Vigyázat, a fülszöveg cselekményleírást tartalmaz!
Fülszöveg: Egy zavart fiatalember, Billy felkeresi Cormoran Strike-ot, hogy a segítségét kérje egy bűnügy felderítésében, aminek azt hiszi, gyerekként tanúja volt. Strike-ot mélységesen felzaklatja a történet. Bár Billy nyilvánvalóan mentálisan beteg, és nem is emlékszik sok konkrét részletre, van benne és a történetében valami nagyon őszinte. Csakhogy mielőtt Strike alaposabban is kikérdezhetné, Billy rémülten elrohan.
Strike és Robin Ellacott (aki eredetileg a titkárnője volt, mostanra pedig a társa a nyomozóiroda vezetésében) igyekeznek a történet végére járni: az ide-oda kanyargó nyomozás pedig elvezeti őket London kis sikátoraitól a Parlament titokzatos legbelső irodáin keresztül egy gyönyörű, de vészjósló vidéki kúriáig.
Ráadásul a nyomozás labirintusában dolgozó Strike magánélete sem olyan egyszerű: újdonsült magánnyomozó-sztárként már nem tud olyan észrevétlenül dolgozni, mint valaha. Egykori titkárnőjével is bonyolultabb a viszonya, mint eddig bármikor. Robin már a nyomozóiroda pótolhatatlan dolgozójává nőtte ki magát, de személyes viszonyuk ennél sokkal összetettebb…
Az eddigi legnagyobb léptékű Robert Galbraith-regény, a Halálos fehér egyszerre érdekes krimi és letehetetlen újabb fejezet Cormoran Strike és Robin Ellacott történetében.
Egy újabb Cormoran Strike regényt olvastam, immáron a negyediket. Robert Galbraith (J.K. Rowling) a Kakukkszó, A selyemhernyó és a Gonosz pálya regények után megírta nekünk a Halálos fehér című részt.
A kötet olvasását mostanáig halogattam, nem is tudom miért. Azonban most itt volt a megfelelő apropó, észrevettem, hogy jön az 5. rész szeptemberben - elvileg - Trouble blood (Zavaros vérként tudnám fordítani) címmel.
A történet pont ott folytatódik, ahol a Gonosz pálya végződött, azaz Robin esküvőjén járunk, ahol rögtön némi bonyadalom támad, mely rányomja az egész regényre a hangulatot. Ezt követően pár száz oldalon keresztül követjük Robin, Matthew, Cormoran és az újonnan a történetbe csöppent szereplők kevésbé érdekes mindennapjait. Ismerkedünk kicsit a politikai háttérrel, a majdani gyilkossághoz vezető eseményekkel. A könyv közepe táján végre megkapjuk az áldozatot is, majd megindul a több szálon is futó nyomozás, ami végül a 600. oldalhoz közelítve el is éri a csúcspontját.
A négy kötet közül most ezzel a résszel nem voltam maradéktalanul elégedett. Folyamatosan azt éreztem, hogy ez bizony túl van írva. Voltak számomra olyan részek, amelyek, megmerem kockáztatni, unalmasak voltak. Ezek a részek nem igazán tudtak pluszt adni a cselekményhez, sőt inkább hátráltatták azt. Túl sok politikai vonatkozás volt, olyan részek, amely a londoni olimpia idején talán, tényleg csak talán érdekelhették az olvasókat, de mostanra aktualitásukat vesztették. A külföldi olvasóknak véleményem szerint az angol politikai világ, annak problémái elég távoliak, érdektelenek ahhoz, hogy bele tudja élni magukat ebben a formában. Nekem ez így az arisztokrácia plusz politika már sok volt, sokszor az érdekesebb szál rovására ment. Aztán ott voltak a lovak, hát az sem adott egy olyan lökést, amitől még gyorsabban szerettem volna a végére érni a történéseknek, annyira nem hiányoztak volna belőle, vagy jóval kevesebbel is beértem volna.
A karaktereknél azt éreztem, hogy jók is lehetnének, de együtt túl sokan vannak és emiatt nem tudják beteljesíteni a szerepüket. Kusza lett az egész kapcsolati háló, emiatt a motivációs összefüggések is furcsán hatottak.
A szereplők így sajnos egysíkúak maradtak, jóformán csak tengtek-legntek bele a nagy semmibe, unalmasak voltak. Egyedül Cormoran és Robin voltak azok, akiket továbbra is szívesen követtem, legalábbis azon részeket, amelyek a munkájukkal voltak összefüggésben. Annak örülök, hogy a kettőjük karakterét minőségileg is tudta javítani az írónő. Ami náluk gyengeségként jött számomra elő, egyre hangsúlyosabban az Corm fogyatékossága, amit a munkájával összefüggően talán nem kellene ennyire hangsúlyozni, mert a másik oldalon meg leírja, hogy nem tudna az íróasztal mögött ülni, de amikor ki kell mozdulnia szinte alig tud lézengeni. Itt valamilyen egyensúlyt szeretnék kapni. Robinnak pedig a naivitása nem áll egyenes arányban a zseniális logikájával, ezen is jó lenne ha még tudna dolgozni az írónő.
A cselekmény szálait úgy érzem, hogy túlszőtte Galbraith, emiatt veszített az izgalmából a nyomozás.
Viszonylag hamar rájöttem, hogy hol van elásva a macska, vagyis ki lehet a főgonosz, nagyon kézenfekvő volt. Szerintem, sokkal ütősebb lett volna, ha kevésbé próbál meg minket, olvasókat összezavarni.
| https://tse2.mm.bing.net/th?id=OIP.LjaI_qBjfPu9EMSmW4fMvgHaE6&pid=Api&P=0&w=292&h=195 |
Összességében a hibák ellenére is jó olvasmány volt. Nem lett a kedvencem, de voltak olyan igazán belefeledkezős, izgalmas részek is, amitől a sorozatot továbbra is kedvelem. Érdekes volt emellett a két főszereplő belső változásait, vívódásait és gondolatmeneteit végigkövetni. Szerettem, hogy ki tudtak lépni a komfortzónájukból, végre együtt is többet mozogtak terepen. Nagyon szerettem, hogy minden fejezet egy igazán passzoló Ibsen idézettel kezdődött.
Amennyiben a sok felesleges szálat lebontjuk, akkor nagyon ütős a történet. Tudnám díjazni, ha az 5. rész kb. 200 oldallal rövidebb lenne, és inkább egy remek csattanót kapnánk a végén.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése