Jane Harper: Az elveszett férfi

A ​középkorú Nathan Bright hónapok óta először találkozik fiatalabbik öccsével, Bubbal a birtokaikat elválasztó kerítésnél, a kietlen ausztrál vidék kellős közepén. Bár a világtól elszigetelt házaik háromórás autóútra vannak egymástól, a fivérek közvetlen szomszédok. Középső testvérük, Cameron holtan hever a lábuknál. Ő tartotta kézben a családi birtok ügyeit, és egy nap valamiért egyedül vágott neki a pusztának, ahol a könyörtelenül tűző nap senkit sem kímél.

Nathan, Bub és Nathan fia visszatérnek Cameronék farmjára, a család többi tagjához: fivérük feleségéhez, lányaihoz és anyjukhoz, valamint régóta velük élő alkalmazottjukhoz és két nemrég leszerződtetett idénymunkásukhoz. Miközben Cameron halálát gyászolják, megkezdődik a gyanakvás, és Nathan azon kapja magát, hogy kénytelen feltárni a titkokat, amelyeket a Bright család jobb szeretne a szőnyeg alatt tudni.

A kegyetlen pusztaságban játszódó regény megrázó történetével és hús-vér karaktereivel ismét igazolja, hogy az Ausztráliában élő és dolgozó Jane Harper korunk egyik legizgalmasabb krimiszerzője.

Jane Harper Aszály című regényét meglehetősen kedveltem, majd jött A természet ereje, ami nagy csalódás lett. Úgy gondoltam ezek után, hogy nem fogom elolvasni a harmadik magyarul megjelent kötetét, Az eltűnt férfit, de végül mégis adtam egy esélyt a regénynek.

A mérleg nyelve leginkább azért billent az elolvasom választás irányába, mert Aaron Falk, aki az előző két részben nyomozóként volt jelen most nem került a karakterek közé. 
Az írónő hasznára vált, hogy elengedte Falkot, mert most valami nagyon ütőset tudott összehozni az új irányvonal által. 

Egy teljesen önálló, Ausztrália kies tájain, sivatagi körülmények között játszódó regényről van szó. 

Az elszigeteltség és a magány érzése az első laptól az utolsóig kitart, egy fantasztikus miliőt teremtve ezáltal.

A történet nagyon intenzív, amit már az elején is érezni lehet, ahogy az első pár oldal rögtön egy halálesettel kezdődik. Cameron Brightot a sivatag egy rejtélyes helyszínén, a farmer sírjánál holtan találják, látszólag erőszakra utaló jelek nélkül halt meg. Öngyilkos lett, eltévedt, megölték? Senki nem tudja... 

A sírhoz érkezik két testvére, Nathan és Bub, valamint Nathan fia, Xander. Mindannyian értetlenül állnak a történtek előtt, akárcsak a hirtelen kirendelt hatóság, aki gyorsan pontot is tesz az ügy végére, legalábbis az ő szemszögükből el van rendezve. A regény folyamán megismerjük Cameron Bright családját, akik elszigetelten élnek a farmon, valamint azokat az embereket, akik vele valamilyen módon kapcsolatba kerültek, ahogy a két idénymunkást, akik a farmon élnek, vagy azokat, akik ritkán, de kapcsolatban állnak a családdal. 
A kérdés pedig egészen a végéig ott lebeg a fejünk felett: Hogy halt meg Cameron Brigth? 


A történet középpontjában a Bright család áll, akik nem éppen hétköznapi karakterekből tevődnek össze, ez számomra nagyon érdekes olvasási élményt nyújtott, szinte pszichológiai tanulmányt is lehetnek írni a kapcsolatrendszerükről, gondolataikról, tetteikről. 
A családot a haláleset  utáni időszakban ismerjük meg, amikor mindenki, felnőtt és gyermek egyaránt furcsán viselkedik, de egy idő után rájövünk, hogy a mozgatórugóik a múltban gyökereznek. 
Az írónő remekül adagolta apránként a múltban történt eseményeket a szereplők vonatkozásában, nagyon érdekes volt, ahogy a múlt befolyásolni tudta a jelent is, azáltal, hogy a szálak össze-össze keveredtek, mi pedig szép lassan megismerkedtünk a szereplőkkel. Talán elsőre azt is mondhatnám, hogy egy családregényt kaptunk, ahol a krimi szál telejsen másodlagos, de igazából a kettő teljesen elválaszthatatlan lesz egymástól, mert ok és okozat áll egymással szemben.

Az egész regényben nagyon intenzíven jelenik meg a környezet, a magány és az elszigeteltség. Nagyon feszült alaphangulatot biztosít mindez, amire a karakterekkel egy olyan családi kört tudott megrajzolni Harper, amivel tovább tudta fokozni az amúgy is zaklatott hangulatot. 

Errefelé az ember vagy előre gondolkodott, vagy nem, de annak ára volt. 

A szereplők nagyon erősek, céltudatosak, kitartóak, de sérülek voltak, amely remekül belesimult a megjelenített környezetbe, párhuzam rajzoldódott ki a jellemrajz és a kies táj között. Nagyon szerettem ezt a  nyomasztó megismerést, mind az emberek, mind pedig a táj vonatkozásában. Érdekes karakterábrázolás volt tapasztalható, minden karakter saját belső vívódással és kollektív problémával is rendelkezett, amely külön-külön úton vezetett minket, de végül egy egységgé állt össze a szemünk előtt. 

Kevenc karakterem a fiatal, Xander volt, aki fantasztikusan éles meglátásokkal, a korát meghazudtoló, de egyáltalán nem zavaró bölcsességgel állt a családi körön  némiképpen kívül, segítve ezzel a cselekmény kibontakozását. Ő képviselte a semleges, némiképpen kívülálló oldalt, az egyetlen olyan személy volt, aki olyan kérdéseket tudott feltenni, amelyre a szorosabban érintettek nem voltak képesek. A nyugodtságával, fiatalságával egy nagyon erős karaktert kaptunk, aki a sok negatívumot némiképpen ellensúlyozni tudta. 


Nagyon sok olyan témát vet fel a regény, amely a bolygó bármely pontján aktuális lehet, de így ebben az elzárt világban talán még élesebb kontrasztban látjuk. A családon belüli erőszak, öngyilkosság lehetősége, a nemi erőszak, párkapcsolati problémák, vagy éppen a mentális problémák mind olyan témák, amelyek önállóan is nagyon komolyak, egységben viszont lehengerlőek, ahogy itt ebben a regényben meg is tapasztaljuk. A segélykiáltások általában nem jutnak el minden esetben a megfelelő helyre, ezért egy idő után a felszínre fognak törni az elfolytások, de kérdés, hogy milyen formában. 

A vége pedig számomra meglepetés volt, nem erre számítottam, de nagyon tetszett ez a felkavaró lezárás. Vajon meddig képes az ember tűrni, hol az a pont, amikor átlép egy bizonyos ponton és dönt a saját vagy éppen mások sorsáról? 

Annyira lekötött a család és a múlt képkockáinak összerendezgetése, hogy ettől tudott megdöbbentő lenni a regény, elemi erővel egészen mélyre hatolni a gondolataimban. 

Történet Ausztárlia vad vidékéről, teli titkokkal és egy család történetével, mindez remek író stílusban tálalva. 

3 regény - amelyek nem hagytak sok nyomot maguk után

Ez a bejegyzés három nyúlfarknyi értékelést fog tartalmazni az év elején történt olvasásaim vonatkozásában. 

Sajnos egyik történet sem hagyott olyan mély nyomott bennem, nem érzem azt, hogy egy egész bejegyzést kellene nekik külön-külön szentelnem. 

Ettől függetlenül pár sorban írok róluk, hátha valakinek mostanában pont ezekhez a kis szürke agysejteket - Poirot nyomán - nem éppen megmozgató történetekhez van kedve, energiája. 

Egyikről sem mondom, hogy nagyon-nagyon rossz lett volna, csak éppen nem adott olyan mérvű olvasási élményt, hogy sokáig velem maradjanak. 

Környezetvédők gyűjtik össze és szállítják el a Himalája hegyein, a hegymászók által hátrahagyott szemetet és az évtizedek alatt szerencsétlenül jártak holttesteit. Köztük van a titokzatos, piros kabátos katona, az immár legendássá vált Donovan ezredesé is. Róla az a hír járja, hogy kincset rejt piros katonakabátja. Leslie L. Lawrence éppen egy közeli kolostorban tartózkodik, amikor megindul a küzdelem a kabátban rejtőző gyémántokért. Leszármazottak és gyanús idegenek lepik el a kolostor környékét, gyilkosság gyilkosságot követ, hősünk életét is veszély fenyegeti, néha csak a jószerencse és a himalájai istenek mentik meg a haláltól. De végül is mit rejt a titokzatos piros kabát? Valóban gyémántokat? Ha igen, kinek a gyémántjait? A himalájai istenekét talán? Leslie L. Lawrence legújabb regénye a Kancsendzönga lábához kalauzolja el az olvasót, Lapcsang kolostorába, ahol hősünk szerint minden megtörténhet…

Az évet rögtön egyik kedvenc íróm könyvével kezdtem, amely nem volt más, mint Donovan ezredes piros kabátja I-II.

Laci bácsi és az ő regényei régóta egyik masszív pontjait képezik az olvasásaimnak. Szeretem a történeteit, legalábbis az esetek döntő részében. Azonban néha azt érzem, hogy kicsit ugyanazon a fordulatszámon pörög, megbízhatóan elduruzsol, de a korábbi történetekhez képest nem nyújt olyan újdonságot, ami lenyűgözne. Sajnos sokszor azt várom, hogy egy jól muzsikáló író tudjon megújulni, érezzem, hogy élet van a történetekben. Sajnos ez nem mindig tud megvalósulni. Most is elolvasgattam Donovan ezredes kalandját, de valahogy lapos volt, sokszor elkalandoztak a gondolataim, jóval többször kellett letennem a könyvet, mint szoktam. A terjedelem sem tett ebben az esetben jót a történetnek, túlzottan elnyúlt, a karakterek ettől kicsit ellaposodtak a végére. A szereplők is követik  a szépen megszokott sémát, van jó fiú, rossz fiú, jó csaj, rossz csaj, meg szerzetesek is szép számmal, illetve a töltelék szereplők is itt-ott felbukkannak. 

Nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok, ismét egy érdekes helyszín, egy titokzatos kolostor, de sajnos a korábban bevált séma ismétlése volt. A borítot ebben az esetben nagyon kedveltem, szerintem igazán jól sikerült megragadnia a történetet.

Kikapcsolódásnak, a hétköznapokból történő kiszakadáshoz mégis bátran ajánlom Laci bácsi könyveit, akár Donovan ezredest is. 

Az ​óceánra néz, saját strandja van – és rettenetes titka.

Az Ocean Drive 7. szám alatti kastélynak is beillő ház gótikus külseje hátborzongató titkokat rejt: számos megoldatlan gyilkosságot követtek el itt. A népszerű üdülőhelyen elhagyatottan álló épületet a helybeliek nagy ívben kerülik és úgy nevezik: a Gyilkos Ház.

Jenna Murphy hosszú évek óta nem járt már errefelé. Az egykori New York-i zsaru zaklatott múltja elől próbál megszökni, azonban nem is sejti, hogy a hely, ahol valamikor felnőtt, a gonoszság melegágya lett. Amikor azonban az ismert hollywoodi ügynököt és a szeretőjét holtan találják a Gyilkos Házban, Jenna Murphy olyan szörnyűséggel szembesül, amilyennel Manhattanben is ritkán találkozott.

Jenna hamar kideríti, hogy a ház története sokkal a sötétebb, mint azt bárki feltételezte volna. Ahogyan újabb és újabb hullák kerülnek elő, Jennát lassan utoléri a múltja, és csak a saját élete kockáztatásával deríthet fényt az igazságra – még mielőtt a Gyilkos Ház újabb áldozatot követelne.

„Patterson könyvei szinte kiabálnak megfilmesítésért. Mozijegyet kellene adni minden könyv mellé.” – New York Times

Az olvasásokat James Patterson és David Ellis Gyilkos ház című thrillerével folytattam.  Bevallom az olvasás utáni pillanatban azt mondtam, hogy hűha, ez jó volt. Ennek ellenére később kicsit megváltozott a véleményem, 1 hét múlva már csak kósza emlék maradt az olvasás, hosszabb távon semmiféle érzelem nem maradt utána. 

Szeretem a krimiket, ezért is került a látószögembe ez a könyv, vágytam arra, hogy egy jó kis sorozatgyilkosság borzolja esténként a kedélyemet. Igazából nem lenne igaz, hogy arra a pár napra, amíg az olvasás tartott ez nem történt volna meg. Azt kaptam, amit a fülszöveg is ígért, de mégis valahogy nincs meg az a WOW faktor, ami egy regényt a magasba tud emelni. Szintén azt tudom írni, hogy kiragad ugyan a hétköznapokból, de nem marad velünk. A karakterek elég közömbösek maradtak számomra, szerintem ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni, néhol érezni lehetett, hogy nem egy író vitte végig a regényt, emiatt néhol furcsa érzéseim támadtak. A cím sem igazán állt összhangban a tartalommal, nem kapott akkora szerepet a ház, meg mitől is gyilkos a ház?! Ez nem jött át sajnos. Annyi a szerzők javára írható, hogy remekül össze tudták zavarni a szálakat, ezzel az olvasót, így a krimi vonatkozás rendben is volt. 

Egynek elment. Amennyiben a szereplők kidolgozása nagyobb hangsúlyt kapott volna, akkor szerintem ennél sokkal élvezhetőbb  is lehetett volna a regény.

Öt ​nő egy céges túra keretein belül kénytelen-kelletlen nekivág az ausztrál bozóterdőnek. Az egyikük, Alice Russell azonban nem tér vissza, és a kollégái mind máshogyan számolnak be a történtekről.

A szövetségi rendőrként dolgozó Aaron Falkot különösen foglalkoztatja a nő eltűnése, Alice ugyanis korábban informátorként segítette a munkáját. A természet elszigetelt sarkaiba vezető nyomozás során Falk különböző titkokra bukkan, belegabalyodik a túrázók viszonyrendszerének pókhálójába, és próbál rájönni, hogy a belső viszályok elég komolyak lehettek-e ahhoz, hogy gyilkossághoz vezessenek.

Jane Harper az Aszály és A természet ereje című nemzetközi bestsellerek szerzője. A világszerte 34 országban kiadott Aszály megfilmesítési jogát Reese Witherspoon és Bruna Papandrea vásárolta meg, és a regény számos rangos díjat elnyert, köztük az angol CWA Arany Tőrt a Legjobb bűnügyi regény kategóriában, egy Ned Kelly- és két Davitt-díjat, az Ausztrália legnevesebb irodalmi díjának számító Victorian Premier's Literary Awardot a Kiadatlan kézirat kategóriában, valamint az Indie-díjat az Év könyve kategóriában és az Ausztrál Könyvipar díját az Év ausztrál könyve kategóriában. Jane 13 évig dolgozott nyomtatott lapok újságírójaként Ausztráliában és Angliában egyaránt. Jelenleg Melbourne-ben él.

Aztán átugorva egy olvasást máris érkezett Jane Harper-től a Természet ereje. 

Korábban az Aszály című regényét eléggé kedveltem ahhoz, hogy most is várakozással telve kezdjem el az olvasást, illetve vártam, hogy ismét találkozzam Aaron Falk nyomozóval. Egy izgalamas helyszínen játszódó lélektani krimire vágytam, amire a fülszöveg alapján megvolt minden esélyem. A borítón hamar túltettem magamat, ami sajnos eléggé el lett rontva, nem értem pontosan, hogy hogyan is került kiválasztásra,  nem a természet erejét szimbólizálja, sőt a történethez sem kapcsolódik szervesen, akkor vajon mivégre választhatták pont ezt a borítót?! Ettől függetlenül ezen még át is léphetnénk, ha a tartalom egy remek krimi lett volna, de sajnos távol álljon tőle.

A három könyv közül talán ebben csalódtam leginkább. Számomra egy elnyújtott, utálatos/unalmas szereplőkkel tűzdelt, ráadásul unalmas leírásokkal tarkított eseményláncot jelentett ez a regény. Egyetlen karaktert sem tudok kiemelni, aki valamiért is érdekes lett volna, vagy legalább valamilyen szempontból megfogott volna. A krimi szál sem tetszett ebben az esetben, pedig sokat vártam az írótól. Az Aszály után azt reméltem, hogy sikerül egy nagyott lépnie, valami igazán izgalmassal előállnia, de ez nem így lett. Aaron Falk nyomozó teljesen ellaposodott, egyszerűen semmiféle energia nem áradt a karakterből, már csak azt vártam mikor nyúl a piáért, mert kb. olyan fura volt mindvégig a személye. A női karakterektől is ki tudtam volna futni a világból. Igazából csak becsületből olastam el, meg kíváncsi voltam, hogy a végén jön-e valami nagy csavar, amitől eldobom az agyamat, de valahogy ez elmaradt. A helyszín egyébként remek alapot nyújtott volna egy igazán ütős krimihez, de sajnos a leírások is elmaradtak attól, amiben reménykedtem. Erre a Harper regényre azt kell mondanom, hogy valahol elromlott a koncepció, sokat akart a szarka, de nem bírta a farka, vagy valami ilyesmi...