2015. június 12., péntek

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata közepette is megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?



Mostanában elég sok olyan könyvbe botlottam, ami nem igazán tetszett. Nem tudom, hogy velem van a baj, vagy sok könyv mostanában tényleg nem üti meg a mércét. Egy-egy kivételtől eltekintve a chick-lit-ek nem szórakoztatóak és nem humorosak, legfőképpen pedig nem csöpögnek a romantikától, inkább nyivákolnak, siránkoznak a sokszor béna főszereplők. Most nem azt mondom, hogy az Ahol a szivárvány véget ér egy borzalom volt, de én a sok pozitív vélemény után nem ezt vártam.  


Véleményem

Bevallom, eddig az írónő nem sok vizet zavart az olvasásaim tengerén, még a nevét is csak annyira néztem meg, hogy simán Cecíliának láttam. Legfőképpen azért nem érdekelt, mert még a csapból is ő folyt egy időben, értsd Moly, blogok, sikerlisták stb. 
Most a Mini-könyvklub keretein belül már nem tudtam csak ilyen lazán elmenni a könyv mellet, mivel júniusban Cecelia Ahern, -igen, megtanultam a nevét- volt soron, Az ahol a szivárvány véget ér című regényével.

Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy egy másfajta chick-lit-tel találkoztam, mint amit vártam. A levélregény alapjain nyugvó e-mail váltások igazán egyedi keretet adtak a történetnek, annak ellenére, hogy az igencsak halovány volt, mindjárt le is írom, hogy miért. 

Volt már olyan érzésetek, hogy valami bűnös dolgot követtek el azzal, hogy meglestek, kilestek valakit? Amennyiben nem, akkor ennek a könyvnek az elolvasásával ne várjatok tovább, mert most pont ilyen érzésetek lesz, és bevallom izgalmas volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy a történettől továbbra sem vagyok elszállva, de maga a formátum, ahogy több szereplő magánüzeneteibe beleolvashattam számomra valami újszerű és izgalmas volt. 

A valóságban nem tenném meg, hogy elolvasom más privát beszélgetését, de itt adott volt legálisan a lehetőség, még akkor is ha csak kitalált szereplőkről van szó.
Az a mélység, mint ahogy a könyvön keresztül behatolhattunk idegenek magánszférájába már-már zavarónak tűnhet, de mégsem tudjuk abbahagyni a "leskelődést", a kíváncsiság visz előre.

A történet elég sablonos, gyermekkori barátok nem tudják eldönteni, hogy feladják-e a barátságot egy szorosabb kötelékért, ami nem tudni hova vezetne, az örök szerelemhez, vagy a barátság elvesztéséhez, ezért inkább mindketten majd 40 éven keresztül szenvednek az orrunk előtt.

A regény egy életen keresztül követi Rosie&Alex barátságát és tipródását. Sokszor már én is velük együtt őrlődtem, néha már a fejemet vertem volna a falba, hogy felnőtt emberek nem lehetnek ennyire bugyuták. Hahó, ébresztő! Házasságok, válás, halál, munkahelyek, mind-mind jönnek és mennek, a szereplők pedig eközben nem sokat fejlődnek. Kicsit olyan volt, mintha mindenki megrekedt volna a kezdeti fázisban és továbbra is 5 éves gyerekek maradtak csak éppen felnőtt életet élnek. Valahogy nem jött most annyira össze, hogy gyorsan egy könyvbe besűrítse az írónő több ember felnőtté válását is, akár több generáción keresztül.

Rosie és Alex mellett a családjuk és barátaik velük folytatott levelezéseibe is bepillanthatunk, ami megtöri a köztük lévő enyhén monoton huzavonát. 

Az e-mailek néhol éveket ugranak, ilyenkor csak kapkodtam a fejemet, hogy jó ég ez a gyerek már fel is nőtt? Rosie és Alex már 50 évesek? Mi van? Mi történt az átugrott időben?
Szóval maradtak zavaróan üres részek.
 Egyébként ez a nagy időbeli ugrálás kicsit le is lombozott, mert valahogy mostanában tényleg gyorsan múlik az idő....

Szereplők

 Rosie és Alex bennem nem mozgattak meg olyan érzelmeket, mint ami elvárható lett volna. Az olvasó inkább egy netes kukkolónak érzi magát, mint a történet részesének. Valahogy végig kívülálló maradtam, nem tudtam ezáltal túl sok érzelmet vinni az olvasásba, nem mondom, hogy nem volt egy-egy rész, amikor egy picit ne sajnáltam volna a szereplőket, de nem volt egy nagy érzelmi vihart keltő, vagy éppen romantikus, zsebkendőbe szipogós olvasmány. 

 Rosi és barátnője Ruby beszélgetéseit bevallom néha át is ugrottam, mert annyira nem érdekelt, hogy miről beszélnek és szerintem túl sokat nem is mulasztottam vele, mert a történet továbbra is legfőképpen Alex és Rosie e-mail-jei nyomán haladt.

Külön ki kell emelnem Pina Bettinát, hát ilyen találó nevet, mindig felderültem, amikor megláttam. P.B. a ráaggatott gúnynév ellenére nem volt ellenszenves szereplő, egy alig-alig megjelenő karakter volt csupán, akit még sajnáltam is, hogy Alex így kibabrált vele,  sőt szegény srác még önmagát is alaposan átverte. 

Összegezve

Szerintem kicsit túl volt értékelve a könyv, nem tudom milyen lehet a film, de talán megnézem. El bírom képzelni, hogy ez most egy olyan eset, hogy jobb lett volna előbb a filmet megnézni és úgy elolvasni a könyvet, mert ez most nem jött át. Kíváncsivá tett, hogy ezt a levélregény formát, hogy sikerült filmre vinni.

Az olvasással gyorsan haladtam, mert kíváncsi voltam, hogy lesz-e nagy csavar, vagy valami felkavaró a végén. Nem árulom el, hogy a végül tapsoltam, sírtam, vagy esetleg bosszankodtam-e. ;) Derítsétek ki, mert olvasásra ajánlom a könyvet, attól eltekintve, hogy engem picit idegesített, de ugyanakkor kíváncsivá is tett egyszerre.

Szerettem és utáltam. Bosszantott, hogy két intelligens ember ennyire elvesztegeti az életét és inkább szenved, virágról virágra ugrál és mégsem veszi észre azt, ami nyilvánvaló.  A kivitelezést viszont szerettem, végre valami, ami eltért a szokásostól és mégis működött, nagyon tetszett ez az újszerű levélregény megoldás. Egy kicsit még a sablonos történetet is fel tudta javítani, mert néhol, ahol már éppen azt mondtam volna, hogy elég, akkor jött egy rövidebb e-mail valakitől és ismét felhúzta azt a bizonyos rugót, ami a történéseket mozgatta. 
A mai napig nem tudom eldönteni, hogy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Teljesen kiakasztott, de végig  kíváncsi voltam. Néha lelombozódtam, hogy ennyire nem lehet valami unalmas, néha pedig még többet és többet akartam.

Nem egy csöpögős love story, inkább a szomszéd lány szerelmes lett a szomszéd srácba történet. 

Ajánlom mindenkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik gyorsan olvasható formában és nem zavarja, hogy néha majd megőrül attól, hogy a szereplők nem látják a fától az erdőt, de mindezt félretéve egy titkos magánszférába találják magukat, mint külső szemlélők.  Nem árt az sem, ha kíváncsi természet a kedves olvasó.



A film szereplői:

Rosie Dunne    Alex Stewart 

5 megjegyzés:

Bea írta...

"Nem egy csöpögős love story, inkább a szomszéd lány szerelmes lett a szomszéd srácba történet."
Ezen nagyon jót mosolyogtam :), és mikor elkezdtem olvasni a bejegyzésedet rögtön ki is javítottam a sajátom címét (a fenébe jó bamba vagyok, és még Anya sem volt képes szólni. :), szerintem mi is mindig ceciliának olvastuk. :)

Vegazus írta...

Érdekes, nekem nem volt leskelődős érzésem. :) Sőt, inkább azt sajnáltam néha, hogy egy-egy látogatásról lemaradok, mert a várakozást látom előtte a levelekből, meg utána, hogy röviden visszautalnak rá. De magát a találkozást sosem tapasztaljuk meg, és én ezt hiányoltam kicsit.

Kritta írta...

Zsófi! Ilyen könnyen tévedhetünk, mert az agyunk a felületes olvasás után tévesen azonosít egy-egy szót. :)
Vegazus! Az, hogy "idegenek" netes levelezésébe belenézhettem nekem egy kicsit a leskelődés érzését adta, fura, de jó volt a formátum. :)

Vegazus írta...

Na de amikor egy hagyományosan megírt könyvben pillantasz bele az életükbe, az nem leskelődés? :)

Kritta írta...

Nem, eddig egy hagyományos könyvnél sem volt ilyen érzésem, ez a formátum nekem valahogy nagyon átjött. :D Az is lehet, hogy csak jól beleéltem magamat az egész e-mail, chat dolgoba, mert talán nem érdekelt annyira a történet és volt érkezésem magára a szerkezetre figyelni, nem tudom....
Más:
Most pedig várólistán van Caroline Kepnes: TE című könyve, ott azért ennek a jelenségnek halmozottan kellene előjönnie, kíváncsi leszek. Persze a két könyv össze sem hasonlítható.

 

Könyvlelő Published @ 2014 by Ipietoon