Anne Glenconner: Az udvarhölgy

Fülszöveg: Margit ​hercegnő udvarhölgyének nem mindennapi életébe nyerhetünk bepillantást, aki nyoszolyólány volt a királynő koronázási szertartásán. Anne Glenconner könyve felfedi a The Crown című Netflix-sorozat hátterét, valamint beszél a saját élete fordulatos eseményeiről és tragédiáiról, amelyekben mindvégig bátran helyt állt, és a generációjára jellemző kitartással vészelte át a nehézségeket.

Anne Glenconner gyerekkora óta közel áll a királyi családhoz. Leicester ötödik grófjának elsőszülött gyermeke volt, de „nagy csalódás”-t okozott a családnak, mert lányként nem lehetett örökös. Holkham Hallban, Anglia egyik legnagyobb birtokának kastélyában nőtt fel, ami Sandringhammel határos, így sokszor játszottak együtt Erzsébet és Margit hercegnővel.

Udvarhölgyként és a koronázási szertartás egyik nyoszolyólányaként, Lady Glenconner a királyi ház történetének hiteles szemtanúja, ugyanakkor a túlélője és képviselője egy olyan generációnak, amelyben az arisztokrata nők örökség nélkül maradnak, mégis komoly társadalmi elvárások nehezednek rájuk.

Anne Glenconner a karizmatikus, de rendkívül csapodár Colin Tennant, Lord Glenconner, felesége lett. Colin Tennant megvásárolta Mustique szigetét, és Anne Glenconnerrel együtt egy paradicsomot hozott létre gazdagok és hírességek számára. Egyik első vendégük volt Mick Jagger és David Bowie, de a szigetet Margit hercegnő is megszerette, és a kedvenc nyaralóhelye lett.

Anne Glenconner üdítő szellemességgel, őszinteséggel és bátorsággal számol be az aranykalitkában töltött élete eseményeiről, az életre szóló barátságáról Margit hercegnővel, és arról, hogy az utóbbi években végre ő is élvezheti a jól megérdemelt szabadságot, ami mindenkit megillet.

A Z  U D V A R H Ö L GY

Mindig izgalommal tölt el, amikor egy önéletrajzi kötetet elkezdek olvasni. Van benne valamilyen bizsergető érzés, hogy tudom, ez a történet valakivel tényleg megtörtént, mindaz, amit olvasok egyszer valóság volt. Amennyiben olyan híres emberekről van szó, mint az angol királyi családhoz oly közel álló arisztokrácia, akkor valóban izgalmas olvasási élményt ígér a könyv.

A királynőről, a hozzá közel állókról, sőt általánosságban az angol arisztokráciával kapcsolatban élnek bennünk a sztereotípiák, ha bevalljuk, ha nem. Szerintem titkon mindenki vágyik arra, hogy herceg, hercegnő legyen, de legalább némi grófi vér csörgedezzen az ereiben, hiszen külső szemlélőként úgy tűnik, hogy csupa fény és csillogás az életük, segítők egész hada lesi a kívánságukat. Valószínűleg ez így is van sok esetben, de nem is gondolnánk, hogy mennyi olyan titok van az életükben, amiről a külső szemlélők szinte sosem szereznek tudomást. 

Ez az életrajzi írás Anne Glenconner, Margit hercegnő udvarhölgyének, az angol arisztokrácia tagjának a visszaemlékezése, melyet a 90. életévéhez közeledve mesélt el, melyhez apropót egy készülő sorozat, a Korona szolgáltatott. Anne-t felkereste Helena Bonham Carter, aki Margit hercegnőt személyesíti meg a sorozatban, így minél több információt szeretett volna megtudni ahhoz, hogy hitelesen alakítsa a karaktert. Anne pedig a beszélgetés után úgy gondolta, hogy érdemes elmesélni az életét egy memoár formájában. Ez a találkozás hívta tehát életre ezt a könyvet. 

Anne gyermekkorát Anglia egyik legnagyobb birtokán töltötte, leginkább dadákkal és a királyi családhoz tartozó rokonokkal, úgy, mint Erzsébet és Margit hercegnőkkel. 

Egészen gyermekkorától kezdve, legtöbbször követve az időrendi sorrendet anekdoták és hosszabb leírások által ismerjük meg az életét és az őt körülvevő emberekét, akikhez mély érzelmek fűzték. Leginkább Margit hercegnővel kapcsolatban olvashatunk sok szívet melengető, meglepő, vagy éppen mókás történetet. Emellett a családja is hangsúlyosan megjelenik, különc férje, Colin olyan hatással volt az életére, amit olvasás során nagyon nehéz volt számomra feldolgozni, egy igazán furcsa emberre kötötte össze a két lábon a földön álló Anne az életét. Számomra a házassága és Margit hercegnőhöz fűződő barátsága volt a legérdekesebb, szinte alig vártam, hogy egyre több történethez, ezáltal információhoz jussak velük kapcsolatban. A gyermekeihez fűződő kapcsolata is igazán érdekesnek tűnt, néhol érthetetlen érzelmi szálakkal. 

Anne életét nagyon fontos események, életszakaszok töltötték ki, jelen volt Erzsébet királynővé koronázásán, helyettesítette Margit hercegnőt a diplomáciai útja során, de olyan extravagáns üdülőhely születésénél is bábáskodott a férje mellett, mint Mustique szigete. Olyan életutat követhetünk végig, amely közel sem volt annyira irigylésre méltó, mint elsőre tűnhet, sokkal inkább egy nagyon erős nőt jelenít meg, aki minden megpróbáltatás ellenére elviselte, azt, amit a sors kiszabott rá. Életszemléletét leginkább a "Mi jöhet még?" kérdéssel lehetne jellemezni, amit ő maga számtalanszor feltette magának egy-egy lehetelten élethelyzet után. Azonban kitartása, erős jelleme miatt idős korára is pozitív tudott maradni, ami csodálatra méltó, de őt így nevelték, megugrotta azt a bizonyos lécet, amit számára elég magasra tettek, már születésétől fogva.

Egyik legkedvesebb rövid anekdotám a könyvből: 

"Egy fényképen mind egymás mellett állunk. Erzsébet hercegnő rosszallóan néz Margit hercegnőre, mintha sejtené, hogy valami rosszban sántikál míg Margit hercegnő a cipőmet bámulja. Évekkel később megmutattam Margit hercegnőnek a fotót, és megkérdeztem: -Miért nézted a lábamat, hölgyem?- Irigyeltelek, mert neked ezüstszínű cipőd volt, nekem meg barna - hangzott a válasza. "

Ahhoz, hogy mindent ne kelljen a képzeletünkre bízni Anne viszonylag sok fotót megmutatott, amelyek az egyes fejezetek előtt, mintegy beharangozóként szerepeltek, valamint a kötet végén egy csokorba gyűjtve voltak megtalálhatók. Ez a bizonyos kis röpke, de annál kedvesebb gyermekkori eset is helyet kapott a képek között, mert szerencsére megörökítette a fotós. 

Leginkább az tetszett Anne Glenconner életrajzi ihletésű könyvében, hogy leplezetlenül elmeséli a kellemes pillanatok mellett azokat is, amelyeket legszívesebben minden ember elrejtene a világ elől, itt nem csak a híres emberekre gondolok. A családon belüli erőszak, a mentális problémák, a drogok, szeretők, balesetek őket sem kerülték el, a megküzdés pedig számukra is nehéz volt, mint bárkinek az lenne, igaz néha más eszközök álltak rendelkezésükre, de összességében nem kímélte őket sem a sors. Ettől pedig igazán emberien tudtak megjelenni a lapokon. 

Egy kevés hiányérzetem egyedül Erzsébet királynő vonatkozásában volt, mert őt érezhetően nagyon kendőzve jelenítette csak meg, de ez talán érthető is, hiszen talán meg sem jelenhetett volna a kötet, ha az ő csontvázait is előhívja a szekrényből, mert abban biztos vagyok, hogy bizony az ő háza táján is vannak érdekes történetek, amit majd talán egyszer olvashatunk is. Addig viszont meg kell elégednünk a hercegek, grófok, hírességek és az arisztokrácia zárt, bonyolult világának kedves, szomorú, izgalmas és viharos történeteivel. 

Összegezve

A könyv remek bepillantást nyújtott a palota, a hercegnők, valamint az angol közélet  rejtett világába. Számomra igazán megható volt, hogy mennyire élénken élnek Anne emlékei, annak ellenére, hogy évtizedeket ölelnek fel. Örülök neki, hogy megismerhettem a történetét.

A memoár szellemes, őszinte, hiteles és összességében nagyon stílusos, ráadásul érdekes emberi sorsokkal tarkítva. Meglepetésként egy olyan fordulattal zárul az elbeszélés, amitől valóban leesik az állunk. 

Kiadó: Gabo
Megjelenés éve: 2020.
Oldalszám: 328
ISBN:  9789634069461 

Agatha Christie Mallowan: Így éltünk Mezopotámiában

Fülszöveg: 1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max Mallowant, a fiatal régészt az akkor már igen ismert írónővel: Agatha Christie-vel. Ha már a véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak: még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza.
Agatha Christie egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny rész kért Maxnek Szíriában és Irakban – az ókori Mezopotámiában – folytatott ásatásaiból. Hősiesen állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet hányattatásainak humoros oldalát is. Régi ismerősei, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon, kérdezgették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” – Agatha Christie pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben fele meg.

Mindig egy picit elkeseredem azon, hogy az összes fellelhető Agatha Christie regényt olvastam, sőt, sokat többször is. Az elmúlt hónapban a memoár mellett még a Tíz kicsi néger is újból elővettem, mert hiányzott az írónő zseniális stílusa, ravasz megoldásai. Az itton töltött idő ezt hozza ki belőlem, de nem is védekeztem annyira, mert mindig öröm egy jó Agatha Christi regénnyel, írással elvonulni picit. 

Az Így éltünk Mezopotámiában memoár is egy azon Christie művek közül, amelyet sokadszorra olvasok el, talán ez volt a negyedik alkalom. Ez egy olyan könyv tehát, amit többször is előveszek. Minden alkalmommal örömmel merülök el benne, mert időről időre mindig tud valami új élményt nyújtani, mindig van valamilyen apróság, amit korábban nem fedeztem föl. Nekem az ilyen kötetek adják meg azt a bizonyos biztonságérzetet, ami olvasás közben nagyon kellemes élmény, talán Amadea az ilyen könyveket hívja kabátkönyveknek. Tudom, hogy mi fog történni, tudom, hogy az évek alatt sem változott semmi, nem szövődött tovább a történet, de mégis, igazi élmény számomra ez a memoár. 

Azt első körben rögtön le is szögezhetjük, hogy ne egy szakmailag kifogástalan, szakszavakkal teleaggatott régészeti könyvet várjunk, sőt ne is útikönyvet. Ha így teszünk bizony csalódni fogunk, mert ez valami sokkal több és jobb. Azt mondanám, inkább egy igazi humoros, vidám, remek leírásokkal gazdagított, néhol izgalmakkal tarkított, Agatha egy életszakaszát megörökítő visszaemlékezés. A stílus gördülékeny és annak ellenére, hogy felfedezzük benne a krimik kifinomultságát is, itt mégis olyan oldaláról ismerjük meg az írónőt, amely a regényei vonatkozásában rejtve maradtak. Sokkal színesebb egyéniségét mutatja meg, ami nagyon át tudott jönni a regény lapjain keresztül, legalábbis én ezt érzem minden alkalommal, amikor olvasgatom, vagy egyszerűen csak böngészek a lapok között.

Eleve el tudom képzelni azt, hogy már a saját korában is sokan kíváncsiak voltak arra, hogy milyen kalandosan élt Agatha Christie (Mallowan), a híres írónő és férje Max Mallowan a távoli keleten miközben fontos leleteket ástak ki és gyűjtöttek össze, amik jelentős történelmi jelentőséggel bírnak még ma is. Elárulom, hogy a kíváncsiságunkat ezzel az írással maradéktalanul kielégíti az írónő, hiszen csokorba szedve nyújtja át a távoli országban töltött ásatási szezonjaik történéseit, azok minden nehézségével és örömével együtt.

Nagyon kellemes elbeszélő stílusban íródik a történet, részletesen megismerjük a háztartásukat, az őket körülvevő embereket, a korszak jellemzőit, a távoli ország lakóit, helyszíneit és az ásatások körülményeit. Megtudjuk például, hogy az emberi élet nagyon keveset ért arrafelé, gyakran még tréfa tárgyát is képezi a halál. Valamint az is kiderül, hogy milyen etnikai csoportok éltek együtt az ásatáson. 

Lenyűgözött, hogy egy Európai nagyvilági élethez szokott sikeres írónő mennyire természetesen él egy „barbár”, a modern világ minden kényelmét nélkülöző világban. A nehézségeken könnyed humorral lép túl és méltó társa férjének, az elhivatott régésznek.

Ez a fotó önmagáért beszél: 

Forrás: http://en.qantara.de/sites/default/files/styles/editor_large/public/uploads/2016/02/12/agatha_nimrud_irak_1957_foto_picture-alliance_dpa_0.jpg?itok=9eaQw5lC

Agatha Christie magával ragadó könyve egyszerűen imádnivaló. Habár nélkülözi a gyilkosságot és a váratlan fordulatokat, továbbá a rá oly jellemző borotvaéles észjárást, de ettől függetlenül pont olyan zseniálisan megírt és precízen felépített történet, mint egy Poirot regény.  

Nincs más dolgunk csupán élvezni, ahogy Agatha Christie Mallowan elmeséli nekünk, hogy valójában hogyan is éltek ők Mezopotámiában.