Fülszöveg: Egy fiatal magyar tudós XVII. századi misztikusok után kutat a British Museum könyvtárában. Earl of Gwynedd, a Pendragon család feje meghívja várába, és Mrs. Eileen St. Claire, egy csodálatos fiatal nő, titokzatos gyűrűt küld az Earlnek az ifjú tudóssal.
Így kezdődik Szerb Antal egyedülállóan izgalmas, nagyszerű szatirikus detektívregénye, amely a legendákkal teli, varázsos walesi tájra viszi el az olvasót, ahol a képzelet szülte kísértetvilág a kor valóságos kísérteteivel ütközik össze egy hatalmas örökségért folyó izgalmas hajsza keretében.A Pendragon legenda Szerb Antal sokoldalú tehetségének sajátos kifejezője. A homo ludens, a játékos ember, aki kirándul saját szférájából a tudománytól legtávolabbra eső könnyű, szórakoztató irodalom műfajába, és megtölti azt szellemének fényével, bebizonyítja, hogy fantasztikus és bűnügyi regényt is tud írni, sőt jobbat, mint ennek a műfajnak az iparosai. Mert ő közben magas színvonalú irodalmat is közöl, és bírálja, kinevetteti azt a sznob angol úri társaságot, mely oly nagyon fogékony a misztikumra. S ezzel tulajdonképpen ezeknek a műfajoknak a paródiáját adja.
A Mini-könyvklub júniusi közös olvasása Szerb Antal: A Pendragon legenda című regény volt.
Nagy reményekkel kezdtem bele az olvasásba, gondoltam egy jó kis kalandba csöppenek, de végül mégis úgy alakult, hogy az utolsó napra hagytam az értékelést, mert egyrészt egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg szeretném írni, másrészt, hogy ki szeretnék tenni egy olyan bejegyzést, ami mindvégig elég negatív. Ez utóbbi miatt azért töprengtem, mert sokan szeretik ezt a regényt, az írót, de számomra szinte a kínzás kategóriával ért fel az egész olvasás, pedig úgy gondolom és érzem, hogy alapjában véve a furcsa olvasmányokra is nyitott olvasó vagyok.
A történet szerint Bátky János 1933-ban - amikor éppen a British Museum-ban kutat -, meghívást kap Owen Pendragon Earl-jének Llanvygan nevű, titokzatos kastélyába. A meghívás pont kapóra jön számára, hiszen így lehetősége adódik egy remek kutatási témába fejest ugrani, nevezetesen a Rózsakeresztesek fennmaradt emlékeit testközelből tanulmányozni, hiszen a kastély és Owen Pendragon is szoros szálakkal kötődnek a társasághoz.
Onnantól kezdve, hogy Bátky eldönti, azt, hogy elutazik a kastélyba egyre több furcsa esemény és személy kezd felbukkanni az életében. Néha nehéz a karakternek is határt húzni a valóság és a fantázia világa között, hát még nekünk olvasóknak. Ezzel kezdetét veszi egy kusza, furcsa hajsza, aminek se füle, de még farka sincsen. Az első laptól kezdve nehéz megállapítani, hogy ki kit üldöz, ki kihez kapcsolódik és akkor a többi kezelhetetlen furcsaságról még nem is beszéltem. Az első néhány oldal után még reménykedtem, később magamban kerestem a hibát, hogy miért nem tudok belemerülni a történetbe, biztos az én készülékemben van a hiba, de a történet végére rá kellett döbbennem, hogy ezt a regényt sosem fogom érteni és szeretni.
Gyakran a mondatok is úgy tűntek, hogy szavakat rak az író egymás mellé, amiből végül kijön a lényeg, de nagyon kusza és nélkülöz mindenféle irodalmi értéket. Addig, amíg rá nem állt erre a furcsa gondolatmenetre az agyam előfordult, hogy vissza is olvastam egy-egy mondatott, azért, hogy ne veszítsem el a fonalat.
Talán picit érthetőbb lesz, ha mutatom is mire gondolok:
"Az ablakhoz rohantam. Lenn valami sötét test feküdt és vonaglott. Felettem pedig a balkonon, valaki állt. Vagy lebegett, mit tudom én, minden olyan valószínűtlen volt. Fekete ruhában, és a malomkő-gallért csak én képzeltem hozzá? Vagy az egész alak magam szülte fantomalak volt a titkos értelmű éjszakából?..."
"És aztán megnéztem az órát, és fél kilenc volt, és megnéztem az órát, és kilenc volt. Leültem, felkeltem, mentem konokul és kétségbeesetten, és az erdő még mindig az erdő volt."
"Odamentem egy fához, és megpróbáltam megállapítani, hogy milyen fa. Nem sikerült. Fa volt, egy absztrakt fa."
"Nem baj, csak egyenesen, gondoltam. Rágyújtottam, és elindultam lefelé, abban az irányban, ami érzésem szerint az eddigi irány folytatása volt. Kicsit gyanakodva ugyan, mert tudtam, hogy az ilyen természetű érzéseim megbízhatatlanok szoktak lenni.
Egyetlen pozitívumként a helyszínt, Wales-t tudnám megemlíteni, de még az atmoszférán ez sem tudott sokat lendíteni, valamint a történethez annyit hozzáadni, hogy szerethetővé, de legalább élvezhető olvasmánnyá tudjon válni a környezet által. Azok a helyzetek, amelyekbe a szereplők elvileg azért keveredtek, hogy dobjanak egyet a történeten, nos, azok egyenesen katasztrofálisak voltak, néhol egészen bugyuta megoldásokkal meghurkolva."
Furcsállottam, hogy azért mégis találtam egy olyan erős női karakter, akit kicsit meg tudtam kedvelni, aki nem más, mint Lene, a német amazon. Az író érezhetően a férfi karakterekre koncentrált, mégis az egyik női karakterrel tudott egy pici plusz életet lehelni a történetbe, talán a regény egyetlen kiugrása tudott elnni ez az erős, humorosnak mondható női karakter.
Az olvasás során pedig folyamatosan azt éreztem, hogy az író lenéz mindenkit, legyen szó az olvasókról, a nőkről vagy éppen az általa megformált karakterekről.
Számomra ez a regény olyan volt, mintha egy részeg lázálmába tekintettem volna be egy ablakon keresztül, ahol furcsa lények kavarognak, némi misztikus zöngével, na meg persze a „feledhetetlen” csapongó, bugyuta karakterek szépen rohannak a vesztük felé.
A nyomozás, mint az egyetlen reménysugár hamar kialudt, kriminek gyenge, szépirodalomként élvezhetetlen, kalandnak sem megfelelő, a romantikát és a humort hagyjuk is, tehát sajnos még egy zsánert sem tudok ráhúzni erre az olvasmányra, hogy azt mondjam, hogy egynek elmegy.
Biztos a meleg is teszi, de ez most nekem nagyon nem esett jól, a hónap nagy részében kínlódtam a regénnyel. Próbálkoztam, végig is olvastam, de igazából csak az időmet rabolta. Nagyon ritkán írok valamiről ennyire negatívan, mert igyekszem minden esetben kiemelni a pozitívumokat is, de ez most nem ment.
