Dan Brown: A titkok titka

Fülszöveg: A világ leghíresebb thrillerszerzője új, lenyűgöző regénnyel tér vissza – egy lendületes, fordulatos, gondolatébresztő mesterművel, amely úgy szórakoztatja az olvasókat, ahogy arra csak Dan Brown képes.

Robert Langdon, a szimbolika professzora Prágába utazik, hogy részt vegyen egy meglepő előadáson, amelyet az a neves noétikus kutató, Katherine Solomon tart, akivel nemrég kezdett romantikus kapcsolatot. Katherine egy különleges könyv megjelentetésének küszöbén áll, amely forradalmi tudományos felfedezéseket ismertet az emberi tudat természetével kapcsolatban… és ezek a felismerések a több évszázados, beágyazott hitrendszerek szétrombolásával fenyegetnek.

Amikor egy brutális gyilkosság káoszba taszítja az egész utazást, Katherine hirtelen eltűnik, a kézirata pedig megsemmisül. Langdon kétségbeesetten próbálja megtalálni a nőt, akit szeret, és hátborzongató versenyfutás kezdődik Prága misztikus városrészeiben. Könyörtelenül vadászik rá egy nagy hatalmú szervezet, valamint egy ijesztő alak a város ősi mitológiájából.

Miközben a cselekmény kiterjed New Yorkra és Londonra, Langdon beleveti magát a futurisztikus tudományok és a történelmi tanok kettős világába, és a kódok és szimbólumok labirintusán keresztül felfedi a sokkoló igazságot egy titkos programról, amely örökre megváltoztathatja azt, ahogy az emberi elméről vélekedünk.

DAN BROWN nyolc sikerlista-vezető regény szerzője, egyebek közt A Da Vinci-kódé, amely minden idők egyik legtöbb példányban eladott könyvévé vált. A Robert Langdon-thrillerek – köztük Az elveszett jelkép, az Angyalok és démonok, az Inferno és az Eredet – világszerte elvarázsolták az olvasókat, és intellektuális vitákat, párbeszédeket, találgatásokat hívtak életre. Brown regényei 56 nyelven jelentek meg a világ minden táján, összesen több mint 250 millió példányban.

 Dan Brown Angyalok és démonok (Robert Langdon 1.) regényével kezdtem az ismerkedést a hosszabb terjedelmű szórakoztatóirodalommal és ennek már 26 éve, ha jól számolom. Az azóta eltelt időben vevő voltam az újabb és újabb Robert Langdon történetekre, bevallom kedvencem lett a jóképű szimbólumkutató professzor.

Nem is volt kérdés, hogy a megjelenéssel egyidőben szeretném beszerezni A titkok titka (Robert Langdon 6.) kötetet is. A nagy várakozással ellentétben kicsit félve kezdtem bele, mert az előző rész, Az Eredet megjelenése óta bő 8 év eltelt és azt gondolom nem könnyű visszahelyezkedni egy történetbe, sőt, nem könnyű ennyi idő után rátalálni újra a karakter dinamikájára és hangjára sem.

A karakterek intelligenciája tovább erősödött, de valami picit elveszett a szellemiségükből, a történetükből. Végig azon kattogtam, hogy egy jobb akciófilmben vagyok, csak éppen sokkal több tudományos csavarral és számomra kevés történelmi háttérrel. Bevallom, a történelmi részletességet nagyon hiányoltam, pedig a helyszín, Prága ezt annyira adta volna. A tudományos leírásoknál pedig a szakszavak miatt nagyon erősen kellett figyelni, ez néha ki is zökkentett a történetből.

A karakterek érzelmei és magánélete nem igazán bonyolódott tovább, amit szintén sajnáltam, nagyon elment a tudományos irányba a kettőjük kapcsolata is.

Összességében a történet jó lett, a felvetett tudományos téma megállja a helyét a mai korban és akár 10 év múlva is. Dan Brown tökéletesen elvégezte az írói munkáját, mint egy kisiparos, aki gyönyörű terméket gyárt, picit alakít rajta, de lényegében minden egyes terméket ugyanaz a magas színvonal és kivitelezés jellemez. A regény tehát jó volt, tetszett és szórakoztatott az olvasás közben, de egy kicsit úgy éreztem, hogy az egyes képeket már valahol láttam, olvastam, nem így és nem ebben a formában, de mégis ismerősen hatottak az egész. Ettől az érzéstől nem tudtam szabadulni, pedig tetszett a helyszínválasztás, a történetvezetés és a karakterek is.

Ajánlom mindenkinek a regényt, akik nyitottak a tudományos újdonságokra, titkokra és a pörgős jelentekre.

Anne Glenconner: Az udvarhölgy

Fülszöveg: Margit ​hercegnő udvarhölgyének nem mindennapi életébe nyerhetünk bepillantást, aki nyoszolyólány volt a királynő koronázási szertartásán. Anne Glenconner könyve felfedi a The Crown című Netflix-sorozat hátterét, valamint beszél a saját élete fordulatos eseményeiről és tragédiáiról, amelyekben mindvégig bátran helyt állt, és a generációjára jellemző kitartással vészelte át a nehézségeket.

Anne Glenconner gyerekkora óta közel áll a királyi családhoz. Leicester ötödik grófjának elsőszülött gyermeke volt, de „nagy csalódás”-t okozott a családnak, mert lányként nem lehetett örökös. Holkham Hallban, Anglia egyik legnagyobb birtokának kastélyában nőtt fel, ami Sandringhammel határos, így sokszor játszottak együtt Erzsébet és Margit hercegnővel.

Udvarhölgyként és a koronázási szertartás egyik nyoszolyólányaként, Lady Glenconner a királyi ház történetének hiteles szemtanúja, ugyanakkor a túlélője és képviselője egy olyan generációnak, amelyben az arisztokrata nők örökség nélkül maradnak, mégis komoly társadalmi elvárások nehezednek rájuk.

Anne Glenconner a karizmatikus, de rendkívül csapodár Colin Tennant, Lord Glenconner, felesége lett. Colin Tennant megvásárolta Mustique szigetét, és Anne Glenconnerrel együtt egy paradicsomot hozott létre gazdagok és hírességek számára. Egyik első vendégük volt Mick Jagger és David Bowie, de a szigetet Margit hercegnő is megszerette, és a kedvenc nyaralóhelye lett.

Anne Glenconner üdítő szellemességgel, őszinteséggel és bátorsággal számol be az aranykalitkában töltött élete eseményeiről, az életre szóló barátságáról Margit hercegnővel, és arról, hogy az utóbbi években végre ő is élvezheti a jól megérdemelt szabadságot, ami mindenkit megillet.

A Z  U D V A R H Ö L GY

Mindig izgalommal tölt el, amikor egy önéletrajzi kötetet elkezdek olvasni. Van benne valamilyen bizsergető érzés, hogy tudom, ez a történet valakivel tényleg megtörtént, mindaz, amit olvasok egyszer valóság volt. Amennyiben olyan híres emberekről van szó, mint az angol királyi családhoz oly közel álló arisztokrácia, akkor valóban izgalmas olvasási élményt ígér a könyv.

A királynőről, a hozzá közel állókról, sőt általánosságban az angol arisztokráciával kapcsolatban élnek bennünk a sztereotípiák, ha bevalljuk, ha nem. Szerintem titkon mindenki vágyik arra, hogy herceg, hercegnő legyen, de legalább némi grófi vér csörgedezzen az ereiben, hiszen külső szemlélőként úgy tűnik, hogy csupa fény és csillogás az életük, segítők egész hada lesi a kívánságukat. Valószínűleg ez így is van sok esetben, de nem is gondolnánk, hogy mennyi olyan titok van az életükben, amiről a külső szemlélők szinte sosem szereznek tudomást. 

Ez az életrajzi írás Anne Glenconner, Margit hercegnő udvarhölgyének, az angol arisztokrácia tagjának a visszaemlékezése, melyet a 90. életévéhez közeledve mesélt el, melyhez apropót egy készülő sorozat, a Korona szolgáltatott. Anne-t felkereste Helena Bonham Carter, aki Margit hercegnőt személyesíti meg a sorozatban, így minél több információt szeretett volna megtudni ahhoz, hogy hitelesen alakítsa a karaktert. Anne pedig a beszélgetés után úgy gondolta, hogy érdemes elmesélni az életét egy memoár formájában. Ez a találkozás hívta tehát életre ezt a könyvet. 

Anne gyermekkorát Anglia egyik legnagyobb birtokán töltötte, leginkább dadákkal és a királyi családhoz tartozó rokonokkal, úgy, mint Erzsébet és Margit hercegnőkkel. 

Egészen gyermekkorától kezdve, legtöbbször követve az időrendi sorrendet anekdoták és hosszabb leírások által ismerjük meg az életét és az őt körülvevő emberekét, akikhez mély érzelmek fűzték. Leginkább Margit hercegnővel kapcsolatban olvashatunk sok szívet melengető, meglepő, vagy éppen mókás történetet. Emellett a családja is hangsúlyosan megjelenik, különc férje, Colin olyan hatással volt az életére, amit olvasás során nagyon nehéz volt számomra feldolgozni, egy igazán furcsa emberre kötötte össze a két lábon a földön álló Anne az életét. Számomra a házassága és Margit hercegnőhöz fűződő barátsága volt a legérdekesebb, szinte alig vártam, hogy egyre több történethez, ezáltal információhoz jussak velük kapcsolatban. A gyermekeihez fűződő kapcsolata is igazán érdekesnek tűnt, néhol érthetetlen érzelmi szálakkal. 

Anne életét nagyon fontos események, életszakaszok töltötték ki, jelen volt Erzsébet királynővé koronázásán, helyettesítette Margit hercegnőt a diplomáciai útja során, de olyan extravagáns üdülőhely születésénél is bábáskodott a férje mellett, mint Mustique szigete. Olyan életutat követhetünk végig, amely közel sem volt annyira irigylésre méltó, mint elsőre tűnhet, sokkal inkább egy nagyon erős nőt jelenít meg, aki minden megpróbáltatás ellenére elviselte, azt, amit a sors kiszabott rá. Életszemléletét leginkább a "Mi jöhet még?" kérdéssel lehetne jellemezni, amit ő maga számtalanszor feltette magának egy-egy lehetelten élethelyzet után. Azonban kitartása, erős jelleme miatt idős korára is pozitív tudott maradni, ami csodálatra méltó, de őt így nevelték, megugrotta azt a bizonyos lécet, amit számára elég magasra tettek, már születésétől fogva.

Egyik legkedvesebb rövid anekdotám a könyvből: 

"Egy fényképen mind egymás mellett állunk. Erzsébet hercegnő rosszallóan néz Margit hercegnőre, mintha sejtené, hogy valami rosszban sántikál míg Margit hercegnő a cipőmet bámulja. Évekkel később megmutattam Margit hercegnőnek a fotót, és megkérdeztem: -Miért nézted a lábamat, hölgyem?- Irigyeltelek, mert neked ezüstszínű cipőd volt, nekem meg barna - hangzott a válasza. "

Ahhoz, hogy mindent ne kelljen a képzeletünkre bízni Anne viszonylag sok fotót megmutatott, amelyek az egyes fejezetek előtt, mintegy beharangozóként szerepeltek, valamint a kötet végén egy csokorba gyűjtve voltak megtalálhatók. Ez a bizonyos kis röpke, de annál kedvesebb gyermekkori eset is helyet kapott a képek között, mert szerencsére megörökítette a fotós. 

Leginkább az tetszett Anne Glenconner életrajzi ihletésű könyvében, hogy leplezetlenül elmeséli a kellemes pillanatok mellett azokat is, amelyeket legszívesebben minden ember elrejtene a világ elől, itt nem csak a híres emberekre gondolok. A családon belüli erőszak, a mentális problémák, a drogok, szeretők, balesetek őket sem kerülték el, a megküzdés pedig számukra is nehéz volt, mint bárkinek az lenne, igaz néha más eszközök álltak rendelkezésükre, de összességében nem kímélte őket sem a sors. Ettől pedig igazán emberien tudtak megjelenni a lapokon. 

Egy kevés hiányérzetem egyedül Erzsébet királynő vonatkozásában volt, mert őt érezhetően nagyon kendőzve jelenítette csak meg, de ez talán érthető is, hiszen talán meg sem jelenhetett volna a kötet, ha az ő csontvázait is előhívja a szekrényből, mert abban biztos vagyok, hogy bizony az ő háza táján is vannak érdekes történetek, amit majd talán egyszer olvashatunk is. Addig viszont meg kell elégednünk a hercegek, grófok, hírességek és az arisztokrácia zárt, bonyolult világának kedves, szomorú, izgalmas és viharos történeteivel. 

Összegezve

A könyv remek bepillantást nyújtott a palota, a hercegnők, valamint az angol közélet  rejtett világába. Számomra igazán megható volt, hogy mennyire élénken élnek Anne emlékei, annak ellenére, hogy évtizedeket ölelnek fel. Örülök neki, hogy megismerhettem a történetét.

A memoár szellemes, őszinte, hiteles és összességében nagyon stílusos, ráadásul érdekes emberi sorsokkal tarkítva. Meglepetésként egy olyan fordulattal zárul az elbeszélés, amitől valóban leesik az állunk. 

Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2020.
Oldalszám: 328
ISBN:  9789634069461 

Jane Harper: Az elveszett férfi

A ​középkorú Nathan Bright hónapok óta először találkozik fiatalabbik öccsével, Bubbal a birtokaikat elválasztó kerítésnél, a kietlen ausztrál vidék kellős közepén. Bár a világtól elszigetelt házaik háromórás autóútra vannak egymástól, a fivérek közvetlen szomszédok. Középső testvérük, Cameron holtan hever a lábuknál. Ő tartotta kézben a családi birtok ügyeit, és egy nap valamiért egyedül vágott neki a pusztának, ahol a könyörtelenül tűző nap senkit sem kímél.

Nathan, Bub és Nathan fia visszatérnek Cameronék farmjára, a család többi tagjához: fivérük feleségéhez, lányaihoz és anyjukhoz, valamint régóta velük élő alkalmazottjukhoz és két nemrég leszerződtetett idénymunkásukhoz. Miközben Cameron halálát gyászolják, megkezdődik a gyanakvás, és Nathan azon kapja magát, hogy kénytelen feltárni a titkokat, amelyeket a Bright család jobb szeretne a szőnyeg alatt tudni.

A kegyetlen pusztaságban játszódó regény megrázó történetével és hús-vér karaktereivel ismét igazolja, hogy az Ausztráliában élő és dolgozó Jane Harper korunk egyik legizgalmasabb krimiszerzője.

Jane Harper Aszály című regényét meglehetősen kedveltem, majd jött A természet ereje, ami nagy csalódás lett. Úgy gondoltam ezek után, hogy nem fogom elolvasni a harmadik magyarul megjelent kötetét, Az eltűnt férfit, de végül mégis adtam egy esélyt a regénynek.

A mérleg nyelve leginkább azért billent az elolvasom választás irányába, mert Aaron Falk, aki az előző két részben nyomozóként volt jelen most nem került a karakterek közé. 
Az írónő hasznára vált, hogy elengedte Falkot, mert most valami nagyon ütőset tudott összehozni az új irányvonal által. 

Egy teljesen önálló, Ausztrália kies tájain, sivatagi körülmények között játszódó regényről van szó. 

Az elszigeteltség és a magány érzése az első laptól az utolsóig kitart, egy fantasztikus miliőt teremtve ezáltal.

A történet nagyon intenzív, amit már az elején is érezni lehet, ahogy az első pár oldal rögtön egy halálesettel kezdődik. Cameron Brightot a sivatag egy rejtélyes helyszínén, a farmer sírjánál holtan találják, látszólag erőszakra utaló jelek nélkül halt meg. Öngyilkos lett, eltévedt, megölték? Senki nem tudja... 

A sírhoz érkezik két testvére, Nathan és Bub, valamint Nathan fia, Xander. Mindannyian értetlenül állnak a történtek előtt, akárcsak a hirtelen kirendelt hatóság, aki gyorsan pontot is tesz az ügy végére, legalábbis az ő szemszögükből el van rendezve. A regény folyamán megismerjük Cameron Bright családját, akik elszigetelten élnek a farmon, valamint azokat az embereket, akik vele valamilyen módon kapcsolatba kerültek, ahogy a két idénymunkást, akik a farmon élnek, vagy azokat, akik ritkán, de kapcsolatban állnak a családdal. 
A kérdés pedig egészen a végéig ott lebeg a fejünk felett: Hogy halt meg Cameron Brigth? 


A történet középpontjában a Bright család áll, akik nem éppen hétköznapi karakterekből tevődnek össze, ez számomra nagyon érdekes olvasási élményt nyújtott, szinte pszichológiai tanulmányt is lehetnek írni a kapcsolatrendszerükről, gondolataikról, tetteikről. 
A családot a haláleset  utáni időszakban ismerjük meg, amikor mindenki, felnőtt és gyermek egyaránt furcsán viselkedik, de egy idő után rájövünk, hogy a mozgatórugóik a múltban gyökereznek. 
Az írónő remekül adagolta apránként a múltban történt eseményeket a szereplők vonatkozásában, nagyon érdekes volt, ahogy a múlt befolyásolni tudta a jelent is, azáltal, hogy a szálak össze-össze keveredtek, mi pedig szép lassan megismerkedtünk a szereplőkkel. Talán elsőre azt is mondhatnám, hogy egy családregényt kaptunk, ahol a krimi szál telejsen másodlagos, de igazából a kettő teljesen elválaszthatatlan lesz egymástól, mert ok és okozat áll egymással szemben.

Az egész regényben nagyon intenzíven jelenik meg a környezet, a magány és az elszigeteltség. Nagyon feszült alaphangulatot biztosít mindez, amire a karakterekkel egy olyan családi kört tudott megrajzolni Harper, amivel tovább tudta fokozni az amúgy is zaklatott hangulatot. 

Errefelé az ember vagy előre gondolkodott, vagy nem, de annak ára volt. 

A szereplők nagyon erősek, céltudatosak, kitartóak, de sérülek voltak, amely remekül belesimult a megjelenített környezetbe, párhuzam rajzoldódott ki a jellemrajz és a kies táj között. Nagyon szerettem ezt a  nyomasztó megismerést, mind az emberek, mind pedig a táj vonatkozásában. Érdekes karakterábrázolás volt tapasztalható, minden karakter saját belső vívódással és kollektív problémával is rendelkezett, amely külön-külön úton vezetett minket, de végül egy egységgé állt össze a szemünk előtt. 

Kevenc karakterem a fiatal, Xander volt, aki fantasztikusan éles meglátásokkal, a korát meghazudtoló, de egyáltalán nem zavaró bölcsességgel állt a családi körön  némiképpen kívül, segítve ezzel a cselekmény kibontakozását. Ő képviselte a semleges, némiképpen kívülálló oldalt, az egyetlen olyan személy volt, aki olyan kérdéseket tudott feltenni, amelyre a szorosabban érintettek nem voltak képesek. A nyugodtságával, fiatalságával egy nagyon erős karaktert kaptunk, aki a sok negatívumot némiképpen ellensúlyozni tudta. 


Nagyon sok olyan témát vet fel a regény, amely a bolygó bármely pontján aktuális lehet, de így ebben az elzárt világban talán még élesebb kontrasztban látjuk. A családon belüli erőszak, öngyilkosság lehetősége, a nemi erőszak, párkapcsolati problémák, vagy éppen a mentális problémák mind olyan témák, amelyek önállóan is nagyon komolyak, egységben viszont lehengerlőek, ahogy itt ebben a regényben meg is tapasztaljuk. A segélykiáltások általában nem jutnak el minden esetben a megfelelő helyre, ezért egy idő után a felszínre fognak törni az elfolytások, de kérdés, hogy milyen formában. 

A vége pedig számomra meglepetés volt, nem erre számítottam, de nagyon tetszett ez a felkavaró lezárás. Vajon meddig képes az ember tűrni, hol az a pont, amikor átlép egy bizonyos ponton és dönt a saját vagy éppen mások sorsáról? 

Annyira lekötött a család és a múlt képkockáinak összerendezgetése, hogy ettől tudott megdöbbentő lenni a regény, elemi erővel egészen mélyre hatolni a gondolataimban. 

Történet Ausztárlia vad vidékéről, teli titkokkal és egy család történetével, mindez remek író stílusban tálalva. 

Tényleg megállt az idő Matt Haig-nél? Az olvasás során nálam biztos megállt!

Fülszöveg: Tom Hazard veszélyes titkot rejteget: hiába tűnik átlagos negyvenegy éves férfinak, egy ritka betegségnek köszönhetően évszázadok óta életben van. Előadott Shakespeare-rel, hajózott Cook kapitánnyal és koktélozott Fitzgeralddal – de most már leginkább úgy szeretne élni, mint bárki más. 

Tom az életben maradáshoz mindig új identitást vesz fel, és ezúttal tökéletes álcát választ: történelemtanárként kezd dolgozni egy londoni középiskolában, ahol úgy mesélhet a gyerekeknek a háborúkról és boszorkányüldözésekről, mintha nem is lenne ezekről személyes tapasztalata. Megpróbálhatja megszelídíteni a múltat, de az bármelyik pillanatban utolérheti. Egyvalami pedig tilos számára: nem eshet szerelembe.

A Ha megáll az idő korokon átívelő és kortalan romantikus történet arról, milyen érzés elveszíteni és megtalálni magunkat, és arról, hány életet kell leélnünk, mire megtanulunk élni.

Véleményem:

Matt Haig-től a Ha megáll az idő című regény volt az első, amit elolvastam. Ahogy utánaolvastam Haig munkásságának úgy meg is nyugodtam, mert korábban már népszerűségnek örvendett több írása is, köztük A fiú, akit karácsonynak hívnak meseregény. A jó kritikák és stílusának magasztalása után bátran nyúltam a könyvhöz, főképp, hogy kedvenc témáim egyikéről az időről szól a történet. Annak ellenére, hogy a meseregény fent volt már a kívánság, sőt a várólistámon is, végül eddig még nem kerítettem rá sort, és most eme regény elolvasása után el is bizonytalanodtam rendesen. 

Az író felé tehát tiszta lappal nyithattam, viszonylag gyorsan a megjelenés után már kézbe is vettem a könyvet, mert a listáim élén csücsült. 

Azt leszögezhetjük, hogy nem időutazós történetről van szó, sőt, szerintem a címe sem teljesen pontos, erősen félre is vezetheti az olvasókat. Az idő nem állt meg egyetlen pillanatra sem a történet folyamán, így a cím vajon miért ez lett?! Az már más kérdés, hogy a szereplők közül többen is lassabban öregednek a megszokottnál, de az ő vonatkozásukban is telik az idő folyamatosan, csupán annak sebessége lassult le. Nekem ez a magyar címadás így picit csalódás volt, nem igazán passzolt a történethez, ennél sokkal kreatívabban is meg lehetett volna oldani, szerintem. Az időutazás pedig visszaemlékezésekben nyilvánul meg, ami nálam nem tipikus időutazós történetet takar. 

"Öreg vagyok, akár egy fa, egy sellőkagyló vagy egy reneszánsz festmény. Pontosítok: több mint négyszáz évvel ezelőtt, 1581. március 3-án láttam meg a napvilágot szüleim hálószobájában, egy kis francia kastély - akkori otthonom - második emeletén."

Aztán folytatnám a következő negatívummal, amit véleményem szerint inkább a magyar fordítás miatt érezhettem. Voltak benne olyan furcsaságok, amivel nem tudtam mit kezdeni, mint például a régmúltban nem hiszem, hogy úgy társalogtak volna az emberek, hogy idézem "leüvöltötte a fejét", és ehhez hasonló megnyilvánulásokból nem volt hiány később sem. Nekem ezek a kidolgozatlanságok, pontatlanságok, oda nem illő szófordulatok nagyon sokat elvettek az olvasási élményből.

A korhűség sajnos szintén nem volt sajátja a regénynek - leginkább a nyelvezetben nyilvánult meg -, elkapkodott, gyorsan papírra vetett gondolatmeneteket olvashattam, ami engem valahogy nagyon elkedvetlenített. A lezárás erre az érzésemre csak ráerősített, nagyon összecsapottnak tűnt, a tipikus essünk már túl rajta esete volt, legalábbis én így éreztem. 

Ezek után nézzük a  történetet dióhéjban: Tom Hazard felett nagyon lassan jár el az idő, évszázadok folyamán is csak alig öregszik, jó negyvenesnek tűnik több száz évvel a születése után, azaz napjainkban. A történet több idősíkon játszódik, nagyjából Tom életútját hivatott felgöngyölíteni a születésétől egészen mostanáig. A Tomhoz hasonló albák (ahogy az író nevezi a hosszú életűeket, a kérészek mellett, akik normál emberi léptékben öregszenek) egy társaságba, szövetségbe tömörülnek, melyet egy nagyon idős alba, Hendrich hozott létre a titkuk elfedésére. Ő biztosítja évszázadokon át a szövetség tagjainak a folyamatosan megújuló személyazonosságát, anyagi jólétét, mindezért néhány évente kér egy csepp szívességet. Tom napjainkban egy számára kedves személyt keres, akiről nem tudja, hogy életben van-e még, és eközben a tiltott szerelem is megtalálja. A történet folyamán mindig visszatérnek a gondolatai a régmúltba, így röpke betekintést kapunk Shakespeare, Cook kapitány, Chaplin és Fitzgerald korába is. A boszorkányüldözéstől kezdve a felfedezések és a kora 20. század mind-mind megjelenő történelmi korok a regény folyamán. 
Az albák számára a lehetőségek tára szinte korlátlan, azonban egy dolog tiltott, mégpedig a szerelem. 

A regény alapötlete nekem összességében tetszett, de a kivitelezése mindvégig nagyon tagoltra sikerült, a történelmi korhűséget sutba vágva, legalábbis nagyon lecsupaszítva került az olvasó elé. 
Az atmoszféra is a történelmi korokban ugrálva valahol elveszett, egyáltalán nem éreztem át, hogy éppen melyik korban, melyik városban járunk, mert mindenből jutott egy pici szeletke. 

A karakterek összességében nagyon átlagosak voltak, beleillettek a történet ide-oda ugráló felépítésébe, de amit nagyon sajnálok az az, hogy egyik karaktert sem éreztem igazán közelállónak magamhoz. A legrosszabb, amikor nincs kiért és miért izgulni. 

Tom, aki a fő karaktere a regénynek egy elég befolyásolható, labilis szereplőnek hatott, holott elvileg egy nagyon erős, tapasztalt férfi karakterét kellett volna kiteljesítenie. Sajnos nem bontakozott ki a regény végéig sem és egyáltalán nem tudott fejlődni a kezdeti oldalakhoz képest semmit. Nagyon megkeseredett benyomást keltett, ami nagyon nem tett jót a történet vonalvezetésének. 
Aztán ott van Hendrich karaktere, aki a legöregebb és legrafináltabb alba lenne, de neki sem sikerült semmi maradandót hagyni maga mögött. Sajnos az egyik legunalmasabb figurája volt a regénynek, holott benne szerintem sokkal nagyobb potenciál lett volna. 
Aztán a női karakterek is nagyon egysíkúak, sőt unalmasak voltak, igazából nem is tudok, vagy inkább nem is szeretnék kiemelni közülük senkit, mert semmi érdemlegeset nem hagytak maguk után a regényben. 
Omai, a lázadó karaktere a regénynek számomra a legszimpatikusabb szereplővé lépett elő, legalább pici tűz volt benne. Viszont sajnáltam, hogy rá az író kevés időt és karaktert szánt, így ő sem tudott kiteljesedni és annyira érdekessé válni, mint amennyi lehetőség lett volna benne. 


Azért egy pici pozitívum is jut így a bejegyzés végére, ami nem más, mint a borító, ami nagyon tetszett és igazából jól passzolt a történethez. Illetve egy picit elvonatkoztatva és továbbgondolva a hosszú élet lehetősége nagyon érdekes filozofálgatásra ösztönzi az olvasót, amely gondolatmenet eléggé független utat járhat be a történettől, de így gondolatébresztőnek legalább jó volt ez az olvasmány. 

Összességében

Nagyon álmos, szétcsúszott történetvezetés volt érezhető az olvasás során mindvégig. A stílus is hagyott némi rossz szájízt maga után, nekem nem hozta azt a minőséget, amit az alapötlet alapján vártam volna ettől az írástól. Sajnos az író több helyen is pontatlanságokat ejtett, amit leginkább a történelmi korszakok alapos tanulmányozásának hiányával tudok magyarázni. A szereplők csak úgy tengenek-lengenek a regényben, nem fejlődnek, nem irányítják a történetet. 
Most ez egy nagyon negatív hangvételű kritikának hangzik, és igazából nem is nagyon tudok olyan sok pozitívumot kihozni belőle, ami miatt bátran ajánlanám egy üdítő olvasmánynak. Nálam ez az olvasás utáni lehangoltság igen ritkán fordul elő, mert szinte minden regényben, történetben megtalálom a szerethető részeket, de most tényleg nagyon unatkoztam. 

Kiadó: Gabo
Oldalszám: 396
Megjelenés éve: 2018
Fordító: Kőszeghy Anna
ISBN: 9789634066682