2020. április 1., szerda

Mindennapi karanténságok, Vol.1.

Már két hét is eltelt a karanténból (na jó, igazából a kijárási korlátozás betartását jelenti, mert nem vagyunk karanténban, de kb. így is fogalmazhatunk), ami ugye annyit tesz, hogy a lakásból történő kijárást a minimális létfenntartáshoz szükséges elintéznivalókra szorítjuk vissza. #maradjotthon

Mi is így tettünk és teszünk is az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban.

Nem állítom, hogy a hangulatom nem ingadozik de mivel kettő kiskorú is itthon tartózkodik, így nem engedhetem meg, hogy elsüllyedjek ebben az embertpróbáló időszak által megírt forgatókönyvben. 

Muszáj az online oktatást biztosítani az éppen 8. osztályt végző gyermekemnek, mindezt úgy, hogy közben egy kettő éves ott nyűzsög a lakásban, néha bizony nem pici hangerővel. 

Szóval igyekszem én, igyekszem, de a lakás nem kicsit romokban hever, itt egy legó, ott egy baba, ma pedig egy építőkocka miatt vágtam le egy ilyet:


Ja, nem volt ám ilyen kecses, csak szólok. Azonban nem árt vigyázni, mert ugyebár az orvosi ellátás is eléggé light-os üzemben megy, legalábbis sebészetileg. 

Szóval nem engedhető meg, hogy csak úgy lazán megsérüljön az ember lánya. Ennek érdekében igyekszem szórakoztató központ, tanár, feleség, házvezetőnő és ANYA is lenni, ez utóbbi erősen háttérbe szorul a hivatások mellett, amelyeket jelenleg betöltök, itthon.

A bejegyzés apropója, hogy hoztam a mai nap KARANTKID olvasmányait, amiből a kicsivel szemezgettünk, amíg a nagy a biológia, irodalom, képzőművészet és még ki tudja minek a rejtelmeiben merült el. Néha egy-egy Anya! Ezt nem értem! felkiáltás elhangzott, amikor pattantam és próbáltunk együtt valamilyen megoldást kitalálni, hogy estig be is tudjuk küldeni a nagyjából elfogadható minőségű feladatokat. 

Bevallom, néha úgy érzem, hogy el fogunk veszni, úgy családilag ebben a digitális oktatásban, hiába igyekeznek a tanárok, azért így, ebben a formában ez valljuk be, hogy nem ugyanaz. 

A kicsivel ezeket böngésztük ma délelőtt:


Ki emlékszik még Hunyor-major kedves állatszereplőivel készült sorozatra? 
A kisfiam régebben nagyon szerette, így a könyvespolcon ott lapult a sorozat egyik része, nagyon kellemes kikapcsolódás volt a szereplők bőrébe bújva szórakoztatni a legfiatalabb generációt. 

Aztán a piros-sárga étteremláncnál a család összegyűjtötte nekünk a menühöz járó kis könyvecskéket. A mesék két ikerpár és szüleik hajmeresztően kalandos történeteit elevenítik meg. Cressida Cowell viszonylag rövid, hasznos tudást is átadó 12 részből álló kis könyvesorozattal szórakoztatja a gyermekeket. Nagyon hasznos, akár táskában is elférő darabok, bárhol elővehetőek, és olvashatóak, nézegethetőek. 

Aztán egy matricás foglalkoztatófüzet is előkerült, amibe ragasztgattunk szép számmal, meg beszélgettünk a kis képekről. 

Barátnőm, Bori sem hiányozhat az aktulális olvasmányaink közül. Könnyen azonosulnak a kis szereplővel a kicsi lányok, már 2 éves kor körül is érdeklődve hallgatják Bori történeteit, mivel az ok a való élethez igazított eseményeket, élethelyzeteket vesznek alapul.

A farmos kis könyvecske is nagy érdeklődésre tartott számot, hiszen mostanában nagy szerepet kaptak az állatok a kislányom fantáziájában. Hasznos kis figyelemlekötő könyvecske ez is.

Kis kikapcsolódásnak a mini Trixy füzetecskék is jó figyelemlekötők. Rövid történetek, színes képek, mini kiadás, a gyerkőcök apró kezei közé való kis füzet.

Aztán alváshoz már Tony Wolf, Mesél az erdő című mesekönyve került elő, mert ilyenkor jobb egy hosszabb lélegzetvételű történetet felolvasni, mert az itthoni alvás nem megy olyan zökkenőmentesen, mint a bölcsiben szokott menni.

Ma nagyjából ezek a gyermekkönyvek voltak nálunk napirenden. Holnap gondolom teljesen más kötetek fognak lekerülni a polcról.

Véleményem szerinte nem kell mindet elejétől a végéig elolvasni - legalábbis 2 éves kor körül -, hanem addig érdemes lapozgatni, olvasgatni egy-egy kötetet, amíg a kicsit biztonsággal le tudjuk kötni vele. Ez az időtartam lehet 5 perc, de talán 15 is, ne keseredjünk el, ha még nem figyel oda hosszabb ideig. A lényeg, hogy egy rövid időt hasznosan töltünk el, és ami a legfontosabb, hogy  közösen. 

Délután, amikor alvás nélkül már nehezebb lekötni a figyelmét a könyvek helyett előkerülnek a mozgásos, vagy éppen a kreatív játékok. 

Ma pl egy szívárvány készült felhőkkel, csak úgy papírból. Még a kis 2 évesünk is simán elszórakozik a papírcsíkokkal és nagyon örült, hogy részt tudott venni az alkotási folyamatban. Miután elkészültünk már tehettük is az ablakba. 


Majd a szobában is könnyedén készíthetünk akadálypályát. Ma éppen a felfújt lufikat letettem a szobában, a feladat pedig annyi volt, hogy szlalomozva el kellett köztük haladni, úgy, hogy a lufik a lehető legkevésbbé mozduljanak el. Elárulom, nem könnyű, de a nagy is beszállt a játékba. Tesi óra letudva (vagy nem).




Amikor jó idő van akkor vagyunk olyan szerencsések, hogy ki tudunk menni a kertbe, így a levegőzést meg tudjuk oldani viszonylag könnyedén. 

Nálunk így telnek a napok, szép lassan, de a lehetőségekhez képest vidáman. A takarítást, rendrakást pedig nyugodtan engedjétek el, legalábbis én elengedtem. 


Nálatok milyenek a Karantkid napok?










2020. március 31., kedd

Március bezárta kapuit

Örölnöm kellene, hogy vége ennek a hónapnak, de valahogy mégsem megy. Március a kedvenc hónapom, nem azért, mert születésnapom van, az a legkevesebb, idén kb. el is maradt, csak nagyon szűk körben volt némi örömködés.

Márciusiu számomra a virágbaborult fákat, a tavaszi illatokat, a madárcsicsergést és a napsütéses időszak kezdetét jelenti. Egyszerűen minden évben alig várom, hogy végre március 1. legyen.



Idén valahogy máshogy sikerült ez az örömködős hónap, mint ahogy szokott, vagy szerettem volna, a hónap így a #maradjotthon jelszóval telt. 
Egy kis pozitívum, hogy közel lakunk az erdőhöz, ahol tudtunk picit kirándulni is.
A másik pedig, hogy szinte minden nap sütök házi pékárút a karanténban ragadt gyerkőcök örömére. 

Az online oktatás nem mondom, hogy könnyű, de igyekszünk megfelelni az elvárásoknak, de nem mindig sikerül. Ez van, elengedtem.

Karantén+idegeskedés+bizonytalanság=március

Talán ezzel a képlettel lehetne leírni azt, amit idén ebben a gyönyörű hónapban éreztem, a hangulatom is ennek megfelelően ingadozott.

Olvasás terén azt mondhatom, hogy nem volt olyan rossz ez a hónap, kellemes és igazán kikapcsoló olvasmányok kerültek a szemem elé.

Julie Klassen, Az udvarház titka volt az a regény, amivel március elején nyitottam. Egy igazán kellemes meglepetés volt. Kicsit Jane Austen milliőbe ültetett rejtélyes, romantikus írás. Nem mondom, hogy máskor is ennyire jól tudott volna esni, de most illett valahogy a hónap elejéhez.

Aztán folytattam némi misztikummal, amiről már írtam is, ez volt Erich von Däniken, Istenek szemtanúja. Volt némi hiányérzetem, de érdekes témákat vetett fel.

Utána jött egy jó kis P. G. Wodehouse, Gyöngyök, nők és Monty Bodkin. Hamisítatlan Wodehouse stílus, légkör és nem utolsóként jó adag  angol humor. A magam részéről nagyon kedvelem az írót, mértékkel fogyasztva nagyon jól tud esni egy-egy írása. 

Hangoskönyvet is hallgattam, igazi klasszikust. Mindig megdöbbenek, hogy az olvasás és a hangoskönyvként való hallgatás mennyire más élményt tud nyújtani. 
Ez a könyv pedig Agatha Christie, Fülemüle villája volt. Kellemes hangon történő felolvasás volt, így most nem aludtam el, persze ehhez hozzájárult az is, hogy viszonylag rövidebb novellákról volt szó. Misztikus, izgalmas, igazi jófajta Christie történet.


Agatha Christie: Fülemüle-villa / The Philomel Cottage


Emellett több elkezdett regény is várja, hogy áprilisben befejezzem őket:

Brigitte Riebe: Az újrakezdés2020. március 19., 05:58 →>
Robert Galbraith: Halálos fehér2020. február 19., 11:41 →>
Agatha Christie: Tíz kicsi néger2020. március 27., 06:56 →

Tervek áprilisra is vannak bőven, meglátjuk mit sikerül, de elsősorban a megkezdett olvasmányaimat szeretném befejezni. 

A listámon pedig ott figyel:

Némi fősikolai jegyzet, mert várnak a beadandók.

Thomas Mann: Buddenbrook-ház
Angela Petch: A toszkán titok
Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma
Emily Arsenault: Az eltört teáspohár
Agatha Christie: Az utolsó szeánsz

Ezekhez hangulattól függően még fog jönni sok egyéb, ahogy magamat ismerem.

Nálatok milyen volt március? 



2020. március 29., vasárnap

Az a bizonyos angol humor, egy csipet amerikával


Monty Bodkin Hollywoodból újra Londonba tér, maga mögött hagyván összetört szívű titkárnőjét, Sandy Millert, mert Monty az angol női gyeplabdaválogatott játékosába, Gertrude Butterwickbe szerelmes. Ám a lány atyja feltételt szabott. Montynak egy teljes évig dolgoznia kell, és csak azután veheti feleségül Gertrude-ot. A feltételt azonban nem várt módon sikerül teljesíteni, a hollywoodi mozimágnás, Ivor llewellyn megzsarolása által. Angliába lépve hősünk szándéka, hogy magáénak követelje jegyese kezét, de Montynak rá kell ébrednie, hogy az igaz szerelem útjai rögösek és kifürkészhetetlenek.


Fanyar, pikírt, vidám és könnyen olvasható.


Nagy szükségem volt már egy kis angol humorra , hiányzott, mint egy falat kenyér.  Ilyenkor kevés jobb kikapcsolódás létezik, mint egy P.G.Wodehouse kaland.
P. G. Wodehouse (1881-1975) életének nagy részét Southamptonban töltötte, azonban Angliában született és Surrey-ben tanult, így az angol életérzést személyes tapasztalatai alapján ültethette át regényeibe.  Hetven éven át tartó irodalmi pályafutása során több mint kilencven könyvet és húsz filmes forgatókönyvet tett közzé, és több mint harminc darabban és zenei komédiaban vett részt.  Igazán gazdag pályafutást tudhatott magáének. Ezt a regényt Wodehouse 91! éves korában publikálták, tehát pályafutásának egy késői darabja, ettől függetlenül teljesen rendben van, ugyanúgy élvezhető, mint a korábbi munkái. 


Monty Bodkin kalandjai folytatódnak, mely az Öröm az ürömben című Bodkin széria egy újabb gyöngyszeme. Számomra viszont eddig ismeretlen volt a kötet előzménye, mert én rögtön ezzel a részzel indítottam.
Itt szeretném megemlíteni, hogy ez a rész önálló történetként is olvasható, nincsenek erős visszautalások a korábbi cselekményekre, teljesen élvezhető olvasmány az előzmények ismerete nélkül is.

"Monty addig érvelt annak a hólyagnak, hogy az a végén meglágyult annyira, hogy azt mondta, ha Monty bebizonyítja, hogy mégsem semmirekellő, és egy évig képes megkeresni a kenyerét, akkor mégis megkondíthatják az esküvői harangokat."

Ez a bizonyos feladat adja a történet savát és borsát. Munkát találni, majd egy évig megtartani nem is tűnik olyan nagy feladatnak, kivéve, ha Monty Bodkin az alanya. A szerelem Gertrude képében ott lobog Monty szívében, mely érzés miatt mindenre hajlandó, emiatt számtalan bonyadalom és kaland veszi kezdetét, amolyan angol módra.

Bodkin első próbálkozását az apósjelölt érvénytelennek minősíti egy picike csalás miatt, így az esküvői harangok helyett újabb egy év vár rá egy állásban, amelyet a akarva akaratlanul a korábbi munkaadójának feleségénél talál meg, ahova a titokban érte epekedő korábbi titkárnője, Sandy ajánlja be. Innentől indul a mandula, mert képbe kerül egy ékszer, pár ügyeskedő simlis és néhány erős női karakter is.

Nagyon szeretem ezt a könnyed, néha már-már pikírt humort, amely Wodehouse sajátja. Emellett Wodehouse vonatkozásában mindig azt tapasztalom, hogy egy regényen belül nagyon sok szálat mozgat meg, azonban mégsem válik zavaróvá, még az sem tudja kedvemet szegni, hogy ezek a szálak nincsenek mindig szépen elvarrva.

A párbeszédek az 1920-as évek hangulatát, szójátékati és szlengjeit követik, de egyáltalán nem zavaró tényező, én nagyon élvezem.

A karaketerek pedig annyira egyediek, néhol már-már karikatúrába hajlóak, hogy ettől fogja el az embert valamilyen jóleső bizsergés és jókedv az olvasás során. Egyedül Sandy Miller nem tudott megfogni, beolvadt a háttérbe, pedig nem bántam volna, ha több erőt visz az író ebbe a leányzóba.

Wodehouse egy olyan író számomra, akit mértékkel kell tudni fogyasztani, de olyan felüldülést tud biztosítani a mindennapok során, hogy muszáj a kedvenc íróim között számontartai.

Wodehouse nagyon jól tudja, hogy miként kell szórakoztatni!

A jelen helyzet adta nehézségek senkit nem kerülnek el, de egy-egy jól megválasztott olvasmánnyal legalább egy kis időre ki tudunk szakadni a depresszív hangulatunkból. Wodehouse bármely regényét szívből ajánlom, hiszen remek karakterek, angol humor és egy Wodehoustól elvitathatalan milliő lengik át a történeteit. 





2020. március 25., szerda

Kapósak vagyunk? Ja, nem!

Engem is megihletetett a márciusi csacsogás, így ezzel a bejegyzéssel csatlakozom az agyon hypolt könyvek, amik nekem nem jöttek Témázáshoz.

Legtöbbször nem szeretek félbehagyni könyveket, ezért igyekszem jól megválasztani azokat az írókat, akiket meg szeretnék ismerni és történeteket, amelyeket el szeretnék olvasni, hyptól függetlenül. 

Azonban az, aki jelen van közösségi oldalakon - ahol könyves témák is előkerülnek, most itt leginkább a Molyra, Goodreads-re gondolok-, egyszerűen nem tudja elkerülni azokat a könyveket, amelyekért mások valamiért rajonganak. 

Mindig elgondolkodtatott, hogy mi az oka annak, hogy egyes írokat szinte piedásztálra emelnek, holott, mint később kiderül alaptalanul, vagy éppen egy-egy írást annyira dicsőítenek, hogy egyszerűen nem lehet elmenni mellette. A választ még mindig nem találtam meg, így néha én magam is beleesem egy-egy ilyen csapdába, amit a hype gőrdített elém. 

Itt rögtön következik, hogy mivel nem szeretek félbehagyni könyveket, így annak már tényleg nyomós oka lehet, ha nem fejezem be, vagy éppen a sarokba hajítanám azt. 
Ez néha mégis elő szokott fordulni, olyankor nem érzem magamat jól, mert felmerül bennem, hogy én nem vagyok eléggé értő, megértő olvasó, hiszen mindenki más valamiért imádta. 

Lassú az az elengedési folyamat, még talán a közepén járhatok, amely végén ott van a cél, hogy bizony vannak és lesznek olyan írások, amelyek egyszerűen nem nekem szólnak, nem tudnak nyomot hagyni és csak kínozni fognak, ha nem engedem el őket. 



Első ilyen érdekes találkozásom J. K. Rowling Harry Potter sorozatával esett meg. Igazából a sorozatot itt bátor dolog leírni, mert az első részből nagyon keveset olvastam el, pedig több alkalommal is megpróbáltam. 1997-ben voltam 15 éves, mire itthon számomra elérhetővé vált az első rész én már éppen kiléptem abból a korból, amikor le tudott nyűgözni a varázsvilág. Inkább egy unalmas kis bugris varázslónak gondoltam, akivel nem is éri meg törődni. Aztán el is telt sok-sok év HP láz nélkül, de valahogy mindig felbukkant itt és ott, ezért eshetett meg a többszöri próbálkozásom HP megkedvelésével. 
Itt említeném meg, hogy a sorozatból készült filmeket sem tudtam megnézni. Nem tudott beszippantani ez a világ, egyetlen tényt kivéve, hogy PS játékként imádtam a Harry Pottert.  Ennek ellenére nem mondom, hogy soha többet nem fogok megpróbálkozni a sorozattal, de még jegelés alatt van. 

Agatha Christie egyik kedvenc, ha nem a favorit íróm, így a nem is olyan távoli múltban nagyon megörültem, hogy Poirot felélesztette egy írónő, akiről ráadásul több helyen is jó kritikákat olvastam. Így gyorsan meg kellett kaparintanom Sophie Hannah Monogramos gyilkosság címen megjelent "Poirot visszatér" regényét. 
Sajnos csalódás volt, mert nem tudta visszaadni Christie stílusát, azt, amiért a regényeit oly sokan kedvelik és etalonnak tartják. Poirot egyszerűen béna volt. 
Számomra élvezhetetlen volt ez a felmelegített kása, pedig szerintem a megjelenés évében az egyik legjobban általam várt regény volt. Emlékszem, hogy elég sokáig tartott még teljesen túl tudtam tenni magamat a csalódáson. Később meg is próbáltam, hogy önálló írásként tekintsek rá, nem egy Christie utánzatként, de Poirot személye ebbe mindig bezavart. Így azóta meg sem néztem, hogy Hannah hozott e ki új regényt, vagy éppen mivel foglalkozik azóta. 



A következő döbbenet számomra a youtube sztár, Zoe Sugg munkássága volt, ami a Girl online-nal teljesedett ki. Az már eleve gáz, hogy valószínűleg szellemíró írta, de a tartalom is pont olyan bugyutára sikerült, mint ahogy számítottam is rá. Mondanó nélküli, tingli-tangli limonádé, annak ellenére, hogy a csajt is sokan imádják és a könyvet is nagy hajcihő övezte. Egyáltalán nem az a bájos, magával ragadó regény volt, ami a beharangozók és sok-sok olvasói vélemény alapján elvárható lett volna. Nagy csalódás volt, igaz nem is én voltam a célközönség, hiszen a fiatal olvasókat próbálták még inkább Zoella fanokká tenni. Ennek ellenére is úgy gondolom, sokat számít, hogy legalább egy pici mondanivalót csempésszünk, főleg az olyan könyvekbe, amelyekkel fiatalokat próbálunk megszólítani. A legjobb jelző, amivel jellemezni tudnám, az a semmitmondó.  


Matt Haig, Ha megáll az idő. Igen, itt egy percre el kell gondolkodnom, mert eléggé ambivalens érzéseim voltak az olvasás során, jó vagy sem?! Az tény, hogy egy rövid idegi a csapból is ez a regény buggyant elő. A regény alapötlete nagyon közel állt hozzám, jó értékelések előzték meg, de egyszerűen néha nem értettem, elakadtam és úgy éreztem na, itt és most tényleg megáll az idő, de nem azért, mert annyira jó írás van a kezeim között. 
Ahogy jellemezném: Nagyon álmos, szétcsúszott történetvezetés volt érezhető az olvasás során mindvégig. A stílus is hagyott némi rossz szájízt maga után, nekem nem hozta azt a minőséget, amit az alapötlet alapján vártam volna ettől az írástól. Sajnos az író több helyen is pontatlanságokat ejtett, amit leginkább a történelmi korszakok alapos tanulmányozásának hiányával tudok magyarázni. A szereplők csak úgy tengenek-lengenek a regényben, nem fejlődnek, nem irányítják a történetet. 
Most ez egy nagyon negatív hangvételű kritikának hangzik, és igazából nem is nagyon tudok olyan sok pozitívumot kihozni belőle, ami miatt bátran ajánlanám egy üdítő olvasmánynak. 

Végére hagytam a szégyenfalamra kívánkozó Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című klasszikusát. Igen, úgy érzem, hogy ez az én szegénységi bizonyítványom egyik darabja. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi ember tévedhet, hiszen régóta imádják ezt a művet, fiatalok, idősebbek egyaránt. Egyedül úgy érzem, hogy nekem nem sikerült soha megbírkóznom vele. Nem mondom, hogy kényszerből nem hallgattam már végig, mert de bizony igen. Gyermekként is meg akartak arról győzni, hogy ez olyan alapmű, amit ismerni, sőt szeretni illik. Molyon is jelenleg 3113 öt csillagos értékelést tudhat magáénak, sőt 3 csillagnál nincs is rosszabbja, de akkor sem tudoooommm megkedvelni. Számomra furcsa, idegesítő és bizarr az egész meseregény. Nem tudott  elvarázsolni, ahogy illet volna. Talán egy-egy idézet megfogott belőle, de ettől függetlenül sem tartom olyan mesének, amit nekem akár most, felnőtt fejjel be kellen fogadnom, meg kellene szeretnem. Egyszerűen nem megy hype ide, hype oda. 

Ennyi lett volna a kis témázásom, ha van kedvetek írjátok meg, hogy számotokra melyik az a könyv, ami a népszerűsége ellenére Titeket nem tudott megragadni. 

A többiek: 


3 regény - amelyek nem hagytak sok nyomot maguk után

Ez a bejegyzés három nyúlfarknyi értékelést fog tartalmazni az év elején történt olvasásaim vonatkozásában. 
Sajnos egyik történet sem hagyott olyan mély nyomott bennem, nem érzem azt, hogy egy egész bejegyzést kellene nekik külön-külön szentelnem. 
Ettől függetlenül pár sorban írok róluk, hátha valakinek mostanában pont ezekhez a kis szürke agysejteket - Poirot nyomán - nem éppen megmozgató történetekhez van kedve, energiája. 
Egyikről sem mondom, hogy nagyon-nagyon rossz lett volna, csak éppen nem adott olyan mérvű olvasási élményt, hogy sokáig velem maradjanak. 

Környezetvédők gyűjtik össze és szállítják el a Himalája hegyein, a hegymászók által hátrahagyott szemetet és az évtizedek alatt szerencsétlenül jártak holttesteit. Köztük van a titokzatos, piros kabátos katona, az immár legendássá vált Donovan ezredesé is. Róla az a hír járja, hogy kincset rejt piros katonakabátja. Leslie L. Lawrence éppen egy közeli kolostorban tartózkodik, amikor megindul a küzdelem a kabátban rejtőző gyémántokért. Leszármazottak és gyanús idegenek lepik el a kolostor környékét, gyilkosság gyilkosságot követ, hősünk életét is veszély fenyegeti, néha csak a jószerencse és a himalájai istenek mentik meg a haláltól. De végül is mit rejt a titokzatos piros kabát? Valóban gyémántokat? Ha igen, kinek a gyémántjait? A himalájai istenekét talán? Leslie L. Lawrence legújabb regénye a Kancsendzönga lábához kalauzolja el az olvasót, Lapcsang kolostorába, ahol hősünk szerint minden megtörténhet…




Az évet rögtön egyik kedvenc íróm könyvével kezdtem, amely nem volt más, mint Donovan ezredes piros kabátja I-II.
Laci bácsi és az ő regényei régóta egyik masszív pontjait képezik az olvasásaimnak. Szeretem a történeteit, legalábbis az esetek döntő részében. Azonban néha azt érzem, hogy kicsit ugyanazon a fordulatszámon pörög, megbízhatóan elduruzsol, de a korábbi történetekhez képest nem nyújt olyan újdonságot, ami lenyűgözne. Sajnos sokszor azt várom, hogy egy jól muzsikáló író tudjon megújulni, érezzem, hogy élet van a történetekben. Sajnos ez nem mindig tud megvalósulni. Most is elolvasgattam Donovan ezredes kalandját, de valahogy lapos volt, sokszor elkalandoztak a gondolataim, jóval többször kellett letennem a könyvet, mint szoktam. A terjedelem sem tett ebben az esetben jót a történetnek, túlzottan elnyúlt, a karakterek ettől kicsit ellaposodtak a végére. A szereplők is követik  a szépen megszokott sémát, van jó fiú, rossz fiú, jó csaj, rossz csaj, meg szerzetesek is szép számmal, illetve a töltelék szereplők is itt-ott felbukkannak. 
Nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok, ismét egy érdekes helyszín, egy titokzatos kolostor, de sajnos a korábban bevált séma ismétlése volt. A borítot ebben az esetben nagyon kedveltem, szerintem igazán jól sikerült megragadnia a történetet.
Kikapcsolódásnak, a hétköznapokból történő kiszakadáshoz mégis bátran ajánlom Laci bácsi könyveit, akár Donovan ezredest is. 

Az ​óceánra néz, saját strandja van – és rettenetes titka.
Az Ocean Drive 7. szám alatti kastélynak is beillő ház gótikus külseje hátborzongató titkokat rejt: számos megoldatlan gyilkosságot követtek el itt. A népszerű üdülőhelyen elhagyatottan álló épületet a helybeliek nagy ívben kerülik és úgy nevezik: a Gyilkos Ház.
Jenna Murphy hosszú évek óta nem járt már errefelé. Az egykori New York-i zsaru zaklatott múltja elől próbál megszökni, azonban nem is sejti, hogy a hely, ahol valamikor felnőtt, a gonoszság melegágya lett. Amikor azonban az ismert hollywoodi ügynököt és a szeretőjét holtan találják a Gyilkos Házban, Jenna Murphy olyan szörnyűséggel szembesül, amilyennel Manhattanben is ritkán találkozott.
Jenna hamar kideríti, hogy a ház története sokkal a sötétebb, mint azt bárki feltételezte volna. Ahogyan újabb és újabb hullák kerülnek elő, Jennát lassan utoléri a múltja, és csak a saját élete kockáztatásával deríthet fényt az igazságra – még mielőtt a Gyilkos Ház újabb áldozatot követelne.
„Patterson könyvei szinte kiabálnak megfilmesítésért. Mozijegyet kellene adni minden könyv mellé.” – New York Times


Az olvasásokat James Patterson és David Ellis Gyilkos ház című thrillerével folytattam.  Bevallom az olvasás utáni pillanatban azt mondtam, hogy hűha, ez jó volt. Ennek ellenére később kicsit megváltozott a véleményem, 1 hét múlva már csak kósza emlék maradt az olvasás, hosszabb távon semmiféle érzelem nem maradt utána. 
Szeretem a krimiket, ezért is került a látószögembe ez a könyv, vágytam arra, hogy egy jó kis sorozatgyilkosság borzolja esténként a kedélyemet. Igazából nem lenne igaz, hogy arra a pár napra, amíg az olvasás tartott ez nem történt volna meg. Azt kaptam, amit a fülszöveg is ígért, de mégis valahogy nincs meg az a WOW faktor, ami egy regényt a magasba tud emelni. Szintén azt tudom írni, hogy kiragad ugyan a hétköznapokból, de nem marad velünk. A karakterek elég közömbösek maradtak számomra, szerintem ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni, néhol érezni lehetett, hogy nem egy író vitte végig a regényt, emiatt néhol furcsa érzéseim támadtak. A cím sem igazán állt összhangban a tartalommal, nem kapott akkora szerepet a ház, meg mitől is gyilkos a ház?! Ez nem jött át sajnos. Annyi a szerzők javára írható, hogy remekül össze tudták zavarni a szálakat, ezzel az olvasót, így a krimi vonatkozás rendben is volt. 
Egynek elment. Amennyiben a szereplők kidolgozása nagyobb hangsúlyt kapott volna, akkor szerintem ennél sokkal élvezhetőbb  is lehetett volna a regény.

Öt ​nő egy céges túra keretein belül kénytelen-kelletlen nekivág az ausztrál bozóterdőnek. Az egyikük, Alice Russell azonban nem tér vissza, és a kollégái mind máshogyan számolnak be a történtekről.
A szövetségi rendőrként dolgozó Aaron Falkot különösen foglalkoztatja a nő eltűnése, Alice ugyanis korábban informátorként segítette a munkáját. A természet elszigetelt sarkaiba vezető nyomozás során Falk különböző titkokra bukkan, belegabalyodik a túrázók viszonyrendszerének pókhálójába, és próbál rájönni, hogy a belső viszályok elég komolyak lehettek-e ahhoz, hogy gyilkossághoz vezessenek.

Jane Harper az Aszály és A természet ereje című nemzetközi bestsellerek szerzője. A világszerte 34 országban kiadott Aszály megfilmesítési jogát Reese Witherspoon és Bruna Papandrea vásárolta meg, és a regény számos rangos díjat elnyert, köztük az angol CWA Arany Tőrt a Legjobb bűnügyi regény kategóriában, egy Ned Kelly- és két Davitt-díjat, az Ausztrália legnevesebb irodalmi díjának számító Victorian Premier's Literary Awardot a Kiadatlan kézirat kategóriában, valamint az Indie-díjat az Év könyve kategóriában és az Ausztrál Könyvipar díját az Év ausztrál könyve kategóriában. Jane 13 évig dolgozott nyomtatott lapok újságírójaként Ausztráliában és Angliában egyaránt. Jelenleg Melbourne-ben él.

Aztán átugorva egy olvasást máris érkezett Jane Harper-től a Természet ereje. 
Korábban az Aszály című regényét eléggé kedveltem ahhoz, hogy most is várakozással telve kezdjem el az olvasást, illetve vártam, hogy ismét találkozzam Aaron Falk nyomozóval. Egy izgalamas helyszínen játszódó lélektani krimire vágytam, amire a fülszöveg alapján megvolt minden esélyem. A borítón hamar túltettem magamat, ami sajnos eléggé el lett rontva, nem értem pontosan, hogy hogyan is került kiválasztásra,  nem a természet erejét szimbólizálja, sőt a történethez sem kapcsolódik szervesen, akkor vajon mivégre választhatták pont ezt a borítót?! Ettől függetlenül ezen még át is léphetnénk, ha a tartalom egy remek krimi lett volna, de sajnos távol álljon tőle.
A három könyv közül talán ebben csalódtam leginkább. Számomra egy elnyújtott, utálatos/unalmas szereplőkkel tűzdelt, ráadásul unalmas leírásokkal tarkított eseményláncot jelentett ez a regény. Egyetlen karaktert sem tudok kiemelni, aki valamiért is érdekes lett volna, vagy legalább valamilyen szempontból megfogott volna. A krimi szál sem tetszett ebben az esetben, pedig sokat vártam az írótól. Az Aszály után azt reméltem, hogy sikerül egy nagyott lépnie, valami igazán izgalmassal előállnia, de ez nem így lett. Aaron Falk nyomozó teljesen ellaposodott, egyszerűen semmiféle energia nem áradt a karakterből, már csak azt vártam mikor nyúl a piáért, mert kb. olyan fura volt mindvégig a személye. A női karakterektől is ki tudtam volna futni a világból. Igazából csak becsületből olastam el, meg kíváncsi voltam, hogy a végén jön-e valami nagy csavar, amitől eldobom az agyamat, de valahogy ez elmaradt. A helyszín egyébként remek alapot nyújtott volna egy igazán ütős krimihez, de sajnos a leírások is elmaradtak attól, amiben reménykedtem. Erre a Harper regényre azt kell mondanom, hogy valahol elromlott a koncepció, sokat akart a szarka, de nem bírta a farka, vagy valami ilyesmi...

2020. március 24., kedd

Erich von Däniken- Istenek szemtanúja és egy kis helyzetjelentés

Volt egy elhatározásom, hogy idén újra aktívabban fogok bejegyzéseket gyártani, de sajnos eddig nem így alakult. 
A világban kialakult helyzetet talán nem is kell részleteznem, hiszen mindannyian megéljük, átéljük. A digitális karantén korát éljük. A gyermekeink itthon tanulnak, mi pedig jó esetben a home office rejtelmeit próbáljuk magunkévá tenni. 
Emellett sokan aggódunk és figyelünk. Nem is részletezném ezt tovább, hiszen mindannyian tudjátok miről beszélek. 

Az év eddig úgy alakult, hogy jutott időm olvasgatni, annak ellenére, hogy van egy új munkahelyem, amely új kihívásokat támaszt, vannak gyermekeim, egyikük felvételi előtt áll, digitálisan nyomul a tanteremben, több vagy éppen kevesebb sikerrel és egy bölcsis örökmozgóról is gondoskodom, teszem most mindezt itthon. Ehhez hozzáadhatom a saját főiskolai tanulmányaimat, digitálisan,  döcögősen. 

Mondhatjuk, hogy új év, új kihívások, extrém módon és módszerekkel.

De száz szónak is egy a vége itthon vagyunk, egészségesek vagyunk, így ebből próbáljuk kihozni a maximumot, amit a helyzet megenged. 

Tehát, ami pozitívum, az az, hogy amíg a nagy pihen, a kicsi alszik  én bepötyögtem a legutóbb befejezett olvasmányomról egy rövid szösszenetet.

Erich von Däniken - Istenek szemtanúja


Az ​„ősi idegenek” teória atyja most előrukkol mindennel, amiről eddig hallgatott. Fél évszázada, mióta ír, Däniken soha nem ingott meg abban a hitében, hogy a prehisztorikus időkben más bolygók lakói idejöttek kapcsolatot teremteni az emberiséggel, és azóta is figyelnek bennünket. Hogy tudta ilyen kitartóan állítani, hogy ufók léteznek és időnként embereket rabolnak el, hogy megvizsgálhassák őket? Miért ismétli újra meg újra ebbéli álláspontját a hivatalosan elfogadott történelemírás ellenében, miközben kritikusai lenéző hangon, igen ellenségesen támadják?
A válasz az: Erich von Däniken azokhoz szól, akik hajlamosak elfogadni az elméleteit. Aki már látott ufót, vagy akit elraboltak, az hisz neki! Még ha a beavatottak kevesen is vannak.
Ebben a könyvében a nyolcvannégy éves író olyan szemtanúkat sorakoztat fel, olyan titkokat és történeteket mesél el, amelyeket mind ez idáig megtartott magának, és bemutat olyan beszélgetéseket és összefüggéseket, amiktől tátva marad a szája az olvasónak.




Däniken neve nem volt ismeretlen számomra, hiszen számos könyvet publikált, illetve az Ősi idegenek sorozata is igazán érdekes volt. 
Ezt a kötetet izgalommval vettem kézbe, hiszen azt reméltem, hogy egy remek kalandozás lesz az író által eddig titokban tartott történetei között. 

Pict. from Tatjana Ingold
http://www.daniken.com/en/
Ennek ellenére nem pontosan ezt kaptam, bár meg lett volna erre is a lehetőség. Ami tetszett, hogy egy csipet Indiana Jones érzés végig ott volt a feltárt érdekességek között. Ott volt a lehetőség, hogy egy remek kalandos beszámoló születhessen meg izgalmasabbnál izgalmasabb eredményekről és helyszínekről. Ennek ellenére némiképpen csalódtam, mert az egyes események semmiféle sorrerndet nem követtek, olyan hol itt, hol ott érzésem volt az olvasás során. Hol Jézus nyomában volt, hol pedig egy házaspár UFO észlelésével foglalkozott, majd ugrottunk a piramisokhoz, vagy éppen Peruba. De számomra nem is ez volt a legnagyobb probléma, hiszen még csak-csak elolvasgattam az egyes részeket, hanem az nem tetszett, hogy sokszor visszautalt a korábbi köteteire és ezáltal némiképpen befejezetlenül, vagyis inkább kurtán furcsán leírva hagyta az egyes részeket. Elhiszem, hogy az a céla, hogy előkapja a kedves olvasó a többi kötetet is, de sajnos erre nem mindig van mód és lehetőség. Emellett számomra végig olyan olvasási élményromboló önigazolás és bizonyítási kényszer jelent meg, ami rontott az élményt. Folyamatosan arra tért ki az író, hogy őt mennyien nem szeretik, mennyi ellenlábasa van és mennyire megpróbálják őt ellehetetleníteni. Ezek a kis értekezések folyamatosan mezavarták, megszakították a valódi élményolvasást, amelyet a történetek önmagukban biztosítottak volna. Véleményem szerint jobb lett volna, ha a véleményének szentel egy rövidebb -átugorható- fejezetet és hagyja az olvasót elmerülni az ősi civilizációk egy lehetséges történetében. 

Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy nem tetszett a könyv, mert az így ebben a formában nem lenne igaz. A történetek érdekesek voltak, elgondolkodatóak, de számomra sok volt benne a zavaró tényező is, ami miatt nem tudtam maximálisan az olvasásra koncentrálni. Emellett örültem volna, ha egy témát befejez és akár az expedicióit részletesebben is feltárja, mert így mindenből egy keveset kaptunk, de nem azt, amire egy értő, kíváncsi olvasó vágyott. 

Ajánlom ettől függetlenül a téma kedvelőinek és a szkeptikusoknak is, mert Däniken egy inspiráló, de megosztó személyiség, ami az írásain keresztül is remekül érződik. 

2020. január 5., vasárnap

Újévi Könyves Fogadalmak Book Tag

Milyen régen töltöttem ki tagat, pedig korábban nagyon szerettem megírni és másoknál olvasgatni az ilyen jellegű bejegyzéseket. 

Most Tekla videójában jött szembe ez a tervezgetős tag, és jött az ujjaimba a bizsergés, hogy én is töltsem ki.

Idén ismét tervezetten, szervezetten probálom az olvasási élményeimet gyarapítani. Az olvasásokat szépen vezetni fogom a Moly és a Goodreads oldalakon is, hogy év végére reményeim szerint legyen egy szép kis statisztikám is.

Jöjjenek a kérdések:

1. Egy író, akitől szeretnél olvasni idén, de eddig még semmit nem olvastál tőle

Delia Owens, mert nagyin kíváncsi vagyok az Ahol a folyami rákok énekelnek című regényre. Erőt gyűjtök - mert úgy érzem, hogy a téma miatt szükség lesz rá - és még a tél vége előtt el szeretném olvasni. 

2. Egy könyv, amit mindenképpen szeretnél elolvasni

Cristiana Pedersoli, Apám, Piedone című életrajzi kötete. 

3. Egy klasszikus, amit szeretnél elolvasni

Bármi Jane Austen-től, van pótolnivalóm az írónőtől

4. Egy könyv, amit szeretnél újraolvasni

Agatha Christie, Halál a Níluson kötete, mert az írónő vonatkozásában sajnos csak az újraolvasás maradt

5. Egy könyv, ami ezer éve várólistás és 2020-ban el akarod olvasni végre

P. G. Wodehouse: Golfőrültek, régóta rakosgatom

6. Egy jó vastag könyv, amit beterveztél

Robert Galbraith, Halálos fehérje a maga 640 oldalával szerintem pont jó lesz

7. Egy író, akitől már olvastál és 2020-ban is szeretnél

Leslie L Lawrence, az ő könyveo szinte minden évben előkerülnek nálam

8. Karácsonyra kapott könyv, amit el fogsz olvasni 2020-ban

Nevetni fogtok, de nincs ilyen, mert nem kaptam könyvet senkitől karácsonyra

9. Egy sorozat, amit elkezdeni és befejezni is 2020-ban fogsz

Ritkán olvasok sorozatokat, még nem fogott meg semmi, ami idén muszáj olvasás lenne

10. Van valami olvasási terved? Ha igen, hány könyvet tervezel 2020-ban elolvasni?

Idén 60 könyvet jelöltem meg a Goodreadsen, mint terv, ezt szeretném teljesíteni

11. Bármilyen egyéb célkitűzés?

Találni legalább olyan jó thrillert/krimit, mint J. D. Barker 4MGY sorozata volt 2019-ben

2020. január 4., szombat

Michael Finkel: Az Északi-tó fantomja

Fülszöveg: Sokan ​álmodozunk arról, hogy kiszabadulunk a modern, felgyorsult világ mókuskerekéből. Sokunkban él egy idilli kép a természetközeli létről és arról, hogy mindent hátrahagyva új életet kezdjünk valahol a világtól elzártan.
Christopher Knight azon kivételek közé tartozik, akik valóban hátat fordítottak a civilizációnak. 1986-ban alig húszévesen autóval Maine-be hajtott, majd a járművet hátrahagyva eltűnt az erdő sűrűjében. Önkéntes száműzetésbe vonult, és több mint 25 éven keresztül nem találkozott és nem beszélt senkivel. Láthatatlanná vált. Minden évszakot a szabad ég alatt töltött, s még tüzet sem rakott.
Miért döntött így? Hogyan volt képes életben maradni? Milyen kihívásokkal találta szemben magát? Mit tanult a tapasztaltakból?
Michael Finkel könyve az Északi-tó fantomjának egyedülálló történetét meséli el. Vérbeli újságíróként Finkel meg akarta érteni Christopher Knightot és azt, miért ezt a sorsot választotta. Könyve így egyszerre izgalmas portré egy különös emberről, illetve elgondolkodtató számvetés a magányról, a közösségről és arról, hogy mi ad egyáltalán értelmet az életünknek.
„A modern élet egész berendezkedése olyan, hogy bármi áron elkerüljük a magányt, pedig néha érdemes szembenézni vele. Minél távolabbra száműzzük magunktól, annál nehezebben birkózunk meg vele, és annál félelmetesebbnek tűnik.”

Mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, bevallom, hogy sosem hallottam Knightról és arról, hogy ő az Északi-tó fantomja. Nem voltak nagy elvárásaim, de így utólag elmondhatom, hogy kár lett volna kihagyni ezt az olvasmányt. 

Christopher Thomas Knight nem sokkal az érettségije után önként kivonult a társadalomból. Egyszerűen mindent maga mögött hagyott, hogy megkeresse azt a dolgot, amelyet talán ő maga sem tudott megfogalmazni, de a magányban vélte megtalálni. Megállt a kocsijával, ott, ahol kifogyott a benzin, bevetette magát az erdőbe és 27 éven keresztül ki sem jött onnan, kivéve, amikor a túléléséhez szükséges élelmiszereket, használati tárgyakat ellopta egy táborból, illetve nyaralókból. Azonban eközben is mindvégig rejtve maradt, és így válhatott a "rettegett" remetévé a környéken. Ki ellenszenvvel, ki szeretettel fordult a remete felé, de mivel senki nem látta, ezért nagylábhoz és a yetihez hasonlítgatták. Ez a hasonlítgatás azért némi túlzás véleményem szerint, de a szóbeszéd sok érdekes dolgot tud produkálni, akár tömegeket is meg tud mozdítani, ahogy ebben az esetben is történt. 
Miután a technika fejlődésének köszönhetően egy betöréses lopás alkalmával lefülelték a médiának se kellett több, Michael Finkel elkapta a csontot és nem eresztette egészen addig, amíg le nem írta a teljes story-t.  Minden lehetséges módon küzdött a sikerért és nem mindig szépen.
Valljuk be, hogy nem egy megszokott dolog, amin Knight keresztülment, 27 éven keresztül élt teljesen elszigetelten egy tisztáson, Maine erdeiben. El sem tudom képzelni, hogy ezt egy ember ebben a formában meg tudja valósítani, ráadásul úgy, hogy a szeretteit, az életét egyszerűen hátrahagyja. Itt elgondolkodtam, hogy valóban a szerettei volak-e ezek az emberek, vagy csak egy családnak nevezett életközösség, amibe egészen kicsi korától belekényszerült?!

Michael Finkel jókor, jó időben kapta el a történetet, igaz ő maga egy kicsit túljátsza a szerepét, de tagadhatatlanul ráérzett arra, hogy mennyien szeretnének a mai rohanó mókuskerékből kiszakadni és kivonulni a társadalomból. Aki azt mondja, hogy egy-egy családi/munkahelyi/egyéb rázós szituáció után nem gondolkodott el azon, hogy milyen jó is lenne elindulni és vissza se nézni, az szetintem nem teljesen őszinte önmagával szemben sem. Aztán persze egyikünk sem lépi meg, vélhetően nem is sikerülhetne, de a lehetőség ott huncutkodik azokban a bizonyos eldugott agyi szegmenseinkben, valahol eltemetve.
Erre tessék, van a világon egy ember, aki mindezt meglépte és sikerült kitartania 27 évig. Itthon nem voltak hangosak a médiumok Christopher Thomas Knight esetétől, ezért is remek, hogy megszületett ez az elbeszélés. Örülök, hogy volt egy újságíró, aki addig nyomult, míg össze nem rakta a történéseket. Igen, Finkel nyomult, ezt érezni mindvégig, ami néha zavaró volt. Az ő bizonyítási kényszere itt- ott rossz irányba viszi az események kibontakoztatását, azonban el lehet tőle vonatkoztatni és  csak Knight-ra összpontosítani.

Mindig is szerettem azokat a regényeket, amelyeknek van valóságalapjuk, valahogy az ilyen jellegű írások mindig izgalmas történeteket jelentenek számomra. Szeretek abba is belegondolni, hogy a leírtak valahol, valamikor megtörténtek, azoknak szemtanúik voltak, a cselekmények sok ember életére hatással lehetettek, sőt, talán hatással vannak a mai napig.
Emellett ott van bennem mindig a kisördög is, hogy az író mennyire vitte el a történtet már-már a fikció irányába. Szóval összességében az ilyen jellegű dokumentumregényeknél mindig érzem, hogy elgondolkodtatnak, sokkal jobban ösztönöznek arra, hogy nézzek a sorok mögé, mint egy olyan regény, amelyről az első percben tudom, hogy csupán az író képzeletében születtek meg a szereplők, az események.

Ez a történet az első perctől bizarr, annyira furcsa karakterekkel kerülünk szembe, hogy megállapíthatjuk, hogy ilyet csak maga az élet tud produkálni. A család ahonnan Knight kilépett önmagában megérne egy misét. Egyértelműen a közömbös, antipatikus szavak jutnak az eszembe az ő vonatkozásukban. Annak ellenére kirajzolódik egy kép, hogy igazából nem ismerjük meg őket, pedig biztos vagyok benne, hogy a háttér is legalább olyan pszichológiai aspektusokkal bírna, hogy megérne egy kicsit bővebb betekintést. Viszont itt nem a háttér kibontása a cél, hanem a társadalomból való kivonulás Knight szemszögéből. Az sem válik annyira fontossá, hogy a 27 évet milyen módszerekkel élte túl, sokkal inkább a belső motiváció. A tábor, az eszközök, a mindennapok leírása inkább csak kiegeszítők, amelyek bezárják a kört. Ettől függetlenül remekül funkcionálnak mindvégig ezek a leírások, látványosak, átérezhetőek, a csendet szinte halljuk olvasás közben.

Knight az Északi-tó környékén fogalommá vált, egy igazi fantom, aki hatással volt a környezetére, még akkor is, ha 27 évig senkivel nem érintkezett direkt módon. A "lábnyomát" viszont több helyen ott tudta hagyni.

A történet egy elbeszélés, amelyből kibontakozik egy olyan emberi sors, amely végül a kivonulást, a remete lét nehézségeit vállalva hagy maga mögött mindent. Azonban egyetlen szegmenst nem tud teljesen kiiktatni, még pedig a 20 év alatt megtanult vágyakat az alapvető szükségletek iránt. Ebből kiindulva pedig rálép egy olyan útra, amely a bűn vékony mesgyéjén ingadozik, mégpedig a lopás vonatkozásában, amely a létfenntartásán picit túl is megy, és nem bír ezáltal teljesen láthatatlanná válni a társadalom számára. Nagyon érdekes ez a lopás-teljes kivonulás/elszigetelődés ellentmondása, ami a puszta létfenntartáson azért némiképpen túlmutat. 

Történet egy emberről, Christopher Knight-ról, aki önként kivonult a társadalmunkból, talán az utolsó igazi remete. Bár valójában a remete nem éppen a megfelelő szó rá, de ahogy az író, úgy én magam sem tudom jobban meghatározni a mibenlétét.
Érdekes, elgondolkodtató, érzelmileg vibráló, remek hangulattársításokkal megírt dokumentumregény. Remek példa arra, hogy egy közepes író is érdekessé, szerethetővé tud tenni egy művet. Finkel pontosan ilyen író, akinek érdemes egy esélyt adni, és olvasás közben kivonulni a mindennapjainkból.

5/4



2020. január 3., péntek

Újra blogolok! Helló 2020., már vártalak!


Üdvözlet 2020. és kedves látogatóim! 

Nem kevés szünet után ismét érzek némi késztetést, hogy a kis blogvilágomba újra életet lehelljek.

A blog a bejegyzések nélkül is élte tovább a megszokott mindennapjait, jöttetek, olvasgattatok, keresgéltetek a bejegyzések között. Ámulva láttam, hogy több bejegyzés olvasottsága is több ezer megtekintést produkált, WOW!

Összességében hiányzott ez az életstílus, vagy inkább érzelemcunami, amit a blog adott, és itt nem a számokról van szó. Sokkal inkább a blognak köszönhető barátságokról kedves levelekről, a kiadók bizalmáról, értitek.

2019-ben nagyon sok dolog történt, de mondhatni, hogy a mérleg a jó és rossz dolgok vonatkozásában nagyjából egálban billegett. Örülök, hogy léptünk egy évet, végre kikristályosodtak a terveim is, főleg a  hogyan tovább, az élet minden területén.


Ami jó, az például az, hogy az elmúlt egy évben is sikerült sokat olvasnom. Sokat és jókat, avattam kedvenceket, és futottam bele kezdetleges próbálkozásokba is, amiken hamar túlléptem. Ambrózy báró 2019-ben is abszolut kedvenc volt, természetesen.

Nem bántam meg, hogy nem ültem rögtön géphez, hogy lejegyezzem a gondolataimat, mert így volt jó, kényelmes. Nem kellett határidőre olvasnom (milyen felszabadító érzés), csak azt olvastam, ami érdekelt, megfogott, de még csak listákat sem vezettem, így semmiféle 2019. évi statisztika nem áll rendelkezésemre. Továbbra is párhuzamosan olvastam 3-4 könyvet is, egyszerre merültem el több korszakban, több műfajban, amit imádtam.

Ami még izgalamas volt, hogy szeptembertől ismét iskolapadban ülök, ezúttal a pedagógus pálya rejtelmeit céloztam meg, holnap lesz a félév utolsó vizsgája, ennek ellenére bejegyzést pötyögök. Hahhh...

A könyves blogokat, bloggereket azért természetesen követtem, teljesen nem szakadtam el ettől a világtól, csak detoxra (mostani divatos szóval szólva) volt szükségem, sok szempontból. 

Azonban úgy érzem, hogy 2020. ismét arra ösztönöz, hogy visszatérjek és írjak, listákat készítsek, az olvasásaimat pedig megörökítsem itt, a kis játszóteremen.

Köszönöm, ha újra olvastok, velem tartotok! Buék! 
 

Könyvlelő Published @ 2014 by Ipietoon