Könyvek a címek tükrében - Témázunk

Nagyon örülök, hogy ismét témázhatok a kis csapattal, ezúttal a címekről értekezünk, nem is akárhogyan!

Az aktuális téma  tehát a Címadások krónikái - félrevezető, nevetséges, vagy épp szuper könyvcímek, azaz mi hogyan látjuk a könyveket a címeik alapján.

Amikor megtudtam, hogy téma ezúttal a címek körül fog forogni, akkor nagyon megörültem, mert általában elég sok időt el tudok tölteni azzal, hogy a címe alapján is mérlegre tegyem az adott olvasmányt. Sokszor el is gondolkodom azon, hogy mennyire jó a cím, én mit adtam volna helyette, ez leginkább akkor történik meg, amikor nagyon nem tetszik egy könyvnek a címe, esetleg annyira elüt a tartalomtól, hogy szinte fáj. 

Azt már többször írtam, hogy a gyönyörű borítok vonzanak, mint a mágnes, de néha a címekkel is így vagyok. Sokszor dőltem már emiatt a saját kardomba, mert újra és újra el tudtam csábulni csak azért, mert ígéretes volt a címadás, közben a tartalomról sejthető volt - a fülszöveg alapján -, hogy nem nekem szól. 

Szerintem ez az egész kicsit olyan, mint a boltban kihelyezett ínycsiklandó sütemények sora, tudjuk, hogy nem biztos, hogy az összetevőket szeretjük, de a látványtól mégis elcsábulunk, majd meg is vesszük őket. Na, értitek, valahogy így működik ez nálam, csak éppen könyvekkel.

Érdekesség, hogy az egyáltalán nem zavar, amikor az eredeti cím és a magyar címadás teljesen eltérő, az a fontos, hogy meglegyenek azok a kritériumok, amik szerintem megadják a címnek a sava-borsa faktort.

Címek, amik megfognak, meg azok, amelyekkel ki lehene kergetni a világból

Miért nem szokott tetszeni egy cím?

- Érdektelen, semmitmondó

- Túlzottan körülményeskedő, túlgondolt

- Egyáltalán nem illik a könyvhöz, brrrrr érzést hagy maga után

- Unalmas, nem kelti fel a figyelmemet, lerágott csont, unalomig ismételt

- Nagyon csúnyán hat a borítón, annak ellenére, hogy maga a cím nem lenne rossz
- Ne legyen ízléstelen, eleve olyan, amitől kiráz a hideg is 

Valljuk be, hogy mostanában, akár világviszonylatban nézve is annyira bőséges a kínálat - tekintsünk el a mostani kialakult helyzettől, mert reményeim szerint csak egy röpke átmenet -, hogy egyre nehezebb olyan címet találnia az írónak, a kiadónak, ami nagyot szól. 

Sokan írnak, jót, rosszat is, persze, de ebbe ne is menjünk bele, azonban egy biztos, címet minden könyvnek adni kell! Mit tesz az író? Bizony, ötletel, talán kikéri többek véleményét, hagyja, hogy a kiadó vezesse, de igazából valamiért sokan nem találják meg az írásukhoz megfelelő címet, mert hiába írnak jól, mégsem ötlegyárosok, nem lelnek rá a velős, ízes címre, ami illene a tartalomhoz. Van olyan is, hogy nagyon jól sikerül a címadás, de a tartalom vérzik, több sebből is. A kettő összhangja szerintem ritkán jön úgy össze, ahogy azt megálmondták. Lentebb mutatok példákat is, hogy mire is gondolok. 

Milyen egy jó cím?

- Hűen tükrözi a tartalmat, nem ver át

- Beszédes, tartalmas, nem túl hosszú

- Szépen belesimul a borítóba, illik hozzá

- Nem elcsépelt, kerüli a kliséket, az ismétléseket

A sorozatok vonatkozásában mit gondolok a címről?

Szeretem azt, hogy egységes címet kap egy-egy sorozat, nem úgy kell összerakosgatni, hogy melyik rész következik éppen. Nem igazán szeretem, amikor egy sorozat nagyon sok részből áll, nekem pedig kutakodnom kell - például, amikor könyvesboltban vásárolom meg -, hogy melyik részt kell megvennem éppen. Online ez talán azért könnyebb, mert ott a Moly, ahol nagyon szépen látszik, hogy melyik rész következik, de ott is kattintani kell néhányat. 

Nézzük is meg azt, amikor a borító nem annyira árulkodó.

Utalás a címben a következő részre

J.D. Barker, 4MGY sorozata érdekes kategória, gondoltam ez lesz az egyik választott példám. A címek felkeltik a figyelmet, ez rendben is van, de például így elsőre számomra nem derülne ki, hogy ez a három kötet egy sorozathoz tartozik. Persze csak addig, amíg kizárólag a borítot nézegetem, azonban, amikor picit megismerjük magát a sorozatot, kiderül, hogy bizony 3 részről van szó, amik a 4., 5., 6. jelzővel megjelölve követik egymást. Logikus, persze, de első ránézésre nem egyértelmű. 

Ez azonban még a frappánsabb megoldások egyike, szerintem. 

A borító egyébként ebben az esetben jól sikerült, elsőre komolyan fel sem tűnt, hogy egy emberi test(rész) préselődik oda. Ez a sorozat számomra rendben van, cím és borító is összhangban van a tartalommal, pont olyan érdekes, mint a történet. 



Sok részből álló sorozat, utalás nélkül

Egyik kedvenc cosy mistery sorozatom M. C. Beaton, Agatha Raisin nyomozásai.

A magyar kiadás már a 29. résznél tart, és bizony néha még nekem is oda kell pislantanom, hogy éppen melyik rész követi a másikat, mert szerintem el lehet veszni benne. A címek önálló életet élnek, az adott kötethez próbálnak kapcsolódni - vagy sikerül vagy nem -, viszont a borítón egyáltalán nem látszik, hogy melyik részről van éppen szó. Ez egy odafigyelést igénylő sorozat, persze önállóan is olvasható részek, de én példának okáért szeretem követni a rendszert, az 1. rész után a 2. részt szeretem olvasni, szépen sorban, hiába nem lenne muszáj, de így szeretem. Számomra egy pici számmal történő jelzés, akár csak a borító egyik sarkában nagy segítség lenne, illetve nem gondolom azt, hogy bárkit zavarhatna. 

A borító grafikája hullámzó színvonalat mutat, van olyan, ami jobban sikerül, elkapja a lényegét a tartalomnak, van olyan, ami nem annyira, de a stílus legalább egyezi, az Erawan kiadások vonatkozásában. 

Íme: 

Például hiába van akár egy sorozat gerincén, hogy hanyadik rész, amikor a borítóján nincs ott. Az online vásárlásnál is nagyon nehéz, mert sokszor a leírásban sem szerepeltetik, ilyenkor ugye jön a Moly, de, mint írtam az plusz kattintások tömegét eredményezi. Szóval ez sem megoldás, de az offline vásárlásnál még ez is segítség lehet. 

Azt viszont nagyon szeretem, amikor egy sorozathoz azonos stílusú borító tartozik, az pedig egyenesen lenyűgöz, amikor a könyv gerincén egy minta rajzolódik ki, ami köthető a sorozathoz, emiatt pedig a könyvespolc ékévé tud válni. 

Ilyen kellemes stílusban megjelent sorozat, nem más, mint Böszörményi Gyula, Ambrózy Báró esetei voltak. Imádtam a borítót, ráadásul számmal is ott virított, hogy hanyadik résznél tartunk. Ez nálam az etalon, kb. 



Ami kicsit félre sikerült, de az élmény mégis megmaradt

Nálam egy ici picit kiverte a biztosítékot, mert gondolom humorosnak szánták a magyar címet, de mivel a magyar nyelv árnyalatai elég érzékenyek, így egy csipetet félre ment a dolog.

Victoria Twead életrajzi ihletésű, humoros írásának az eredeti címe Chickens, Mules and Two Old Fools
Ami magyarul valahogy így hangzik: Csirkék, Öszvérek és Két Idős Bolond

Magyarul így sikerült: Két vén bolond otthonra talál

Valjuk be, hogy a vén nem éppen hízelgő jelző, talán kicsit bántó is, főleg annak tükrében, hogy a szereplők létező személyek, ráadásul nem is annyira öregek. 

Részemről igyekeztem volna a vén szó helyett valami mást, kicsit kedveskedőbb jelzőt találni, vagy egy másik útvonalon elindulni a cím kitalálásánál. 

Miután a címen átléptem, onnantól egy nagyon kellemes olvasási élmény várt rám. 

Amitől kiráz a hideg, felejtős

Lehet bármennyire jó  írás, lehet bármilyen szép a könyv, ha valamiért a cím számomra nem emészthető. 

Tudom, hogy sokan kedvelik a Vagina Monológokat, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy elolvassam. Sorry not sorry, Demi Lovato után szabadon. A borító egyébként tetszik, a cím betűtípusa is jól illikk hozzá, de nem is ragozom tovább.





A frappáns

Lenn, a Nyúl Üregében - Down the Rabbit Hole

A tartalom nem volt túlzottan maradandó élmény, de így évek múlva is emlékszem erre a címre. Bevallom ez a kötet volt az, amit a címe miatt olvastam el. Tudtam, hogy Hefner-ről és az ő "huncutságairól" fog szólnia  a könyv, ami igazából annyira nem nagy meglepetés, de a magyar cím véleményem szerint igazán frappáns, beszédes volt, annak ellenére, hogy átvett cím. A várható tartalmat tudta sugallni, mindenféle obszcén utalás nélkül.






Elgondolkodtató cím, ami nem akar idomulni

Agatha Christie nagy kedvencem, ezt már többször is elmondtam, olvastam az összes megjelent krimijét, a címadással is 99%-ban elégedett vagyok, egyetlen kivétel van, amit nehezen tudok megemészteni. Valahogy nem áll rá a nyelvem, az én fejemben nem áll össze annyira a lényege, ez például egy olyan rész, aminél elgondolkodom, hogy mi is lett volna jobb magyar megfelelője az angol címnek. Kíváncsiak vagytok, hogy melyik történet ez? Nem más, minta a Sors-rejtekajtó, nekem valahogy nem hozza a lényeget. 

Emellett még pici problémám van ezzel a címmel, kiadással. Beolvad a cím, az írónő neve is nagyon furcsán jelenik meg, sőt az a jubileumi érme is nagyon zavaró. Ennél a kötetnél se a cím, se a kapcsolt borító nem kedves számomra. 

Ne gondoljátok azt, hogy csak problémáim vannak a címekkel, mert ez így nem igaz. Nagyon sokszor jobban tetszik a magyar cím, mint az eredeti változata. Igen, olyan is volt már, hogy cím alapján vettem meg könyvet és nem bántam meg, sőt! 

Jöjjenek a jó példák!

Címek, amelyek bevonzanak

Imádtam David Duchovny, Szent tehén elnevezésű írását. A magyar borító ráadásul igazán figyelemfelkeltő volt, remekül illett a címhez, komolyan kedvet kaptam az elolvasáshoz. Nem volt túlragozva, a grafikai és a betű tipológiai megoldás is egyszerű, de nagyszerű volt.

Gerald Durell könyvei is mindig remek magyar címekkel jelentek meg, gondoljunk csak a Családom és egyéb állatfajtak címűre, de személyes kedvencem a Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? Igaz, hogy ez hűen követte az eredeti címet, de imádom az ilyen bravúros megoldásokat, nagyon jól fel tudják korbácsolni az érdeklődést, jóval az olvasás megkezdése előtt. 

Volt olyan is, hogy a magyar nyelv adta lehetőségeket jól használták ki. Erre példa Julia Quinn, Splendid című regénye. A spledid jelentése pompás, amit magyarul Csudajó elnevezéssel jelentettek meg. Szerintem sokkal jobban illik a könyvhöz, mint a Pompás cím illett volna. A borítón a cím kellemes színekkel jelent meg, ami nagyon jól passzolt a tartalomhoz, a regény műfajához. Ez egy jó választás volt a magyar kiadáshoz.

Gyermekkönyvek és a címek

A gyermekkönyveknél úgy gondolom, hogy hangsúlyozottan érdemes odafigyelni a címadásra, hiszen számukra nagyon fontosak lehetnek a beszédes címek, a társítható tartalom is. Fontosnak tartom, hogy egy-egy címmel is meg tudjuk fogni a gyermek fantáziáját, még mielőtt elkezdenénk a könyv nézegetését, felolvasását. A gyerekek  nagyon vizuális típusok, főleg kisebb életkorban, ezért a nekik szóló könyvek illusztrációja mellett a cím is nagyon fontos. A megfelelően megválaszott cím és a hívogató borító már fél siker ahhoz, hogy a gyermek elkezdjen érdeklődni az olvasás és a történetek iránt. 

Személyes kedvenceim Beatrix Potter meséi. Itt a külcsíny találkozott a mesés elnevezésekkel, címekkel. Annyira bájosak ezek a kis könyvecskék, hogy a gyermeki fantáziát képesek elvarázsolni. A beszédes elnevezések pedig könnyed képzettársítást eredményeznek. Pecás Jeremiás, Kacsa Jolán, Bikkmakk Mókus, Tüskés Néni, Tipptopp Tomi kalandjai, mind-mind bájos történetet rejtenek, csodás illusztrációval egészen a borítótól az utolsó lapig. A betűtípus, a színvilág az elnevezés ebben az esetben teljes összhangban hívogatja kicsiket és  nagyokat, már több, mint száz év távlatából.

−30%

Ha én író volnék......

Ami késik, nem múlik, de jelenleg csak gondolatban tudok eljátszani azzal, hogy én magam miként birkoznék meg a címadással.

Sokáig úgy gondoltam, hogy előbb lenne meg az a bizonyos bombasztikus cím, de később átértékeltem ezt a lehetőséget. Ma már úgy gondolom, hogy előbb legyen meg egy vállalható írás, utána pedig a hozzá minden szempontból teljesen passzoló cím. A címadásra mindenképpen nagy hangsúlyt fektetnék, mert hiszem, hogye egy jó cím el tud adni egy könyveket, az mondjuk már kérdéses, hogy a tartalmi szegénység mellett nem tartható fenn sokáig ez az állapot, tehát hosszú távon a két egységnek találkoznia kell. A hívogató borító pedig mindenképpen ajánlatos, mert azzal is el lehet rontani egy amúgy jó címet és történetet. Szeretek ötletelni, egyelőre csak az olvasmányaim vonatkozásában, de egyszer még ki tudja, talán saját címet is adhatok egy történetnek. 

Összességében 

Úgy gondolom, hogy a magyar nyelv adta lehetőségeket, azt, hogy szép, ízes, beszédes nyelvünk van érdemes kihasználni a címek vonatkozásában is. Mindig örülök, amikor egy kellemes címmel találkozom, ha a borító és a tartalom is passzol hozzá az már csak hab a tortán.

A példákat zömében a saját olvasmányaim közül ragadtam ki, természetesen hosszan és még hosszabban lehetne sorolni azokat a tételeket, amikkel nem voltunk maradéktalanul elégedettek, de ez a bejegyzés most ennyit bírt el, számomra ezek voltak a legmaradandóbb "cím élmények". 

Ti is szoktatok a könyv elolvasása után új címet kitalálni egy-egy történethez?

Többiek:  Dóri, Pupilla,

Ann Mah: A szőlőskert titka

Fülszöveg: Az ​ízig-vérig amerikai Kate visszatér családja ősi burgundiai pincészetébe, ahol felfedez egy elveszett naplót, egy ismeretlen rokont és egy sötét titkot, amit családja a második világháború óta rejteget.

Kate álma, hogy beléphessen a világ borszakértőinek legpatinásabb klubjába, ám ehhez le kell tennie a hírhedten nehéz bormesteri vizsgát. Kétszer már felsült, a harmadik próbálkozás az utolsó esélye. Amikor Kate váratlanul munka nélkül találja magát, és már csak néhány hónap választja el a vizsgától, Burgundiába utazik, hogy az őszt a nemzedékek óta a családjához tartozó borászatban töltse, elmélyítse tudását, és újra közelebb kerüljön a rokonaihoz. Egyvalakit próbál csak elkerülni: a szomszéd Jean-Lucöt, élete első és egyetlen szerelmét.

A birtokon Kate a családi ház ódon pincerendszerének lomtalanítása közben egy rejtett kamrára bukkan, ahol francia ellenállók röplapjait és egy kivételes borkollekciót talál. Kate kutatni kezd a családtörténetben. A nyomozás visszarepíti a második világháború sötét napjaiba, és megismerteti egy rokonával, akiről még sosem hallott: nagyapja nővérével, akit fiatal lányként ért a náci megszállás.

Ahogy egyre többet tud meg a családjáról, az ellenállás és kollaborálás közti határvonal mindinkább elmosódik, és Kate-nek választ kell találnia két döntően fontos kérdésre: Pontosan mit csinált a családja a háború éveiben? És mi történt azzal a néhány palack felbecsülhetetlen értékű borral, ami hiányzik a pincéből?

A  SZ Ő L Ő S K E R T  T I T K A

A mai értékelésem egy friss megjelenésről fog szólni, ami nem más, mint Ann Mah, A szőlőskert titka című regénye. 

Még el sem kell olvasni ahhoz a fülszöveget, hogy vágyat érezzünk arra, hogy elolvassuk  magát a könyvet is, mert a borító valami gyönyörűséges. Annyira szépen elkapta a nap állását és a szőlős hangulatát a kép, hogy egyből kedvünk támad elmenni, akár Burgundiába egy ilyen pompás ültetvényre. 

Miután sikerült a borító okozta mámorból magamhoz térnem rá kellett jönnöm, hogy a tudtom nélkül ismét egy, a második világháborúhoz visszanyúló történethez nyúltam. Idén és az elmúlt évben is ez nagyon sokszor megesett velem, hol akarva, hol akaratlanul. Mostanában úgy tűnik, hogy a téma rabjává váltam, mert egyre jobban érdekelnek a háború olyan részletei is, amivel a történelemkönyvek ritkábban foglalkoznak. 

Ez a regény is a háború egy nem annyira ismert szakaszát eleveníti fel, mégpedig olyan formában, hogy két idősíkon játszódik a történet. Az egyik történés napjainkban zajlik, még a másik rész  a 2. világháború idején játszódik. A két idősík között azonban érezhető az egyensúly, ami köszönhető az azonos családi köteléknek és az azóta is virágzó birtoknak.  

A történet kezdetén megtudjuk, hogy Kate, annak ellenére, hogy soha nem akart visszatérni mégis visszatér a szülőföldjére, Meursaultba, Burgunidiába a családjához, hogy finomítsa a borral kapcsolatos ismereteit, mivel egy rangos megmérettetés vár rá. Eközben segít rendet rakni a családi ház pincéjében, unokatestvére zsidó származású feleségének és egyben barátnőjének, Heathernek. A kezdetben unalmasnak tűnő munka váratlan fordulatot vesz, amikor megtalálják egy eltitkolt rokon, Héléne naplóját. A napló pedig egy elfeledett, rémséges korszakba repíti vissza őket, ahol a kollaboráció, a németek és az éhínség megváltoztatta az embereket. A gonosz az olyan csodás falvakba is beférkőzött, mint Meursault. A napló által megelevenedik Burgundia szőlőskertjeibe is beférkőző 2. világháború egyik szőrnyű szakasza. A pincékben pedig ott rejtőztek a titkos "kincsek", amit mindenki áhított, régen és most is. A múltban történő kutakodás mellett Kate-re még vár egy bonyodalmakkal teli szerelmi szál kibogozása is, ami az ő életére van hatással. 

A könyv végére vajon feltárul a szőlőskert és Héléne titka? 

"Semmi pénzért be nem vallottam volna, de ez az igazság: megesküdtem rá, hogy sosem térek vissza erre a helyre. Ó, igen, ezerszer is álmodtam a hullámzó lankákon elterülő szőlőkről, az égbolton fehéren izzó napkorongról, a lüktető fényekről és puha árnyékokról, de álmaim itt mindig sötét fordulatot vettek: az ég belefulladt a nehéz viharfelhőkbe, és a feltámadó szélben komor titkokat sugdostak a falevelek."

A két idősík nem ismeretlen írói megoldás, nagyon jól lehet vele fokozni a feszültséget, ahogy történt ez most is. A Cher journal! részekben Héléne és családja mindennapjait, küzdelmeit, gondolatait ismerhetjük meg, azt az időszakot, amikor mindenki idegei pattanásig feszültek és sokakból kijött a legrosszabb énjük a túlélésért való harcokban. Mindez pedig egy szőlőtermelő kisvárosra vetítve, amit nem kerültek el a háború borzalmai és a megszállók általi nyomás sem. Persze mindenhol voltak kollaboránsok és ellenállók, ahogy itt is, viszont ahhoz, megtudjuk, hogy mi történt valójában Hélénnel és a családja többi tagjával, ahhoz végig kell követnünk a napló által szép lassan csepegtetett történéseket. Ez a rész adott egy komor bájt, feszültséggel teli alaphangulatot a regénynek. 

Eközben Kate is fejtörésre ad okot a jelenben, az ő vonatkozásában egy igazán bonyolult szerelmi szál miatt rághatjuk le a körmünket. A kutatási rész nem tudott számomra annyira izgalmas lenni, de Kate és Jean-Luc kapcsolatának alakulása annál inkább. 

A karakterek közül Kate és Héléne váltak a fő mozgatórugókká, ők vitték előre a történetet az idősíkokon át. A rejtély is általuk állt össze egy kerek egésszé. A jelenben és a múltban kibogozott szálak csak együtt működtek, így folyamatosan figyelemmel kellett kísérni mindkét eseménysorozatot. 

A szereplők önmagukban egyáltalán nem voltak erősek, bevallom Kate néha idegesített is, mert olyan mulya volt, de egységként nézve már egy sokkal hatásosabb képet kapunk. Azt sajnálom, hogy Jean-Luc karaktere nem kapott túl nagy mozgási lehetőséget, eléggé belesüppedt a háttérbe. Összességében az elbeszélés gördülékenysége feledtette ezeket a karakterbeli hiányosságokat. 

A leírások voltak, azok, amik jelen esetben számomra nagyon sokat adtak hozzá az olvasási élményhez. Élveztem, hogy a történet Burgunidában játszódik, a megszállás alatti részek, valamint a jelenben játszódó történések által ismerjük meg a tájat, a szőlőtermesztést, a borok és az ott élő emberek gondolkodását, vágyait. Nagyon szép párhuzamot lehetett állítani a jelen és a múlt között. Érzékletes leírások követték egymást, csodásan mesélt az írónő. 

Azt nem állítom, hogy a történet nagyon egyedi lenne, mert valójában már számtalanszor találkozhattunk a múlt és jelen között váltakozó írói megoldással, sőt a történetet is elmesélték már mások is, más helyszínekkel, más rejtéllyel. Ennek ellenére az írói stílust nagyon megszerettem,  élvezetes volt elmerülni a történetben.

Megragadott a történelmi vonatkozás is, a helyszín és maga a bor, a szőlő jelentősége. Nagyon tetszett ahogy életet tudott vinni a történetbe. Sokat megtudunk a szőlőtermesztők háborúban megélt helyzetéről, a bor jelentőségéről és arról, hogy miként próbáltak túlélni az emberek egy lehetetlen élethelyzetet. 

A regény vonatkozásában érezni, hogy az írónő elég komoly kutatómunkát végzett, mind a történelmi, mind pedig a borászat, a borok témakörében.

Összességében egy titkokkal és bájos, színes leírásokkal teli, kellemes írói stílusban előadott történetet olvashatunk. Nem eget és földet rengető regény, de mindenképpen olyan, ami kellemes kikapcsolódást ígér, gyönyörű tájakon, történelmi mélységekbe repítve minket. Igazán komfortos olvasási élményt adott ez a könyv. 

 Centrál Könyvek

 Kiadás éve: 2020.

 Oldalszám: 

 ISBN: 9789633247518 

 Fordította: Babits Péter

   

Stephen King: Emelkedés - King új oldalát ismerhetjük meg

Fülszöveg: Castle ​Rock kisvárosában, Stephen King számos ikonikus történetének helyszínén él Scott Carey, az elvált belsőépítész. Monoton mindennapjait leginkább a beérkező munkák mellett a szomszédjába költözött fiatal nőkkel folytatott sikertelen küzdelem töri meg, akiknek a kutyái rendszerint az ő gyepén végzik el a dolgukat. Scott látszólag nem különbözik másoktól, mégis különös dolgok történnek vele. Napról napra egyenletesen veszít a súlyából, és teljesen mindegy, hogy ruhában vagy ruha nélkül, székkel vagy súlyzókkal áll rá a mérlegre, annak nyelve mindig az adott állapotnak megfelelő súlyt mutatja. Scott értetlenül áll a helyzet előtt, de mivel nem akar kísérleti nyúl lenni egy kórházi műtőasztalon, ezért titkáról egyedül barátjának, dr. Bob Ellisnek mesél. Mindeközben a gyepért folytatott harc során kiderül, hogy a szomszédai által működtetett új étterem gondba kerül. Amikor Scott felismeri a nők felé irányuló előítéletet, beleértve a sajátját is, úgy dönt, mindenáron segíteni fog. Scottnak azonban nem marad sok ideje, súlyvesztése felgyorsul, így szembe kell néznie az elkerülhetetlennel: hamarosan nem marad olyan fizikai erő, amely a földön tartsa. A valószínűtlen szövetségek, az éves futóverseny és Scott rejtélyes szenvedése végül közel hozza egymáshoz a feleket, és a legjobbat hozza ki azokból az emberekből, akik eddig csak a rosszat látták egymásban és saját magukban egyaránt.

Az Emelkedés különleges mese a megértésről, az elfogadásról és a segítésről. És persze a jelenkor amerikai mindennapjairól. Stephen King mindig meg tudja lepni az olvasóit és képes új oldaláról megmutatkozni. Garantáltan felemeli olvasóját.

E M E L K E D É S 

Időnként elhatalmasodik rajtam a késztetés, hogy egy borzongató King regényt olvassak. Nem mondom, hogy most is halaszthatatlan vágyat éreztem, de az Emelkedés fülszövege alapján, illetve a terjedelme miatt úgy tűnt, hogy ez valami egészen más lesz, mint amit eddig olvastam az írótól, így muszáj volt pár órát kerítenem arra, hogy egy kicsit más oldalról is megismerjem az író munkásságát. Ebben az esetben tényleg pár óra elegendő, hogy a végére érjünk a történetnek, így ez a könyv remek kikapcsolódást kínál egy délutáni kertben, puha fotelben történő olvasgatáshoz. 

Mindenki tisztában van azzal, hogy Stephen King a horror műfaj királya, de véleményem szerinte egy olvasó megengedő is kell, hogy legyen, nem kell, hogy skatulyába szorítsunk egy írót. Úgy gondolom, hogy egy ekkora névnek joga van azt írni, amit szeretne, kiléphet a komfortzónájából, mert miért is ne? Mi pedig el tudjuk dönteni, hogy egy lazább, rövidebb utazásra is az íróval tartunk-e vagy megmaradunk a keményebb vonalnál. Egyszerűen javaslom, hogy lazán álljunk az íráshoz, akkor biztos nem fog senki csalódni.

Én úgy döntöttem, hogy bevállalom ezt az utazást. 

Bevallom, hogy pont azért is akadt meg a szemem ezen a kisregényen, mert minden jel arra mutatott, hogy nélkülözi a hátborzongató jeleneteket, most nem kell rettegni, de ettől függetlenül abban reménykedtem, hogy az író zsenialitása ezúttal is át fog jönni a lapokon. 

Azt kell, hogy mondjam, kíváncsi lettem erre a rövid King történetre. 

Figyelmeztetek mindenkit, hogy most ne is keresse a regények tökéletességét, elmélyültségét, bonyolultságát és klasszikus vonalait, zsánereit. Itt most nagyon rövid terjedelemben írja meg az író a lényegében átlagosnak mondható, de annál tágabb térben szárnyaló történetét (ez utóbbi a végén fog igazán értelmet nyerni). Nem történik semmi eget rengető, nem jönnek az UFO-k, természet feletti lények, nincsenek nagy belső erők, félelmetes karakterek, egyszerűen csak történnek az események, laza láncolati sorrendben, egy-egy kisebb kitérővel.

Ez a regény véleményem szerint pont az átlagosságától tud mégis jó lenni. Amennyiben ki tudjuk kapcsolni az elvárásainkat biztos vagyok abban, hogy jól fog mindenki szórakozni az olvasás során.  

A történet középpontjában Scott Carey elvált informatikus áll, akinek a testében megmagyarázhatatlan folyamat megy végbe, ami valójában semmihez sem köthető, csak megtörténik vele, emiatt pedig hol érdeklődve, hol némi félelemmel szemléli önmagát.  A történetet egy csendes, kisvárosba, Castle Rock-ba helyezte az író, ahol bár az emberek ismerik egymást, közülük azonban csak kevesen állnak igazán közel egymáshoz. A folyamat, pedig egyre előrehaladottabb, azt a rövid időt öleli fel a történet, ahogy Scott és szűkebb környezete megéli a változásokat. A végén pedig kiderül, hogy a maroknyi szomszéd felül tud e kerekedni a racionalitáson, ezzel segítve Scottnak.

"Aznap este Scott korán vacsorázott, carbonara spagettit és desszertnek egy szelet csokis sajttortát, majd felállt az Ozeri mérlegre, abban a reményben, mint mostanság mindennap, hogy a dolog végre jó irányba fordul. Nem fordult."

Ami először feltűnt, hogy ez a novella is Castle Rock városkájában játszódik, ami már az író több regényének is a helyszíne volt. Ehhez a rövidebb íráshoz is a jól bevált helyszínt választotta tehát, vélhetően azért, hogy a rendszeres olvasói egyből egy asszociációs folyamatot élhessenek át.

Véleményem szerint ez egy felemelő írás, ahogy a cím is sejteti. A történet bármelyik kisvárosban játszódhatnak, hiszen az emberek mentalitása, a mássághoz való hozzáállása vagy éppen a szomszédok egymáshoz való viszonya, mind-mind tipikus ebben a regényben. Szinte látjuk magunk előtt a város lakóit, elevenen jelennek meg az olvasás során, pont amiatt, hogy bármely közösségben, közvetlen környezetünkben élhetnének a szereplők, hiszen nincs bennük semmi kirívó.

Ezen kívül a politika az, amit megemlítenék, ami talán a legjobban eltér az eddigi regényeitől, furcsa volt, hogy teret engedett az ilyen jellegű véleményének is, de nem volt zavaró, illett ehhez a történethez. Ettől is kicsit más arcát mutattam meg az író. A másság, ami a történet egyik központi kérdése nem volt zavaró, inkább figyelemfelhívó, könnyeden a regénybe illeszkedve.

A karakterek a regény terjedelme ellenére is jól kidolgozottak voltak, nem a túl sok szereplő jellemezi a történetet, de azok, akik mindvégig jelen voltak nagyon jól illetek ebbe a furcsa mesébe. Érdekes megfigyelni, hogy még ebben a kisregény terjedelemben is milyen jól fel tud épülni egy baráti kapcsolat emberek között, ez volt az egyik aspektusa a történetnek, ami engem megragadott. 

Összességében a novella vége az, ami tényleg megragadja az ember fantáziáját, olyan igazi mélabús, szép befejezést kapott a történet. Számomra ez volt az a befejezés, amitől az egész regény lényegében értékelhetővé, szerethetővé vált. Nagyon furcsa ez, mert általában könnyen eldöntöm, hogy tetszik vagy nem tetszik egy történet, de itt a legvégén jött el az az érzés, hogy ezt az írást megérte elolvasni.

Egy egyszerű, elgondolkodtató történet, remek befejezéssel, szerintem nem is kell ennél több. 

Mindenkit arra bátorítok, hogy olvassa el King kisregényét, az Emelkedést, közben engedje el azt a zsánert és műfajt, amit eddig megszokott az írótól. Úgy vélem, hogy ebben a kisregényben is tudott értéket közvetíteni, úgy is, hogy az apró részletek nem kerültek kibontásra, a képzelet nagyobb teret kapott. A könyv terjedelme pedig pont alkalmas arra, hogy egy kellemes délutánon elővegyük és megismerkedjünk King egy másik oldalával. 

A könyv végén kedvcsinálót olvashatunk az Intézet című regényből

Kiadó: Európa
Megjelenés: 2020.
Oldalszám: 264
Isbn: 9789635040926
Fordította: Pék Zoltán

Egy nő megállíthatatlan hajszája a Kaliforniai Gyilkos után

Fülszöveg: Egy ​rejtélyes és erőszakos bűnöző ötven betöréses nemi erőszakot követett el és legalább tíz embert gyilkolt meg Kalifornia különböző városaiban az 1970-es évek végétől több mint tíz éven át. Három évtizeddel később Michelle McNamara bűnügyekkel foglalkozó újságíró eredt az elkövető nyomába, megszállottan kutatott és publikált az ügyről, hogy igazságot szolgáltasson az áldozatoknak.

Egy rejtélyes és erőszakos bűnöző ötven betöréses nemi erőszakot követett el és legalább tíz embert gyilkolt meg Kalifornia különböző városaiban az 1970-es évek végétől több mint tíz éven át.

A Kaliforniai Gyilkosnak nevezett pszichopata ragadozó titokban figyelte meg kiszemelt áldozatait: tökéletesen ismerte a szokásaikat, a napirendjüket, majd a kertvárosi házakba behatolva éjszaka, váratlanul támadta meg őket. Maszkban, gyakran félmeztelenül, kést szorítva a torkuknak. Miközben a fejlődő Kaliforniában modern lakóparkok épültek, a sorozatgyilkos a hálószobák démonává vált, a legjobb detektívek és rendőrök mégsem tudták azonosítani és elkapni. A támadások végül abbamaradtak, a gyilkos pedig hosszú időre eltűnt az éjszakában…

Három évtizeddel később Michelle McNamara bűnügyekkel foglalkozó újságíró eredt az elkövető nyomába, megszállottan kutatott és publikált az ügyről, hogy igazságot szolgáltasson az áldozatoknak. McNamara azonban váratlanul meghalt, mielőtt befejezhette volna a könyvet, így végül nem élhette meg a gyilkos letartóztatását sem, amihez közvetetten maga is hozzájárult.

Az Eltűnök a sötétben egyszerre izgalmas nyomozás és pillanatkép egy korról. Miközben eleven prózája elkíséri az olvasót Kalifornia utcáin a gyilkos nyomában, érzékenysége révén megismerjük az áldozatokat, a családi traumákat, a rendőröket, valamint betekintést nyerünk a nyomozás részleteibe, eredményeibe és zsákutcáiba. Megérthetjük, hogy az eset miként változtatta meg a modern bűnüldözést.

Korábban még nem hallottam az amerikai írónőről, Michelle McNamara-ról, ami talán nem is meglepő, hiszen inkább oknyomozó újságíróként tartották számon, egészen 2016-ban bekövetkezett haláláig.  

Halála álmában következett be, mindössze 46 éves volt, egy gyönyörű kislányt, egy ismert humorista férjet, Patton Oswalt-ot, valamint a mindennapjait kitöltő megoldatlan bűnügyet hagyott hátra. Az írónő olyan megszállottsággal dolgozott a megoldatlan bűnügyeken - leginkább éjszaka, amíg a családja aludt -, amit csak a legelhivatottabb nyomozók ismerhetnek, de talán még ők sem. Annyira alaposan és precízen gyűjtögette az információkat, hogy szinte a megszállottság határát súrolta az általa véghez vitt virtuális hajsza. Az adatokat, teóriákat pedig az általa életre hívott blogon, a Tru Crime Diary-n osztotta meg a többi elhivatott, önjelölt nyomozóval. McNamara sokkal tovább ment a nyomozásban, mint egy átlag nyomozó, hobby nyomozó vagy egyszerű érdeklődő, ő megvásárolt és cserélt is a feketepiacon anyagokat, bizonyítékokat. Sokat utazott, felvette a kapcsolatot az ügy nyomozóival, hogy bejárja a helyszíneket, megossza a gondolatait és új információmorzsákat csipegessen fel, de attól sem riadt vissza, hogy az áldozatokkal beszéljen, DNS-t vigyen fel az internetes keresőkbe, a google earth-ön járja be az utcákat vagy éppen telefonkönyvekből nyerjen ki információkat. A gépén számtalan file volt elmentve, amelyek az ügyhöz kapcsolódtak, sok közülük a haláláig feldolgozásra várt. Ilyen kő kemény oknyomozó újságíró volt McNamara, aki ugyan elkezdte a könyv megírását, de azt befejezni már sosem tudta.

Tényirodalmat írni az egyik legnehezebb, leginkább azért, mert száraz, sokszor hatalmas adatmennyiséget és információhalmazt kell lefednie. Legtöbbször nem is sikerül olyan érdekes könyvet írni ebben a műfajban, amit az átlagos olvasó is be tud fogadni,  legfeljebb a téma elhivatott szakértői számára lehet lenyűgöző.

Nézzük meg mit tud ez a könyv, miért gondolom úgy, hogy érdemes elolvasni, annak ellenére, hogy valóban némiképpen száraz, sok információt magában foglaló könyvről beszélhetünk. 

Rendszerető, rendszerező és tényekre hagyatkozó embernek tartom magamat, így nem áll távol tőlem a részletekbe menő megfigyelés, ezért bele is vetettem magam a könyvbe, bár tudtam, hogy nem könnyű maga a téma sem, nem virágok ültetéséről fog értekezni. Még így is meglepődtem, hogy egy ennyire szisztematikus, talán  megszállott újságíró, mint McNamara kellett ahhoz, hogy egy ilyen bűnügyi tényregényt jól megírjon. Ez a könyv nem pusztán elmeséli a ragadozó ténykedését, hanem apró részletességgel felboncolja minden egyes lépését, minden részletet kinagyítva kapjuk meg mi, olvasók az információkat. 

A könyv szerkezeti felépítése önmagában is érdekes, ide és oda ugrálunk az időben, de nem elég, hogy a gyilkos vonatkozásában kapkodjuk a fejünket, még az írónő életéből is csepegtetnek kisebb epizódokat, amelyek igazán jól fel tudták dobni a töményen adagolt borzalmat. Emellett a későbbi szerkesztők, akik befejezték a könyvet szintén itt is ott is "beleszólnak", azaz narrálják a történéseket, hiszen ők maguk is bevallják, hogy nem tudják utánozni az írónő zseniális szerkesztési módszerét. 

Ez az időbeli, térbeli ugrálás bevallom végig kissé zavaró tényező maradt számomra, de ettől függetlenül szép lassan kezdett összeállni az, hogy miként kell olvasni ezt a könyvet, ritmust tudott neki adni. Amikor sikerült ráéreznem, akkor rögtön elkezdtem én magam is analízálni a gyilkost, próbáltam összerakni a mozaikokat, de a valóság nagyon távol áll attól, mint amikor például a Gyilkos elmék sorozatot nézi az ember. Itt az élet írta a szabályokat, a lehetőségek pedig az 1970-80-as években még igencsak korlátozottak voltak, hol volt még a DNS analízis?!   

Most egy érdekes időutazó nyomozást olvashatunk, megfigyelhetjük azt, ahogy a mai kor nyomozói, oknyomozó újságírói kiragadják a múlt egy darabkáját és a mai tudással próbálják meg elővarázsolni azt a sorozatgyilkost, aki annak ellenére, hogy a profilja alapján nem rendelkezett magas intelligenciával mégis rejtve tudott maradni a világ és a hatóság szeme elől. 

Nagyon érdekes volt olvasni, hogy mindenki, aki részt vett a nyomozásban másként látta az elkövetőt, a nyomokat akkoriban csak lassan kapcsolták egymáshoz, a földrajzi nyomkövetés pedig még sehol sem volt, így a Kaliforniai Gyilkos folyamatosan kicsúszott a hurokból. Az általa sorozatban elkövetett borzalmak, melyeket elég részletesen, de mégsem horrorisztikusan megismerünk egyre rémisztőbbek, zavarba ejtőbbek lettek. McNamara pedig csak adagolja és adagolja a részleteket, úgy, hogy ő maga minden apró rezdülést elemezett, ezáltal felépítve a gyilkos karakterét, így tudott hinni abban, hogy el fogja kapni a rémet. A rendületlen hite is adott egy olyan plusz löketet az írásnak, ami miatt érdekes és hiteles tudott lenni.

Nagyon tisztelem az írónőt azért, hogy megpróbálta a lehetetlent, úgy, hogy nem állt rendelkezésére mindaz az eszköztár, mint a hatóságoknak, de ő időt, energiát nem kímélve az ügy nagykövetévé vált, amely által nem hagyta feledésbe merülni a nyomozást. Amellett, hogy tiszteletre méltó az  elhivatottsága, számomra kicsit ijesztő is volt ez a furcsa vonzalma a titokhoz, legfőképpen ehhez a gyilkoshoz. 

Azt nagyon sajnálom, hogy azt a nyomozati részt, az elkövető életútját nem ismerjük meg, ami az írónő halála utáni történéseket tárhatta volna fel, de a könyv erre már nem tudott kitérni, a kiadás megtörtént és a világot bejárta a Kaliforniai Gyilkos utáni hajsza, amit egy nő hívott életre párhuzamosan a hatóságok évtizedeken átívelő erőfeszítéseivel. 

A könyv pedig a férj Patton Oswalt gyönyörű gondolataival zárul, amely szerintem a legjobb rész lett, mert annyira szívhez szóló és szépen megírt, hogy le a kalappal előtte, hogy szerepet tudott vállalni azzal, hogy hagyta a feleségét szárnyalni, még akkor is, amikor minden reménytelennek tűnt, kitartott és tovább vitte az örökségét. 

"Az lenne az igazság legcsodálatosabb formája, ha az maradna meg tovább az emberekben, hogy milyen beteg ember volt ő valójában, és nem az, hogy pontosan ki is volt ő. Michelle miatt bízom abban, hogy így lesz még jó sokáig azok után, hogy már én sem leszek." Patton Oswalt 

Összességében

Az Eltűnök a sötétben egy érdekes szerkezeti felépítésű, jól megírt bűnügyi tényregény, amely által végig tudjuk kísérni azt a nyomozást, amit egy évtizedekig rejtve maradó sorozatgyilkos brutális ténykedése hívott életre. Az írónő a szakmája egyik legjobbja volt, remek oknyomozó újságíró, aki a reménytelen helyzetekben is meglátta azt a pici fényt, ami előbbre vitte. McNamara hite, kitartása és remek írói stílusa átjárja a könyvet, igaz néha nehéz követni a történéseket, de eközben furcsa módon érdekes is megismerni a legapróbb részleteket. Végig találgathatunk, talán egy picit mi magunk is amatőr profilozókká lépünk elő, ahogy apránként csipegetjük fel az információkat a gyilkosról. Nem könnyű műfaj, a történet is rátelepszik az emberre, de mindenképpen érdemes elolvasni, ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy miképpen zárult a Kaliforniai Gyilkos és Michelle McNamara ördögi játszmája. 

A kötet nyomán 6 részes HBO sorozat készül, amely június 28-án kerül műsorra.

Kiadó: Európa Kiadó

Kiadás éve: 2020.

ISBN: 9789635040377

Oldalszám: 440

Fordította: Beke Cz. Zsolt

Deborah Feldman: Unortodox

Fülszöveg: A ​külvilágtól mereven elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban. Előírták számára, mit viselhet, kivel beszélhet, mit olvashat. Az oktatásával alig törődtek, az egyetlen elvárás vele szemben az volt, hogy engedelmes lány és jó feleség váljon belőle. Mindössze tizenhét éves volt, amikor hozzáment a családja által kiválasztott férfihoz, akit alig ismert.

Deborah fuldoklott a mind érzelmi, mind testi értelemben diszfunkcionális házasságban, és a közösségben, amely nagyon szűk teret hagy a nőknek, legyenek bármennyire tehetségesek. Deborah-t pánikrohamok gyötörték, és elképzelése sem volt arról, hogyan enyhíthetne szorongásán.

Kilátástalan helyzetében fokozatosan találta meg a kiutat: miután megszületett a fia, egyre világosabbá vált számára, hogy képtelen megfelelni a haszid zsidó közösség elvárásainak, és maga mögött kell hagynia addigi életét. Egy bátor elhatározással feláldozott hát mindent, amit addig ismert, hogy szabad lehessen, és gyermekét is szabad embernek nevelhesse.

Deborah Feldman kötetének megjelenése óriási vihart kavart, korábbi közössége üldözte és számtalan alkalommal megfenyegette. Ő mégsem bánja, hogy mindenki számára elérhetővé tette történetét, mivel hisz abban, hogy könyvével párbeszédet kezdeményezhet a zárt vallási közösségekben tapasztalható gyakori elnyomásról és bántalmazásról, és hangot adhat azoknak, akikre korábban senki sem figyelt. A könyv alapján készült sorozat 2020 márciusától látható a Netflixen.

Tűkön ülve vártam a megjelenést, mert nem sokkal korábban volt a születésnapom és ez a regény volt az egyik utószülinapi ajándékom. Nagyon vágytam rá, hogy elkezdjem olvasni, mert ez is egy olyan életrajzi ihletésű regénynek tűnt, ami magába szippantja az embert olvasás közben. Nagyon reméltem, hogy ezúttal is jók voltak a megérzéseim, mert elmondhatom, hogy ebben az évben sikerült elég jól megválasztanom azokat a történeteket, amelyeket valamilyen okból meg szerettem volna ismerni. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy a Netflixen futó, a regény alapján készült sorozatot A másik út (Unorthodox)  meg szeretném-e egyáltalán nézni vagy inkább hagyjam. Mindig úgy érzem, hogy az olvasás után csak egy másolatot kapunk, mint ahogy érzem ezt sorra az Agatha Raisin sorozatnál, de néha bele lehet futni egy-egy gyöngyszembe is, így végül úgy döntöttem.....  A bejegyzés végére kiderül, hogy miként döntöttem az adaptáció vonatkozásában.  

Előbb jöjjön, hogy mit gondolok a könyvről!

Az olvasással nagyon gyorsan haladtam, főleg, hogy a főiskolai beadandóim megírása helyett is többször elővettem, azok pedig maradtak a hajnali órákra. Szem előtt tartva a fontossági sorrendet, így talán jól szemléltethető, hogy tényleg kíváncsi voltam erre a történetre. Korábban sokat olvastam a zsidóság szenvedéseiről, a második világháború okozta tragédiáikról, mely vonalat több szemszögből is megvizsgáltam, sőt kutakodtam is elég sokat az interneten. Szóval belemerültem a témába rendesen.
Ezt követően megpillantottam Deborah Feldman megjelenő regényét, az Unortodoxot, ami azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy egy olyan, a tengerentúlon mai is aktívan működő zsidó közösségre hívja fel a figyelmet, amelyről korábban nem is hallottam. 
Ebben a memoárban viszont egy teljesen másfajta szemszögből, ráadásul magyar gyökerekkel rendelkező szereplők által ismerhettem meg a szatmári haszid közösség alapvető működési morálját, a benne élő emberek gondolatait, állásfoglalásaikat, mindezt amerikai környezetbe ültetve. Érdekes és meglepő megismerési folyamat volt. 

A haszid zsidók a legkonzervatívabb ágát képviselik a vallásuknak, még Izraelt is tagadják, ami nagyon meglepő aspektus volt. Számomra úgy tűnt, hogy ezek az emberek nem is akarnak haladni az idővel, inkább leragadnak egy olyan korban, ami számukra kedvezően hatott a közösségen belüli viszonyaikra, nem kellett követni a haladó szellemet. Ez leginkább a nők elnyomása tekintetében mutatkozott meg, továbbra is fériak uralta társadalmi működésre helyezkedtek be, ahol a szabályok, a Tóra tanításai mindenek felett állnak.  A nők pedig visszataszítóan alacsonyabb rendűként jelentek meg, leginkább a gyermekszülést tekintették a fő feladataiknak, meg a háztartás vezetését, még a hajukat is kopaszra kellett borotválniuk, hogy mentesüljenek a híúságtól. Persze a tehetősebb rétegek itt is át tudták lépni ezeket a szabályokat, de például Deborah nem tartozott a szerencsések közé, őt a nagyszülei nevelték, akik a régi nézeteket tartották követendőnek, illetve a család is eléggé elnyomóan viselkedett vele szemben,  melynek leginkább az anyja volt az oka, aki elhagyta a családot nem sokkal Deborah születése után.

Az írónő kora gyermekkorától kísérhetjük figyelemmel, hogy milyen az, amikor egy nem éppen várt leánygyermek bekerül ebbe a zárt világba, annak ellenére, hogy érzi azt, hogy nem ez a sors az, amit ő élni szeretne, de ez senkit nem érdekel a környezetében. Az írónő meseszerűen adja elő azokat a történéseket, amitől néha legszívesebben kifutnánk a világból.  Néha volt olyan érzésem, hogy elferdítette, kiszínezte a valós történéseket, de persze erre bizonyíték nincsen, de az érzés azért ott motoszkált bennem. 

Nagyon érdekes tudott lenni az, hogy ez a zárt világ mennyire sanyargatja önmagát és a benne élőket. Élesen megjelenik a regényben a zsidóság második világháborúra visszavezethető szenvedéseinek sora, mellyel megpróbálják önmagukat igazolni a saját elnyomó viselkedésük vonatkozásában. Egyfajta önigazolás keresés is kísérte a történetet.

Devoireh, azaz Deborah könyvek iránti rajongása nagyon megindító, öröm volt olvasni, azt ahogy fiatalabb korában a könyvek segítettek neki kicsit kiszakadni abból az életből, amiben nem kapott megfelelő figyelmet, szeretetet. Sokszor azonosul a könyveinek hőseivel, nagyon érdekes korai menekülési kísérlet ez.

"Néha az az érzésem, hogy akik ezeket a könyveket írták, megértenek engem, sőt egyenesen rám gondoltak írás közben. Másképpen mivel lenne magyarázható, hogy oly sok közös vonás figyelhető meg például Roald Dahl hősei és köztem: az ő szereplői is mind koravén gyerekek, akiket üldöz a balsors, és akiket szők látókörű családjuk félreért és elhanyagol."

Deborah kora gyermekkorától egészen korai felnőttkoráig annyira varázslatosan írja le azt a világot, amiben élt, hogy  valóban el tudtam merülni a történetben, szinte észre sem vettem, hogy múlik az idő. Nagyon jó volt olvasni az írását, még akkor is, ha sokszor sajnáltam őt azért a kitaszítottságért, elhagyatottságért, amit meg kellett élnie, annak ellenére, hogy egy közösség, egy család tagja volt. A nagyszülei tipikus zsidó emberek voltak, akik nagyon figyeltek a külsőségekre, úgy éltek, hogy mindenben spórolni próbáltak, szinte sanyargatták önmagukat, mivel ezt a "sérülést" hozták a sok-sok egyéb lelki és fizikai megpróbáltatás közül a legélesebben magukkal a második világháborúból. 

Nagyapja, Zeidy véleménye arról, hogy Deborah nagymamája, Bubby egy új szőnyeget szeretne venni a régi megviselt darab helyett:

" Az élet célja a szellem gyarapítása, nem a testé - mondja Zeidy. - A luxus eltompítja az érzéseket, eltorzítja a lelket." 

Tetszett, hogy nagyon részletesen elénk tárta a regény a hagyományokat, a szokásokat, az ünnepeket, semmit nem takargatott, talán csak picit kiszínezte őket. Nagyon személeletes leírásokkal találkozhatunk Deborah példáján keresztül  a lányok elrendezett házasságain keresztül egészen az esküvőig kísérhetjük az eseményeket. Szeretem az ilyen minden részletre kiterjedő leírásokat, igazán gazdaggá, szíessé tudják tenni az elbeszélést. 

A könyv egyedüli gyengeségeként az elvarratlan kérdéseket tudom megemlíteni, sok olyan, a haszid szokásokkal történő szakítás, a családtól való eltávolodás, a gyermek kiszakítása a közösségből maradt nyitottan, amire kíváncsi lettem volna. Örültem volna annak is, ha a személyes kapcsolatainak alakulásáról, a kiválás utáni időszakról is átfogóbb képet kapunk. Ezen kívül legalább egy elfogulatlan családtag, ismerős nyilatkozata is érdekelt volna, mivel Deborah egy sérült gyermekkor után nem tudom megítélni, hogy biztonsággal jól látta-e a gyermekkori helyzetét, mert egy, az anyja által elhagyott, egy mentálisan beteg apával terhelt gyermeki léleknek nagyon nehéz reálisan szemlélni a világot.

Mindettől függetlenül kizárólag pozitívan tudok nyilatkozni erről a regényről. Nagyon örültem, hogy egy ilyen ritkán megjelenő közösség életébe kaptunk betekintést, ráadásul egy olyan személytől, aki hosszú éveken át élt közöttük, követte a szabályaikat, hiszen nem volt mindig választása. Egy erős nőt ismertünk meg, aki példaértékű akaratával meg merte valósítani az álmait, ki tudott lépni egy elzárt, sokszor dúrva világ rabságából. Az ő bátorságának köszönhetjük, hogy egy új nézőpontból ismertük meg a haszid zsidók életformáját.  

A karakterek jelen esetben a való életből léptek át a lapokra, de Deborah-n kívül egyikük sem tudott pozitív érzelmeket kicsikarni belőlem. Értem, hogy egy szabályokkal átszőtt családban, közösségben élnek, ahol a személyes indíttatásaik másodlagosak, de nem értem, hogy a zsidóság által megélt rengeteg rossz után hogyan tudnak a saját népük, közösségük tagjaival szemben is gonoszul, ellenségesen viselkedni, sokszor akár erőszak árán is. Pont nekik kellene a leginkább ezek ellen a szélsőségek ellen harcolniuk, ebben a regényben azonban pont a gyökeres ellentétét ismerjük meg ennek a lehetőségnek.
 A jellemábrázolás kidolgozott, a kíváncsiságot felkeltően megvalósított. Nagyon is el tudtam képzelni a regényben megjelenő embereket, külsőleg, de a belső tulajdonságaik is élesen kirajzolódtak. 

A regény kizárólag Deborah nézőpontját tükrözi, így csak az ő elbeszélésére hagyatkozhatunk, de talán az nem vitatható el tőle, hogy egy furcsa, a világtól elzárt közösségben élte az életét, ahol nem volt lehetősége kibontakozni, azzá lenni, akivé válni szeretett volna. Ő mégis bátran szembehlyezkedett a gyökereivel és fiatal korát meghazudtoló bátorsággal és éleslátással ki mert állni ebben a regényben a világ és ezáltal  az általa elhagyott közösség elé és egy nagy felkiáltójelet belekiabálni a világba. Ennek tükrében nem megplepő, hogy a regényt érték támadások az ortodox közösségek irányából, hiszen senki nem szereti azt, ha kiteregetik a szennyesét, nincs ez máshogy egy merev, vallási közösség vonatkozásában sem. Szerintem minden nő, aki kiáll magáért becsülendő lelkierővel rendelkezik, remélem, hogy Deborah Feldman folytatja az írást, mert úgy gondolom, hogy tehetséges elbeszélő, mesélő. 

Ígértem, hogy megválaszolom a sorozattal kapcsolatos döntésemet, nem fogom megnézni, mert ez a könyv pont azt tudta nyújtani, amit vártam, a szereplők megelevenedtek a fantáziámban, így nem szeretném elronatni azzal, hogy egy teljesen más karaktert kapok a sorozatban, mint akit én elképzeltem. Abban is biztos vagyok, hogy az olvasás során kavargó érzelmeket nem úgy adná vissza a sorozat ahogy én azt várnám. Inkább megtartom ezt az olvasási élményt így, önmagában. 

Összességében

Élvezetes, értékes írás egy bátor nőtől, tele elfojtott indulatokkal, keserűséggel, de ugyanakkor reménnyel is. Sok olyan érzést kavar fel bennünk ez a regény, amelyeknek kimutatásától általában félnek az emberek, mindez azt mutatja meg, hogy mennyire az érzelmekre hatni tudó történettel van dolgunk. Nagyon kellemes olvasásási élmény volt, amellett, hogy remekül bele tudtam helyezkedni a történetbe még olyan ismeretekkel is gazdagodtam, amiről eddig nagyon keveset hallottam. 

Mindenkinek ajánlom elolvasásra ezt a vallással, szenvedéssel,  emberi sorsokkal  és útkereséssel átitatott szívszorító memoárt. 

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2020
ISBN: 
Oldal: 396
Kiadás: puhatáblás
Fordította: Getto Katalin

A szerző: 

Deborah Feldman Williamsburgan, Brooklynban született 1986. augusztus 17-én, ott is nőtt fel egy szatmári haszid közösségében. Anyanyelve a jiddis, 25 éves korában került kiadásra a New York Times bestseller listájára felkerült könyve az UNORTHODOX- Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek címmel. Az írónő tizennégy éves fiával él a németországi Berlinben,  munkáját tizennyolc nyelvre fordították. Jelenleg az első német nyelvű regényén dolgozik.

forrás: http://www.deborahfeldman.com/about.php

Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában

Fülszöveg: 1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max Mallowant, a fiatal régészt az akkor már igen ismert írónővel: Agatha Christie-vel. Ha már a véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak: még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza.
Agatha Christie egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny rész kért Maxnek Szíriában és Irakban – az ókori Mezopotámiában – folytatott ásatásaiból. Hősiesen állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet hányattatásainak humoros oldalát is. Régi ismerősei, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon, kérdezgették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” – Agatha Christie pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben fele meg.

Mindig egy picit elkeseredem azon, hogy az összes fellelhető Agatha Christie regényt olvastam, sőt, sokat többször is. Az elmúlt hónapban a memoár mellett még a Tíz kicsi néger is újból elővettem, mert hiányzott az írónő zseniális stílusa, ravasz megoldásai. Az itton töltött idő ezt hozza ki belőlem, de nem is védekeztem annyira, mert mindig öröm egy jó Agatha Christi regénnyel, írással elvonulni picit. 

Az Így éltünk Mezopotámiában memoár is egy azon Christie művek közül, amelyet sokadszorra olvasok el, talán ez volt a negyedik alkalom. Ez egy olyan könyv tehát, amit többször is előveszek. Minden alkalmommal örömmel merülök el benne, mert időről időre mindig tud valami új élményt nyújtani, mindig van valamilyen apróság, amit korábban nem fedeztem föl. Nekem az ilyen kötetek adják meg azt a bizonyos biztonságérzetet, ami olvasás közben nagyon kellemes élmény, talán Amadea az ilyen könyveket hívja kabátkönyveknek. Tudom, hogy mi fog történni, tudom, hogy az évek alatt sem változott semmi, nem szövődött tovább a történet, de mégis, igazi élmény számomra ez a memoár. 

Azt első körben rögtön le is szögezhetjük, hogy ne egy szakmailag kifogástalan, szakszavakkal teleaggatott régészeti könyvet várjunk, sőt ne is útikönyvet. Ha így teszünk bizony csalódni fogunk, mert ez valami sokkal több és jobb. Azt mondanám, inkább egy igazi humoros, vidám, remek leírásokkal gazdagított, néhol izgalmakkal tarkított, Agatha egy életszakaszát megörökítő visszaemlékezés. A stílus gördülékeny és annak ellenére, hogy felfedezzük benne a krimik kifinomultságát is, itt mégis olyan oldaláról ismerjük meg az írónőt, amely a regényei vonatkozásában rejtve maradtak. Sokkal színesebb egyéniségét mutatja meg, ami nagyon át tudott jönni a regény lapjain keresztül, legalábbis én ezt érzem minden alkalommal, amikor olvasgatom, vagy egyszerűen csak böngészek a lapok között.

Eleve el tudom képzelni azt, hogy már a saját korában is sokan kíváncsiak voltak arra, hogy milyen kalandosan élt Agatha Christie (Mallowan), a híres írónő és férje Max Mallowan a távoli keleten miközben fontos leleteket ástak ki és gyűjtöttek össze, amik jelentős történelmi jelentőséggel bírnak még ma is. Elárulom, hogy a kíváncsiságunkat ezzel az írással maradéktalanul kielégíti az írónő, hiszen csokorba szedve nyújtja át a távoli országban töltött ásatási szezonjaik történéseit, azok minden nehézségével és örömével együtt.

Nagyon kellemes elbeszélő stílusban íródik a történet, részletesen megismerjük a háztartásukat, az őket körülvevő embereket, a korszak jellemzőit, a távoli ország lakóit, helyszíneit és az ásatások körülményeit. Megtudjuk például, hogy az emberi élet nagyon keveset ért arrafelé, gyakran még tréfa tárgyát is képezi a halál. Valamint az is kiderül, hogy milyen etnikai csoportok éltek együtt az ásatáson. 

Lenyűgözött, hogy egy Európai nagyvilági élethez szokott sikeres írónő mennyire természetesen él egy „barbár”, a modern világ minden kényelmét nélkülöző világban. A nehézségeken könnyed humorral lép túl és méltó társa férjének, az elhivatott régésznek.

Ez a fotó önmagáért beszél: 

Forrás: http://en.qantara.de/sites/default/files/styles/editor_large/public/uploads/2016/02/12/agatha_nimrud_irak_1957_foto_picture-alliance_dpa_0.jpg?itok=9eaQw5lC

Agatha Christie magával ragadó könyve egyszerűen imádnivaló. Habár nélkülözi a gyilkosságot és a váratlan fordulatokat, továbbá a rá oly jellemző borotvaéles észjárást, de ettől függetlenül pont olyan zseniálisan megírt és precízen felépített történet, mint egy Poirot regény.  

Nincs más dolgunk csupán élvezni, ahogy Agatha Christie Mallowan elmeséli nekünk, hogy valójában hogyan is éltek ők Mezopotámiában. 

Áprilisi zárás

Áprilisban úgy érzem igazán aktív voltam, többek között azért, mert a húsvét, amit csendes családi körben töltöttem nagyon feldobott. Emellett a környezetemben virágba borult minden fa és tavaszi virág, ami rám nagyon jó hatással van. Az otthon történő oktatás, plusz egy bölcsis okozott némi fejtörést, de lassan azért megszokjuk ezt a megváltozott élethelyzetet. Valójában a tanulás - készítem a főiskolára a beadandókat, online kurzusokon ülök - és az olvasás azok, amik engem mostanában ki tudnak kapcsolni. 

Áprilisban 13 bejegyzés került ki a blogra, melyekből 8 db könyves értékelés és 5 db egyéb bejegyzés voltak.
Összesen 14 kötetet olvastam el, ebből 2 olyan könyv volt, amit a főiskolai tanulányokhoz kellett elolvasnom, Vekerdy Tamás könyvét nagyon élveztem.  Több olyan kötet is van, ami át fog csúszni májusra. Tele a polcom és az olvasóm is érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, kicsit elkapott a beszerzési láz, az itthon töltött idő és a sok olyan e-booknak hála, amelyek korábban elérhetővé váltak, mint a nyomtatott verzióik.

Remélem a május egy kis fellélegzést hoz mindenki számára, én reménykedve várom!

Áprilisi olvasmányaim:

Linda Holmes: Evvie Drake bedobja magát

Amélie Nothomb: Ördögi kozmetika

Robert Galbraith: Halálos fehér

Jane Harper: Az elveszett férfi

Leila Meacham: Szitakötő

Borbás Edina: Kék macska
Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Victoria Twead: Két vén bolond otthonra talál

Balázs István: A génektől a társadalomig: a koragyermekkori fejlődés színterei

Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság

Kathryn Taylor: A Dunmore-kastély titka I. 

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában

M.C. Beaton: Agatha Raisin és a halott harangozó

A hónap legjobb és egyben legbizarabb olvasmányaként tartom számon Amélie Nothomb, Ördögi kozmetika című kisregényét. Annyira beszippantott, hogy nem tudtam kivonni magamat a hatása alól, eközben a téma nagyon kemény, a történet pedig igazán furcsa volt. 

Egyéb bejegyzések a hónapban:

Alkotói pályázat diákoknak a Magyar Könykiadók és Könyvterjesztők Egyesületének szervezésében

A magyar költészet napja alkalmából megmutattam a kedvenc versemet.

Mindennapi karanténságok

Egy kis Dalmara inspiráció azoknak, akiknek hiányzik a kávéházi élmény egy remek könyv mellé.

Nálatok milyen volt az április?