődtem meg a legjobban, amikor el tudtam neki olvasni a teljes szöveget, két pici megszakítással. Amellett, hogy egyszerű, kedves kis mese, még a kis szereplővel, Borival is könnyű azonosulniuk a kicsiknek. Ráadásul viszonylag sok élethelyzetet, – amelyek fontosak a kicsik számára- lefednek a sorozat darabjai, így később is kedves ismerősként üdvözölhetjük majd Borit. Véleményem szerint kedves, informatív, szerethető könyvecskére találtunk, amit sokszor fogunk forgatni később is.

2019. január 17., csütörtök

Dorothy Eden: Az amerikai örökösnő

Fülszöveg: Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
1915 ​tavasza. A dúsgazdag Clemency Jervis hajóra száll New Yorkban, hogy a Lusitania fedélzetén átszelje az óceánt. Alig várja, hogy megérkezzen angol vőlegényéhez, Lord Hugo Hazzardhoz. De az ír partoktól néhány mérföldre a németek megtorpedózzák a luxus óceánjárót. A kevés túlélők egyike Hetty Brown, Clemency szobalánya. Rejtélyes módon kiskorától nagyon hasonlít a munkaadójára, és így történhet, hogy a katasztrófa éjszakáján a mentőegységek összetévesztik vele. Ekkor Hetty merész elhatározásra jut: elkezdi élni Clemency életét, és hozzámegy a lordhoz. Ám az angol kastélyban nem csak Hetty rejteget titkokat. Másoknak is bőven van takargatnivalója. A szobalányból lett örökösnő egyre biztosabb benne, hogy az életére törnek, csak még azt nem tudja, ki és miért. 
Az izgalmas fordulatokban gazdag, romantikus regények királynője Dorothy Eden, akinek regényeit a világ legtöbb nyelvére lefordították. Ez az első magyarul megjelenő könyve. 
„Ha Dorothy Eden írná a vetőmagok használati utasítását, azokat is elkapkodnák az olvasók.” – The New York Times

Véleményem

Szeretem a rejtélyekkel övezett, régimódi regényeket. Ahogy haladtam a regény olvasásával egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy az író olvasta a Manderley-ház asszony című klasszikust. Nevezhetjük klasszikusnak, mert a műfaj úttörője, és akárcsak a jelen regény írójának is kiváló alapot teremtett. Természetesen a regény sok önálló gondolatot is tartalmaz, a korrajz is tetszett, a háború fellege pedig érdekes hátteret biztosított. Alapvetően azt vártam a regénytől, amit kaptam. A karakterek viszont számomra élettelenek, inkább bábok voltak, de alapvetően mégis jól belesimultak a történetbe. Emellett néhol azt éreztem, hogy az író kicsit túlírta, jobban örültem volna annak, ha inkább az egyes szálakat szőtte/bonyolította volna tovább, izgalmasabbá téve a cselekményt. Összességében egy havas, hideg téli napon kellemes kikapcsolódást nyújtott a regény.

2019. január 6., vasárnap

J.D. Barker: Az ötödik áldozat - a 4MGY visszatér - rövid értékelés

Fülszöveg: A ​negyedik majom folytatásában egy új sorozatgyilkos járja Chicago utcáit, miközben Sam Porter nyomozó egyre mélyebbre ás a Négy Majom Gyilkos sötét múltjában.

Porter nyomozót és csapatát az FBI eltiltotta a Négy Majom Gyilkos vadászatától. Amikor egy fiatal lány holttestére bukkannak a Jackson park lagúnájának befagyott vizében, a rendőrök pillanatok alatt kiderítik, hogy Ella Reynoldsról van szó, aki három héttel korábban tűnt el. De vajon hogyan került oda? A lagúna vize hónapok óta be van fagyva. Ráadásul nem ez az ügy egyetlen furcsasága. Ella Reynolds egy másik lány ruháit viseli, aki két nappal korábban tűnt el. Miközben a Chicagói Rendőrség nyomozói mindent elkövetnek azért, hogy felderítsék a fordulatokban gazdag ügyet, Porter titokban a Négy Majom Gyilkost üldözi. Pontosan tudja, hogy a legkönnyebben úgy találhat a nyomára, ha megkeresi az anyját. Amikor a kapitány tudomást szerez Porter szabadidős tevékenyéségéről, felfüggeszti a nyomozót, és társainak, Clairnek és Nash-nek egyedül kell megtalálnia az új gyilkost.
Porter megszállottan üldözi a célpontját. Egy szemcsés fotót követ Chicagótól egészen New Orleansig, és közben egy olyan sötét világra bukkan, amely minden képzeletét felülmúlja. Arra is rádöbben, hogy csupán egyetlen olyan hely létezik, amely még egy sorozatgyilkos elméjénél is ijesztőbb: az anyja tudata, aki világra hozta őt.


Mostantól rövid vélemények, benyomások, érzések olvashatóak a blogon! A miértekért kattints!

Számomra ezt nyújtott a könyv: 

- Remek kikapcsolódás
- A műfaj egyik legjobbja
- Kidolgozott karakterek




Sokkal jobban élveztem, mint az első részt, pedig az sem volt piskóta. Azonban az ötödik áldozat igazán leásott a legsötétebb elmék legmélyére. A karakterek remekül kidolgozottak, izgalmasak, imádtam az összetettségüket. A csattanókból több is adódott, igaz, aki szemfüles már nagyjából a közepén ki tudta logikázni, hogy kinek hol a helye ebben a bonyolult kirakósban. 

Remek írói stílus, filmkockaként pergő történet, imádtam. 
A fél pontot azért vontam le, mert az egyik motívum, ami a gyilkost jellemezte már megjelent a Gyilkos elmék című sorozatban is, így annak okozati visszakövetése már kevésbé volt izgalmas számomra. Azt nem tudom, hogy az író koppintotta a sorozatból az ötletet vagy fordítva, de érezhető átfedés van a karakter mozgatórugója és a kivitelezés mibenlétében is. Emiatt picit csalódott voltam, de ettől függetlenül az utóbbi idők legjobb thriller-horror sorozata J.D Barker regénye. 
A függővég pedig ismét folytatás után kiált, alig várom, hogy kiadják! Ajánlom mindenkinek, aki rajong a műfajért, mert ez igazi csemege, minden szempontból.


Helló 2019!

Először is, szeretnék mindenkinek boldog új évet kívánni!

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a bloggal, mert mostanában - annak ellenére, hogy továbbra is sokat olvasok - egyszerűen nincs kedvem leülni csak azért, hogy hosszabb bejegyzéseket írjak egy-egy olvasmányról, amit vagy olvasnak vagy nem, annak ellenére, hogy igyekszem sok időt, energiát beletenni az összes írásba. De ilyen ez a popszakma, ezt el kell tudni fogadni és levonni a megfelelő következtetéseket, illetve döntéseket kell tudni hozni, még akkor, amikor nem nehezedik ránk teherként az egész. 

1. döntésem: Youtuber nem leszek, mert nincs időm és megfelelő technikai hátterem, béna tartalom mellett pedig nem szeretném csinálni. 

Egyébként pedig, így 2019. elején úgy gondolom, hogy a blogok háttérbe szorultak, köszönhetően a youtube-nak is, ahol elegendő bekapcsolni a videót és már mehet is mindenki a dolgára, miközben fél füllel, vagy éppen fél szemmel oda-oda pislog a csatornára. Egyszerűen a blogok olvasása, még könyves körökben is háttérbe szorultak, amire továbbra is úgy gondolom, hogy nagy kár. 

Magamon is észre kellett vennem, hogy kevesebb oldalt látogatok rendszeresen, ezáltal kevés bloggert követek mostanában, az új megjelenésekről, véleményekről pedig leginkább a Moly.hu oldalon tájékozódom. 

Úgy érzem, hogy több energiát fordítok arra, hogy megírjak egy-egy bejegyzést, mint amennyi hozadéka van. 

Nem panaszként, mert olvassák viszonylag sokan a bejegyzéseimet, de már nem érzem azt, hogy feltétlenül közölnöm kell a szuper részletes véleményemet. 

2. döntésem: A recenziók súlyát is ledobom magamról idén, egyszerűen visszatérek az örömolvasáshoz, amikor kedvem van, amihez kedvem van, elvárások, határidők, kötöttségek nélkül.

3. döntésem: A blog nem zár be,  blogfolyam nem áll meg, csak átalakul, ahogy alakulok én is. Ezentúl rövidebb szösszeneteket, benyomásokat, ajánlókat olvashattok majd a blogon, felesleges körök, szájtépés nélkül, tömören, röviden. 



Nálam ezt az elhatározást hozta 2019., és Nálatok mi újság? 

2018. november 28., szerda

Izdolde Johannsen: Megölni a királyt (La Fayette I.)

Fülszöveg: XVI. Lajos francia király tilalma ellenére Los Pasajes kikötőjében már indulásra készen ringatózik a La Victoire nevű brigg. Fedélzetén álnéven több mint egy tucat fiatal, becsvágytól fűtött francia nemes rejtőzik fegyverekkel, szolgákkal – köztük Gilbert La Fayette, korának egyik legvagyonosabb katonatisztje. Az angolokat tiszta szívből gyűlölő, alig tizenkilenc éves márki a rejtélyes Jasonnel, a titkos tervet rejtegető mesterlövésszel Amerikába készül. Az elfogásukra küldött katonai osztag már úton van, hogy megakadályozza a példátlan küldetést. Eközben az óceán túlpartján függetlenségi háború dúl Anglia és a fellázadt gyarmatok között…
Izolde Johannsen tengeri kalandokkal átszőtt történelmi regénye egyedülállóan, a franciák szemszögéből mutatja be az amerikai függetlenségi háborút, majd La Fayette márki politikai életútját a királya és a nemesség ellen fordult francia nép borzalmakkal teli, forradalmi éveiben.

Megjelenés jövő héten! 

Véleményem: 

Az a megtiszteltetés ért, hogy még szeptemberben, a megjelenés előtt Izolde Johannsen írónő elküldte nekem a legújabb történelmi regényét, a Megölni a királyt!, ami a La Fayette sorozat I. részeként jelenik meg. Nagy izgalommal álltam neki az olvasásnak, amivel sajnos nagyon gyorsan haladtam, és a 320 oldalt 3 délután alatt el is olvastam, befaltam. 
Szinte letenni sem tudtam, annyira belemerültem a történetbe, egyszerűen sodort magával.

Izolde neve számomra egyet jelent a garantált minőséggel, mind történelem, mind pedig a cselekmény és a karakterábrázolások szempontjából. 
Korábban már elmerülhettem az írónő által a II. világháború rejtelmeiben, ahol a technika is nagy hangsúllyal került előtérbe a történelem izgalmas megelevenítése mellett. 

Most egy olyan történelmi korba, ráadásul olyan szemszögből megelevenítve kalandozhatunk, ami garantáltan érdekes és izgalmas perceket, órákat tartogat számunkra. 

A regény az 1774-1793. közötti időszakot öleli fel, Amerika függetlenségéért vívott harcától kezdve egészen XVI. Lajos franci király bukásáig. A szemszög, amely igazán izgalmassá teszi a történetet az nem más, mint az, hogy a Bastille védőinek és a palotaőröknek a szemszögéből elevenedik meg és bontakozik ki a cselekmény, amely több szálon és érzelmi síkon is pereg egyszerre az olvasó előtt. 

A cselekmény nagyon dinamikus, egy pillanatra sem hagyja unatkozni az olvasót, folyamatosan új helyzetek, új nézőpontok kerülnek a középpontba. 
Több szálon jutunk el a végső lezáráshoz, ezért folyamatosan van miért és kiért izgulnunk, illetve összpontosítani is kell arra, hogy egy szép kerek egésszé álljon össze a közel harminc év eseménysorozata, amit átível a regény. 

Nagyon tetszik, hogy a kiindulási pont La Fayett márki és Jason 16 éves korára tehető, ezáltal jobban megismerjük őket, mire eljutunk a cselekmény tetőfokáig már régi ismerősként, a szívünkhöz közeli szereplőkként gondolunk rájuk. Szurkolunk nekik és még XVI. Lajosnak és családjának is, annak ellenére, hogy utóbbiak szempontjából a történelem megváltoztathatatlan és jól ismert. 

La Fayette és Jason viszont tartogatnak számunkra körömrágós és a folytatás után sóvárgó perceket. Nagyon izgalmas életutak kerülnek a fő sodrásvonalba. Amellett, hogy egy történelmi korrajz és több szempontból életrajz ez a regény, mégis tud egy olyan szálon is futni, ami letaglóz és lenyűgöz egyszerre. 

Az atmoszféra egyszerűen mesteri, annyira drámai és felemelő, hogy szinte tapintható a korszak felszültsége. Az illatok, a hangok a színek, mind-mind ott ropognak és érződnek, szinte kitörnek a lapokról. 
Nagyon ritka az, amikor én magam ennyire valóságosnak élek meg egy-egy elbeszélést, de ebben a regényben a kiváló leírásoknak és részletes háttérmunkának köszönhetően bele tudtam helyezkedni az eseményekbe. 

A haditechnikai rész az írónőtől megszokott színvonalon, a hajózás iránti elkötelezettséggel és alapossággal jelenik meg. Számomra érdekes volt ilyen kitérőt is tenni, de annyira lenyűgözött maga a regény, hogy a technikai részek másodlagossá váltak, talán egy újraolvasás - mert lesz - során rá tudok erre is koncentrálni. 

Jöjjenek a nagy szerelmeim a regény vonatkozásában, a karakterek. 


"La Fayette kétségek között gyötrődött. Amikor a Tuileriákba szégyenszemre visszatért a király, rajta kívül ott tartózkodott a sógora, Noailles herceg és vele a fi atal d’Aiguillon. Segítettek a meghurcolt, kimerült családnak épségben bejutni a palotába. Ő maga sem nézhette tétlen kívülállóként a király megaláztatását."

Annyira jól sikerült elkapni a karakterek kidolgozását, hogy szinte az összes szereplő élővé tudott válni, ki tudott mozdulni a könyv lapjairól. Olvastam már sok történelmi ihletésű regényt, de állíthatom, hogy a szereplők még sosem kerültek ennyire közel a szívemhez. 
La Fayette márki (Gilbert), a vörös üstökével, és céltudatosságával, Szalma Jason a maga ördögi bal kezével és higgadtságával egyszerűen szerelemmé váltak. Ritkán vagyok fangirl, de most bizony vállalom ezt a béklyót, ezek a pasik! Talán a két karakter nem is mozgott volna annyira jól, ha nem egymást egészítik ki, de itt ez történt. Két olyan erős pólus került egymás mellé, ami nem csak egymás iránt tanúsított vonzást és taszítást, de az olvasót, azaz engem is magukhoz láncoltak. 


"Jason a zűrzavar és halálsikolyok poklában rámosolygott urára, majd felemelkedett. Balja felcsapta a patrontáska oldalát, kirántotta a következő töltést, de véres, reszkető ujjai közül kicsúszott a papírba csavart töltés. Szí- ve kihagyott egy ütemet. Elvétette a sorrendet, elpazarolt egy kincset érő muníciót. Soha nem hibázott még! Soha! "

A királyi család szintén olyan magas színvonalú karakterábrázolással került megjelenítésre, amilyet nagyon ritkán lehet olvasni. Annak ellenére, hogy ismertem a történelemben elfoglalt helyüket és szerepüket, sőt a sorsukat is, mégis  megkönnyeztem őket (is). Nagyon jól sikerült a bemutatásuk és az érzéseik, gondolataik megjelenítése, az, hogy nem tudtam nem az ő szemükön keresztül látni és átélni a történéseket. 
Letaglózó élmény volt, jó értelemben.  


"A mesterlövész eközben nyugtalanul tekintett a véráztatta folyosó felé. Hol van a felesége? De erre a gyötrő kérdésre senki sem tudott felelni. A tegnap még oly szépen nyírott gyep, a virágágyások, a hosszú szimmetrikus udvarok tömve voltak lázadókkal. Ütemes skandálás vette kezdetét. – A királyt! A királyt akarjuk látni! "

Összességében minden egyes szereplőnek megvolt a maga helye, valamilyen szempontból fontossá tudtak válni, még úgy is, hogy viszonylag sokan jelentek meg a cselekmény során. Egyáltalán nem volt zavaró, hogy a figyelmet meg kellett osztani a szereplők és a vezérszálak között.
 Egy nagy kerek egészet adott ki a regény, ami egyszerre lenyűgözött és elvarázsolt. 

A történelem szerelmeseként egy olyan nézőpontból ismertem meg a Bastille ostromát - 1789.07.14. - és a nagy francia forradalom kirobbanását, lezajlását, valamint annak előzményeit, amely nagyon ritkán jelenik meg a történelemmel foglalkozó kiadványokban, regényekben. Jelen esetben a Bastille védőinek és a palotaőrségnek a szemszögéből, egy teljesen más perspektívát tárt fel ez a regény, ami nagyon pozitív volt számomra. 
Az Amerika függetlenségéért vívott harcokkal kapcsolatos történelmi kitérő, George Washington megjelenése pedig csak hab voltak azon a bizonyos tortán. Mindez remek alapot biztosított a cselekmény mesteri kibontakoztatásához, valamint a szereplők elhelyezéséhez a történelem térképén.  

Egyetlen pici hiányt éreztem, ami az egyes részek végén merült fel bennem, mégpedig a hirtelen lezárás és ugyanolyan hirtelen váltás. Azonban még ez a pici megakadás sem tudott lelassítani, egyszerűen hajtott előre és sodort magával a lendület. Igazán izgalmas történelmi utazás volt, ami átívelt Amerikán és Franciaországon. 
Bátran ajánlom a könyvet elolvasásra, kortól, nemtől függetlenül, mert a minőségi kikapcsolódás és az olvasás valódi élménye garantált.

Összességében

A La Fayette sorozat első része - a „Megölni a királyt!” -, egy sodró lendületű, mindvégig magas fordulatszámon pörgő regény.
Zseniálisan kidolgozott, az olvasó legmélyebb érzéseit lendületbe hozó karakterek jelennek meg a szemünk előtt. La Fayette márki, Szalma Jason, valamint az összes mellékszereplő ezáltal felejthetetlenek, egyszerűen a részünkké válnak és nem eresztik a gondolatainkat.  
Emellett az írónő a haditechnika és a történelem szerelmeseit sem hagyja cserben. A korhű leírások, a magával ragadó atmoszféra, az apró részletek és érdekes kitérők mind-mind a regény sajátjai.
A történet vége több szempontból is zsebkendő és folytatás után kiált.
Összességében egy nagyszabású történet barátságról, szerelemről és a történelem egy meghatározó korszakáról, ami a szívig hatol, és sokáig velünk is marad.
Az utóbbi időben a műfaj legmeghatározóbb történelmi regénye Izolde Johannsentől.

A könyvet és ezt a csodás történelmi utazást köszönöm Izolde Johannsen írónőnek és a kiadónak! 
Kiadó: Szenzár
Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 320
ISBN: 9789634791270

2018. október 23., kedd

Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata

Fülszöveg: 1919. Párizs. 
Coco Chanel, a párizsi divat nagyasszonya szép szakmai sikereket ért már el, mikor a magánélete szörnyű válságba jut. Szerelme autóbalesetben életét veszti, s a boldogtalan nő képtelen a gyásszal megbirkózni. Támogató barátnője segítségével idővel új életcélt talál, amikor a szeretett férfival közös ötletüket, egy Chanel-parfüm megalkotását veszi tervbe. A nagy csoda, a Chanel No 5 megálmodása az első lépés egy olyan úton, amelynek a vége a szerelem illatának felfedezése. A gyötrelmes útra a saját múltjának árnyaival is küzdő Coco szerető lelki társat kap a sorstól, a karizmatikus Dmitrij Romanov herceget.

Véleményem: 

Egy igazi kis ékszerdoboz ez a regény. Annak ellenére, hogy életrajzi ihletésű számomra mégis érzelmesen jeleníti meg a világ egyik legkedveltebb parfümjének, a Chanel No.5-nek a születését. A parfüm születését pedig Coco élete és érzései keretezik.  

Ami elsőre felkeltette a figyelmemet az az volt, hogy Michelle Marly egy rövid életszakaszt jelenít meg a regényében ( 1919-1922). Elsőre nem tudtam megítélni, hogy kevés lesz-e ez az időszak egy igazán jó, érzelmekkel teli Coco Chanel regényhez, de szerencsére nem így történt. 

Korábban már olvastam Coco Chanel életrajzot, így kicsit tartottam is tőle, hogy esetleg most is egy teljesen hasonló történetet olvashatok, azonban ez is alaptalan félelemnek bizonyult. 
Természetesen az életrajzi alapok megmásíthatatlanok, de a tálalás igazán kellemes olvasási élményt nyújtott. 

Tetszett, hogy Michelle Marly nagyon alaposan tárja fel mind a parfüm, mind pedig Coco vonatkozásában a legapróbb rezdüléseket, fontos részleteket. Érezhető volt az író felkészültsége, ami nagyon kellemes írói stílussal és magyar fordítással találkozott. 

A borító, rajta a Szajnával és Coco-ra emlékeztető nőalakkal felkelti az érdeklődést, már az első benyomás vissza tud repíteni egészen az 1920-as évek Franciaországába. 

Nagyon szeretem, azt, amikor a regények erős női karakterekkel hatnak az olvasó érzelmeire. Szerintem Coco pedig tökéletes alap bármilyen érzelmekkel, divattal átszőtt regényhez. Megismerjük az érzelmes, a kemény, a gyásztól maszkot viselő Cocot. Nagyon izgalmas személyiség bontakozik ki a lapokon. Gabrielle Coco Chanel maga a Nő, amit ebben a regényben is mindvégig érezhetünk, érzékelhetünk, talán picit irigyeljük, de vele együtt örülünk és sírunk is. Nagyon sokoldalúan jelent meg Coco, ami jó hatással volt a regényre, tetszik az, amikor egy karakter ennyire izgalmas, kidolgozott. Nagy hatással volt rám Coco, számomra ő a top üzletasszony, aki sokaknak példát mutathat kitartásból és akaraterőből. 

"Gabrielle életében már sok férfi szerepet kapott. Hitvány alakok, mint az apja, unatkozó katonatisztek, mint az első szeretői, elegáns urak, mint a nagy szereleme."

"Barátaitól eltérően Gabrielle korán kelő volt. Megszokta, hogy reggel hétkor kezdi a munkát, és a biológiai órája akkor is kiverte kora reggel az ágyból, amikor szabadságon volt."

A Coco mellett megjelenő karakterek többnyire a kor híres figurái voltak, akik szintén nagyon jól be tudtak illeszkedni a regénybe, és remek keretet adtak Gabrielle mellé. Hitelesek voltak a jellemábrázolások, nem kaptak olyan pluszt, amivel túlzónak hatottak volna. 


A szerelmi szálak pedig annak ellenére is mély érzéseket generáltak, hogy maga az élet írta őket, de talán ettől is tudtak megjelenni ennyire mélyen, nyomot hagyva az olvasóban is. 

Teljesen elvesztem a regényben, egyáltalán nem érdekelt, hogy korábban már ismertem Gabrielle sorsát, a parfüm útját. Egyszerűen sodródtam ebben a világban, és szívtam magamba ezt a keserédes atmoszférát. Az atmoszférát pedig tovább erősítették a fantasztikus leírások. 

"A sárga fényszórók áttörték a Szajnáról felszálló ködöt, amely úgy borította be a folyóparti út kőriseit, égerfáit és bükkjeit, mint egy nagy, fehér vászonkendő. Akár egy halotti lepel, gondolta Étienne Balsan. "


Mindvégig ott lebegett a könyvben a divat és a stílus, illetve magának Coco-nak az emléke. 

Összegezve:

Igazi örömolvasás volt ez a regény. 

Mindvégig szerettem olvasni ezt az érzelmekkel, illatokkal, divattal átitatott regényt. Néhol melankolikus, néhol felemelő érzéseket csalt ki belőlem. Furcsa kettős volt ez, de pont ettől volt szép olvasni, megismerni az igazi Coco-t, olvasmányos formában.  
A stílusnak, az atmoszférának és a remek karakterábrázolásnak köszönhetően peregtek a lapok az ujjaim alatt. Nagyon kellemes kikapcsolódást nyújtott ez a kicsit életrajzi, kicsit mesébe illő sorsot elbeszélő regény. Remélem egyszer nekem is lesz egy No.5-ösöm, mert aki egyszer megszagolja, azt nem ereszti az emlék, és valahogy ilyen Coco élete is. 


Végezetül:

"Nincs jövője annak a nőnek, 
aki nem visel parfümöt."
                       Coco Chanel



Megjelenés éve: 2018
Oldalszám: 428
ISBN:  9789630993234
Fordító: Várnai Péter


2018. október 21., vasárnap

Tasmina Perry egy gyönyörű utazásra hív időben és térben A legutolsó csók című regényével

Fülszöveg:
Egy ​megfakult fénykép. 
Egy meghiúsult szerelem. 
Egy rég eltemetett titok.

A legelső csókra mindenki emlékszik – de a legutolsóra?
1961. Rosamund Bailey újságíró, aki készen áll arra, hogy megváltsa a világot. Amikor találkozik Dominic Blake-kel, a városszerte ismert felfedezővel, úgy érzi, rábukkant élete szerelmére. Épp az ölükbe hullik a boldogság, amikor valami borzalmas történik, és az előttük álló jövő szertefoszlik.
2014. Egy múzeum mélyén Abby Gordon levéltáros lélegzetelállító dokumentumra bukkan. A megfakult fényképen egy férfi látható, aki búcsút vesz a nőtől, akit szeret. Abby, hogy feledje szívfájdalmát, a történet megszállottjává válik, pedig akkor még nem sejti, hogy a fotón rögzített pillanat egy más szempontból is rendkívüli titkot rejt.
Egy megigéző történet szerelmekről, veszteségekről és a régóta eltemetett titkokról. A lánykérés és a Ház medencével szerzőjétől.
Az első olvasói vélemények: 
„Lebilincselően szép történet. Nem tudtam letenni.”

„Ez a regény egyfelől rejtélyekkel, intrikával és izgalmakkal teli, másrészt a romantika, a szenvedély, a kétségbeesés és a remény hullámvasútján repíti az embert.”
„Néha jön egy könyv, amely teljesen magával sodor – beszippant a világába, ahonnan már nincs visszaút. A legutolsó csók ilyen könyv volt.”
Tasmina Perry pályáját ügyvédként kezdte, később a Marie Claire és a Glamour újságírójaként vált ismertté. Az elmúlt tíz évben számtalan bestsellere jelent meg csaknem húsz országban. Londonban él férjével.

Véleményem:

A legutolsó csók című Tasmina Perry regényével kapcsolatban első ránézésre nem kizárólag a fülszöveg kelti fel az olvasó érdeklődését, hanem a borítója is elvarázsolja azon nyomban. A borítóval kapcsolatban így, a regény elolvasása után állíthatom, hogy azon ritka találkozások egyike történt meg, amikor a külső nagyon szépen érzékelteti a tartalmat, azt amit kapni fogunk. 

Emellett számomra nagyon örömteli volt az is, hogy az írónő a történelmi fikció felé nyitott, ami nekem egyik kedvenc megoldásom a romantikus műfajon belül. Mivel nagyon szeretem az írónő stílusát, az eddig megjelent regényeit mindet elolvastam és szerettem, így nem is volt kérdéses, hogy el fogom olvasni a legújabb regényét is, A legutolsó csókot. 

Azt hamar meg tudtam állapítani, hogy a korábbi regényeitől valamelyest eltér ez a mostani, talán picit Elizabeth Adler stílusára emlékeztet inkább, ami nem baj. 

Ami elsőre megfogott az az, hogy a regény a múltban és a jelenben párhuzamosan bonyolódik, érdekesen, jól felépítetten.

A történet szerint a múltat és ezzel az egyik szálat 1961-től kezdődően ismerjük meg, melynek főszereplője a feminista érzületű aktivista, Rosamund Bailey, illetve vőlegénye a kalandor újságíró Dominic Blake. Kettőjük boldogságát beárnyékolja egy szerencsétlenség, amely Rosamund-ot még napjainkban is kísérti. Kísérti, főleg azért, mert Abby Gordon akaratán kívül is  megbolygatja kettőjük kapcsolatát és ezzel együtt Dominic feddhetetlenségét, amelybe Rosamund évtizedekig kapaszkodott és kapaszkodik az utolsó pillanatig, és azon is túl. Abby, aki éppen válófélben van beleássa magát a történetbe, hogy kutatómunkát végezzen egy újság jóképű szerkesztője részére, illetve segítsen Rosamund-nak kibogozni a régi szálakat. Azonban az események nem várt fordulatot vesznek és mindenki részesévé válik az évtizedekkel korábban történteknek, melynek a hatása folyamatosan ott lebeg körülöttük. Mindez pedig egy egyszerűnek tűnő, ámbár gyönyörű fotóval indul. A fotóknak hatalmuk van élők és holtak felett egyaránt, a múlt és a jelen közti kapcsolat. 


"Abby a munkájának ezt a részét szerette a legjobban. A térképek nem tudtak különösebb szenvedélyt ébreszteni benne - hogyan hozhatna bárkit is lázba Lancashire egy rosszul megrajzolt térképe? A fényképekkel azonban más volt a helyzet. Azokban volt valami varázslatos."

A karakterek ebben a regényben igazán a szívemhez nőttek, szerettem és egyben izgultam is értük. A fő karakterek éppen úgy érdekesek voltak, mint a mellékszereplők. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, helye a történetben.

Abby Gordon, aki levéltárosként dolgozik azt a feladatot kapja, hogy régmúlt idők felfedezőinek fényképeiből állítsa össze egy kiállítás anyagát, eközben egy olyan fiatalember fényképébe ütközik, aki éppen a szerelmétől  búcsúzik. Abby kinyomozza, hogy a képenDominic Blake,  és Rosamund Bailey láttható. .Számomra Abby volt az a karakter, aki azonnal a szívemnek kedves lett, igaz, hogy őt is próbára tette a sors, de a legjobbat tudta kihozni magából és a környezetéből egyaránt. Tetszett, ahogy a saját gondjait félretéve hinni tudott a szerelemben, és ez mindvégig nagyon érezhető, érzelmekkel teli alaphangulatot adott a történetnek is a karakterén keresztül. Végig reménykedtem, hogy Abby sorsa a helyére fog kerülni..

Rosamund vonatkozásában nagyon érdekes volt olvasni, átélni, ahogy az idősebb korában benne dúló érzelmek miként olvadnak össze a fiatalkori önmaga életerejével, érzéseivel. Imádtam az ő történetét is, ami a végén egy méltó - bár számomra kicsit elkapkodott, túl gyors - lezárást kapott. A cím pedig Rosamund vonatkozásában nyer értelmet és válik egy tökéletes tartalommal azonosuló címmé és történetté.

"Dominic Ros arcához emelte a kezét. A lány bőre magába szívta az övének a melegét, és ösztönösen a férfi kezére tette a tenyerét.  - Szeretlek - mondta Dom egyszerűen.Ros hallotta, hogy mögöttük kattan a fényképezőgép. "

Tasmina stílusa végig magával ragadja, szinte sodorja az olvasó képzeletét, megeleveníti a szereplőit, amitől lendületes olvasási élményt kapunk, és ez az, amit én nagyon szeretek, illetve wow faktort kap az élmény.
Szerettem azt is, ahogy a romantikus szál mindkét idősíkon nagyon erős tudott lenni.

Érdekes volt olvasni az 1960-as években játszódó részeket, mivel ez a korszak elég ritkán kerül a romantikus regények  középpontjába, pedig van benne potenciál. Ezáltal rájöttem hogy ez a korszak rengeteg titkot és lehetőséget rejt magában ahhoz, hogy egy valóban érdekes és lebilincselő olvasási élményt nyújtson remek történelmi háttérrel kiegészülve.

Az atmoszféra mindkét idősíkon tökéletesen azt hozta, amit az olvasó elvárhat, fantasztikus leírások, szinte tapintható hangok, színek és érzések. 

Egyetlen pici megakadást a befejezés hozott számomra. A vége felé már sejtettem, hogy lesz egy csavar a titok vonatkozásában is. Igaz, nekem itt egy picit olyan érzésem volt, hogy a lezárás elkapkodott lett, mert nem volt annyira szépen megírva, levezetve, mint maga a történet, de ettől függetlenül maximálisan azt kaptam, amit a fülszöveg és a borító alapján vártam.

Kedvencem lett.



Összességében

Személy szerint rajongok az ilyen remek stílusban, összeszedetten megírt történetekért, amelyek a romantika legjobb fajtáját képviselik. A két idősík szerencsére remekül össze lett hangolva, a karakterek kidolgozottak és mindvégig szerethetőek, érdekesek tudtak maradni. Teljesen elvarázsolt Perry új regénye. 


Oldalszám: 350
Megjelenés éve: 2018
ISBN:  9786155759604
Fordította: Simonyi Ágnes

2018. október 3., szerda

Joanna Trollope: Barátnők

Nem található automatikus leírás.Fülszöveg: Stacey Grant London egyik legmenőbb magántőke-befektetési társaságánál dolgozik. Sikert sikerre halmoz, imádja a munkáját és a kollégáit. Egy napon azonban elbocsátják, és ezzel drámaian megváltozik az élete. 
Stacey próbálja összeegyeztetni a régi életét az újjal, amelyben a napokat nem álláskereséssel tölti, hanem a beteg édesanyjával és a kutyájával, miközben arra vár, hogy sikeres férje hazatérjen a munkából. De legalább a barátnőire – Bethie-re, Melissára és Gabyra – számíthat. Ők négyen elsőéves egyetemista koruk óta jóban vannak, és bizony sok mindent megéltek már együtt. Sikeres karriert futottak be, de persze mindannyiuknak megvan a magánéleti problémája. Amikor azonban fény derül egy titokra, régóta féltve őrzött barátságuk is veszélybe kerül.


Véleményem:


"Stacey Grantet szerdán bocsátották el az állásából. A döntést eleve igazságtalannak érezte, attól pedig csak még jobban, hogy a munkahétből hátravolt még a csütörtök és a péntek."

Így kezdődik a Barátnők című regény. Ez egy elég erős nyitás, de egy ennyire impulzív regényhez nagyon illik, tehát nem volt gond, hogy rögtön az események közepébe vágva ismerjük meg szép sorban a szereplőket és a környezetükben élőket. 
Négy nő, akiknek a sorsa az egyetem óta összefonódik, kiegészítik és támogatják egymást. Azonban mindenhol kerülhet homok a gépezetbe, amely mindannyiukra hatással van. 

Mivel első regény élményem volt az írónőtől -annak ellenére, hogy már régóta a "szakmában" van -, nem tudtam mire számíthatok, de nagyon örülök, hogy megismerhettem, mert nagyon erős karakterekkel dolgozik, ami számomra mindig egy erős pozitív alapot biztosít az olvasáshoz. 

A karakterek annyira kidolgozottak és életszerűek voltak, hogy valóban elhittem, azt hogy a négy nő, Stacey, Gaby, Beth és Mellissa még azután is élik tovább az életüket, hogy mi a regény végére értünk. 

Stacey-vel kezdjük az ismerkedést, aki miatt elindul az az eseménysor, amely próbára teszi a négy nő barátságát, amely évtizedek óta tart. Egyetlen olyan esemény, amelynek elvileg csak egyikükre szabadna hatást gyakorolnia mégis elindít egy lavinát, amellyel mind a négyen sodródnak és kérdésessé válik, hogy a barátságuk túléli-e ezt a helyzetet, amibe belekerültek. Stacey után pedig szépen elkezd kibontakozni a többiek élete is, remek leírást kapunk a hátterükről, a munkájukról, a gondolataikról és az egyes dolgokhoz való hozzáállásukról. 
Érdekes volt, hogy nem fiatalok, hanem érett, tapasztalt dolgozó nők, anyák kerültek a történet középpontjába, illetve az őket foglalkoztató problémák, melyeket ritkán dolgozzák fel az írók a regényeikben. 

Nagyon szépen szövi az írónő a szálakat és rakja össze egy teljes történetté ennek a négy erős karakternek az életét. 

Szerintem attól lettek annyira izgalmasak a női szereplők, hogy a való életben is találkozhatnánk velük, talán még fel is néznénk rájuk, de kiderül, hogy őket is súlyos problémák kínozzák. Ettől nagyon emberiek lesznek, közel tudnak kerülni hozzánk, olvasókhoz.

Sokakat foglalkoztató kérdéseket, mindennapi problémákat vet fel a történet, úgy, mint az idős szülők ápolása, a kamasz gyerekekkel való folyamatos csatározás, a házastársak elhidegülése, karrier , anyaság és a fő mozgatórugó a lelkiismereti válság. 

Nagyon érdekes volt a karakterek mellett olyan problémákról olvasni, melyek közül több engem is foglalkoztat.

Igazából annak ellenére, hogy a történet nem penget magas húrokat, mégis éreztem egy folyamatos energiát, ami nagyon pozitív olvasási élményt nyújtott a regény elejétől a végéig. 

Az pedig még inkább tiszteletre méltó, hogy Joanna Trollope közelebb van a nyolcvanadik életévhez, mint a hetvenhez és mégis remek rálátást biztosít a nőket a mai világban leginkább foglalkoztató problémákra.

Összességében:

Szerethető regény, nem pont a könnyed műfajból, ami nem feltétlenül jelent rosszat, sőt! Mindenki meg fogja találni azokat a részeket a regényben, amelyek hozzá közel állnak, amelyekből ő maga is kicsit erőt meríthet. A regény cselekménye nem kimagaslóan izgalmas, de ahogy felépítik magukat és a környezetüket a karakterek attól egy igazán szerethető és olvasásra érdemes regényt kapunk. 
Fontos kérdések, remek jellemábrázolás és kellemes, a regényhez illő atmoszféra jelenik meg. 

Ajánlom minden nőnek, akinek karrierje, családja, kamasz gyermekei, idős szülei vagy úgy általánosságban felgyorsult élete van. Mindenkinek, aki szeret a színfalak, a kirakat mögé is nézni. 

A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak!

Oldalszám: 352
ISBN:9789630992800
Megjelenés éve: 2018
 

Könyvlelő Published @ 2014 by Ipietoon