Keith Floyd- A serpenyőn túl

Azzal kezdeném, hogy zseniális a könyv, egyébként is vonzódom a gasztronómiához és ez a kötet telibe talált.
Most olvastam másodszor a kötetet, a padlás takarítás alkalmával került elő, mert méltatlan módon egy költözés után valahogy oda került a polc helyett, pedig már többször kerestem, hát ezért nem találtam.

Receptek nincsenek benne, de nem is ezért vettem meg- még valamikor 2004 körül-, hanem kíváncsi voltam magára az emberre, aki a zseniális sorozatok mögött állt.
Talán sokan látták a Floyd Afrikában, a mediterrán fiestát vagy a 18 sorozat közül bármelyiket, mert tényleg mindegyik humoros, jól megszerkesztett műsor volt. A pasas pedig egyenesen zseniális volt, ahogy beszélt, főzött és kortyolgatott, szerintem rajta kívül ezt egyik televíziós szakács sem tudja utána csinálni azóta sem.






kép innen
Több, mint 20 szakácskönyvet írt, ami valljuk be nagyon szép teljesítmény.
Szinte hihetetlen, hogy egész életében anyagi problémákkal küzdött, éttermet nyitott, majd ment csődbe és valahogy mindig újra talpra állt, belevágott valami újba. Ezt a hozzáállást nagyon csodálom.
A könyv egészen a gyermekkorától végigkalauzol minket a televíziós sikerein túlra, a hullámvölgyeket sem hallgatja el.
 Elfogyasztott három feleséget, született két gyermeke,volt újságíró 17 évesen, katona, de legfőképpen vándorszakács. Bejárta a fél világot, ha nem az egészet főzött szinte mindenhol, de mégis valahogy nem boldogult az üzleti életben, pedig szinte végig a könyv olvasása folyamán szurkoltam neki, hogy végre sikerül-e egy rendes éttermet összehoznia, ahol nem csapják be és tényleg működőképes a dolog, de rá kellett jönnöm, hogy ő egy művész nem pedig üzletember.
 Úgy érzem a családjáról picit keveset írt, de valahol megértem, hogy nem mindenki szeret kitárulkozni és pontosan úgy képzelem el őt, mint aki ezt valahol tudatosan sosem tette meg, itt ebben a könyvben is ír saját magáról teljesen őszintén, a baklövéseit (mert volt neki jó pár üzleti, baráti melléfogása) sem hallgatja el, vagy nem próbálja másra hárítani. Folyamatosan folyik a sör, a whisky és a jó borok, szinte ki a könyv lapjairól, annyira átjön, hogy szeretett jókat enni, de főleg inni.
Igazán élménygazdag könyv, csevegő stílusban írja meg, őszinte, olvasható, szerethető.
Csak ajánlani tudom és nem csak a gasztronómia szerelmeseinek, hanem mindenkinek, aki szereti a remek önéletrajzi könyveket.

Elizabeth Adler Bűnös gazdagok

Egyszerűen lebilincselő, eredeti, olvasmányos regény, a karakterek pont annyira erősek amennyire az adott helyzet megkívánja. A könyv végére több szereplő a szívünkhöz nőtt és nehéz volt őket elengedni az utolsó lapon.

Elizabeth Adler-től nem is lehetett volna jobbat választanom, mint a Bűnös gazdagokat.
A cselekmény és az idősíkok (1900-napjaink) változása folyamatosan ébren tartja az ember figyelmét és kíváncsiságát, mert fordulatos, kalandos, látványos a könyv, megelevenedik a szemünk előtt a múlt és a jelen, melyet egyetlen ember kapcsol össze a titokzatos Poppy Mallory, akinek az örökségéért megindul a harc a jelenben, a lehetséges örökösök gyilkolják egymást és küzdenek a mesés vagyonért, melyet Poppy hagyott hátra, akinek kalandos élete szintén a szemünk előtt áll össze egy emberi sorssá Mike Preston oknyomozó riporter nyomozása során, aki a jelenben kezdi kutatni Poppy életét, naplóbejegyzések és elbeszélések alapján, de mindezért beutazza a fél világot és pontot tesz az ügy végégre, kiderül ki is az örökös. Fordulatokban bővelkedő nyomozásra ösztönző regény, mivel mi is észrevétlenül kezdünk belebonyolódni a történetbe és keressük az örököst vagy éppen izgulunk Poppyért.



Kellemes kikapcsolódást nyújtó olvasmány, nagyon tetszett.

Egyetlen dolgot nem szeretek a könyvel kapcsolatban.
Nézzétek meg a borítót, hát illik ez egy 1900-as éveket nagyban érintő könyvhöz?
Hasonló stílusban készült borítót tudtam volna elképzelni, mint a lenti képek csak a könyvhöz kapcsolódóan, de stílusba inkább ezek álltak volna közelebb az én elképzelésemhez, de ettől függetlenül a könyv értékéből a borító semmit nem vett el.




képek forrása

Katie Fforde, Hív Amszterdam

Hív Amszterdam - a szerelem hullámain, a cím alapján legalábbis azt hittem, hogy bele fogok szeretni ebbe a könyvbe, szerelem, tenger, Amszterdam, minden adott lett volna, de sajnos csalódnom kellett, nem is kicsit.
Az írónőtől sokkal többet vártam, ha ezt a könyvet olvastam volna tőle először biztos, hogy többet nem veszek kézbe tőle semmit, ezek után is gondolkodni fogok azon, hogy elolvassam-e a várólistámon szereplő Ház kilátással, Szerelmes levelek és a Tökéletes ajánlat köteteket, pedig úgy örültem, hogy sikerült beszereznem őket.
Lehet el kell majd telnie pár hétnek, hónapnak mire úgy fogom érezni, hogy Katie Fforde-tól szeretnék olvasni valamit, vagy legalábbis újra érdeklődni fogok az írónő könyvei iránt.

Az alaptörténet még nem volna rossz, egy fiatalabbra lecserélt feleség, aki új életet szeretne kezdeni, új munka, új otthon, ami egy hajón van(szuper!) és ott egy fiatal lány, aki rájön, hogy mást vár az élettől, mint egy elkapkodott házasságot az unalomba süppedve élni a kertvárosban, ráadásul még össze is fonódik a két nő élete, ami egy hajós kalandban teljesedhetne ki néhány pasival és bátorság próbával(ez pl. tetszett), lehetett volna egy remek kalandos, vicces, sírós-nevetős történet, ehelyett alig vártam, hogy vége legyen a könyvnek, a szereplők nem voltak elég karakteresek, a leírás enyhén lagymatag volt és a várt tengeri kaland is csak némi csónakázásra emlékeztetett.

Lehet, hogy egyedül maradok a véleményemmel, mert a sok nagyon jó kritikát olvastam a könyvről, de nekem nem tetszett.

Ez van, remélem a Ház kilátással szerethetőbb, olvashatóbb lesz, ha oda jutok, mert a címe tetszik....

Bud Spencer: Különben dühbe jövök

Nagyon örültem, amikor megjelent Bud Spencer önéletrajzi könyve, igaz az elolvasására csak múlt decemberben sikerült időt szakítanom, de lehet, hogy csak tudat alatt halogattam az elolvasását, mert nem szerettem volna, ha valami egészen mást kapok, mint amit a filmek alapján elképzeltem róla. Itt kell megjegyeznem, hogy valójában tényleg mást kaptam, de mégsem változott meg tőle a szemléletem erről a kedves mackó alkatú nevettetőről.

Gyerekkorom nagy sztárjai Bud Spencer és Terence Hill voltak, az ő filmjeik mentek a kerti mozikban és a videó lejátszókon, igen azok voltak a ’70-es, ’80-as évek…

Carlo Pedersoli-ként látta meg a napvilágot 1929-ben Nápolyban. Talán sokan nem is gondolnák, hogy fiatalon igen kiváló és remek testfelépítésű! sportoló volt.

A könyv egész kicsi gyermekkorától mutatja be az életét, fűszerezve némi társadalmi háttér információkkal is.

A filmek világába is véletlen csöppent, pusztán azért mert éppen anyagi nehézségei voltak és valahogy fedeznie kellett a kiadásait, sosem voltak színészi ambíciói, felesége révén került egy híres rendező családjába, de még így sem gondolta, hogy színésszé kellene válnia, de a pénz előteremtése a statiszta szerepek által lett biztosítva az akkor már egyre erősebb fizikummal rendelkező Carlonak.

Az olasz westernek virágkorát élték, jókor volt jó helyen, amikor szerepet kapott Terence Hill mellett a Nincs kegyelemben és ez meghozta számára a sikert is és új művésznevet. Megszületett Bud Spencer.

Ezt követték közös munkáik,melyek közül a legismertebbek:

1970 – Az ördög jobb és bal keze 

1971 – Az ördög jobb és bal keze 2 

1971 – Kalózok háborúja 

1972 – Mindent bele, fiúk! 

1973 – Különben dühbe jövünk 

1974 – Morcos misszionáriusok 

1976 – Bűnvadászok (

1978 – …és megint dühbe jövünk 

1979 – Én a vízilovakkal vagyok 

1981 – Kincs, ami nincs 

1983 – Nyomás utána! 

1984 – Nincs kettő négy nélkül

1985 – Szuperhekusok 

1994 – Bunyó karácsonyig 

Önállóan is szép sikereket ért el:

Bombajó boxoló, Piedone és az Extralarge sorozat, hogy a nálunk is legismertebbeket említsük.

Említést tesz a betegségéről, amelyet az élet szeretetével és pozitív hozzáállása által győzött le, az utazásairól, a házasságáról és családjáról, az evés szeretetéről,de ahogy én érzem életének eme részleteibe csak pont annyira enged betekinteni amennyire ő szeretné, felszínesen. El tudtam volna képzelni, hogy a magánéletéről picit többet enged megtudni, nekem ez kicsit hiányzott.

Egyébként a könyv letétele után is tényleg azt éreztem, hogy ő ugyanaz az ember, akit a filmeken megismertünk nem visel álarcot és nem játszik szerepet. Szerethető, egyszerű, nagylelkű kedves mackó.

A mi gyerekeinknek is jót tenne, ha egy Bud Spencer szegezné őket a képernyőre, a mai „hősök” helyett. 

D. Tóth Kriszta, Nagylánykönyv - Lolával az élet folytatódik

Ismét írni kezdem a blogom, amit sajnos egyéb blogos és főleg magán kötelezettségeim (úgy mint a fránya mókuskerék) miatt elhanyagoltam, nem is kicsit. Igaz könyveket olvastam, a legtöbbet könyvtárból.
Ezek közül volt az egyik a Nagylánykönyv.
Előre el kell mondanom nem olvastam az első kötetet, illetve sem interneten, sem pedig az újságban nem követtem a csöpp lány történetét.

Most is a borítón lévő rajz fogott meg, anélkül, hogy tudtam volna ki és miről ír a könyvben, de gondoltam, ahol ilyen jó a rajz ott nagy baj a tartalommal sem lehet.
A főszereplő helyes, cserfes, szőke kislány, bocsánat nagylány, hiszen már óvodás. Valahogy mindig történik vele valami érdekes, vicces, sírásra és nevetésre késztető, egyszóval bájos az egész könyv, ahogy bevezet minket a család mindennapjaiba, de valahol érezzük is, hogy csak nagyon kiragadott pillanatokat, történeteket látunk, de ez nem von le semmit a könyv értékéből.
 Kultúrák keverednek és eggyé olvadnak egy gyermek szemével nézve, különórák, rohanás, óvoda, szerelmek, költözés, jóga, család, szervezés a köbön mindezt tényleg lazán és könnyedén elmesélve, élvezhető stílusban és formában, mely alatt azt értem, hogy esti mese jelleggel tudtam átolvasni a könyvet, minden este egy -egy kis fejezetet olvastam el és már szinte vártam a következő adagot, meg kell mondanom, hogy még tudtam volna olvasgatni esténként a könyvet, ha tovább tartott volna, úgy gondolom, ha már ezt elérte a könyv, akkor kijelenthetem, hogy mindenképpen megéri elolvasni és egy együtt nevetni, elgondolkodni, örülni vagy csak egyszerűen kikapcsolódni  ezzel a bájos kis családdal.
Személy szerint örülnék még egy folytatásnak, és az első részre is nagyon kíváncsi lettem.

Kate Furnivall, A vörös sál

Felvettem a könyvet és szó szerint felfaltam, annyira megragadó, lebilincselő és emberi.

A történet Oroszországban játszódik Sztálin idején. Könyörtelen szenvedés, éhezés, a munkatáborban rá vannak szorítva az emberek, hogy a túlélésért harcoljanak szinte felfoghatatlan, emberfeletti erővel, ilyet talán még a legvadabb álmainkban sem képzeltünk. Az író személetesen tárja elénk a poklok poklát egy igaz barátságon keresztül. 

 

Szófia és Anna a legjobb barátok lettek, mivel kiszakították őket a megszokott élethelyzetükből és egy szörnyű munkatáborba kerültek, Szibériába.

Próbálják túlélni nap, nap után. Szeretik és védik egymást.

Anna sokat mesél Szófiának gyermekkori életéről és szerelméről, Vaszilijról.

Egy napon Anna megbetegszik és Szófia elhatározza, hogy mindenáron kiviszi a táborból a barátnőjét, ehhez Vaszilijtől remél segítséget, igaz az sem biztos, hogy egyáltalán megtalálja-e a férfit, vagy kap-e segítséget. Az idő egyre szorítja így nem marad más választása: megszökik.

Szófia nem várt szerelembe esik….. kérdés vajon visszatalál Annához és még időben tud segíteni.  A barátság mindent legyőz-e?

Igazán jól sikerült könyv, remek kikapcsolódás, tényleg jó volt olvasni és elmerülni a könyvben.

Agatha Christie, Életem

Mostanában Agatha Christie könyvei közül többet újraolvastam és eljutottam odáig, hogy az élete is érdekelni kezdett, ki is van valójában a zseniálisan megírt történetek mögött.
Igaz, hogy számos könyv jelent meg az írónő életéről, de a legtöbb életének egy bizonyos szakaszára koncentrált, vagy szigorúan ellenőrzött adatokat jelentethetett meg. Ebben a kötetben eltűntek ezek a korlátok és az írónő saját, valós emlékeit ismerhetjük meg, persze csak annyit, amennyit láttatni enged őnmagából. A könyv egy évvel az írónő halála után 1977-ben jelent meg.

Ez egy önéletrajz és mégsem teljesen. Egy remekbe szabott regényre hasonlít inkább, igazán vaskosnak tűnhet a kötet elsőre és talán nem is merünk nekivágni, legalábbis én kétszer is félretettem. Viszont harmadjára már nem fogott ki rajtam belelapoztam és rögtön el is vesztem benne.
Egy igazi NŐ volt, csupa nagybetűvel, a dolgokat reálisan látta, szerette a kényelmet, de nem ijedt meg a kényelmetlenségektől sem. Tudta élvezni és elfogadni azt, amit a sorstól kapott, erre csak igazán kevesek képesek úgy ahogy ő tette. Anya volt és feleség, de mindemellett független személyiség, akit még a család sem akadályozott abban, hogy karriert építsen, vagy éppen bejárja a világot, ha úgy tartotta a kedve. Meg tudott újulni és egy vesztett helyzetből is olyan könnyed elfogadással állt talpra,  hogy mi csak ámulunk és bámulunk, közben azt kérdezzük magunktól: mi vajon képesek lennénk minderre, amire ez a csodálatos nő képes volt?
Szerintem a válasz sokunknál: a Nem lenne.
Igazán izgalmas életet tár elénk a könyv.
Egészen a gyerekkoráig repülünk vissza, innentől kezdve aprólékosan elmesélt történetbe kerülünk, ahol kis anekdoták közbeszúrásával csapong az időben az írónő, de ez egyáltalán nem zavarja meg az elbeszélést.
Akár útikönyv is lehetne, mert szinte kedvet kapunk elkalandozni az életének fontos helyszíneire, olyan bájosan ír róluk, hogy nem lehet kivonni magunkat a hely és az emberek hatása alól.
Nekem nagyon tetszett az az életszemélet, ahogy az egész életét élte, egy nagyon értékes ember visszaemlékezéseit olvashatjuk és a végére érve azzal az érzéssel tesszük le a könyvet, hogy egy napon újra elővesszük és ismét elmerülünk ebben a kalandos életben.
Nem csak Agatha Christie rajongóknak ajánlom ezt a könyvet, hanem mindazoknak akik szeretnének egy igazán jól megírt önéletrajzot olvasni.

Glenn Cooper, Holtak könyvtára

Ez pontosan egy olyan könyv, amit nem lehet letenni, de ha le is teszi az ember, újra könnyedén fel tudjuk venni a fonalat, ami valljuk be igencsak pozitív egy hosszabb terjedelmű regénynél. 

3 szálon futnak az események, az egyik, ami 777-ben történik, a második Churchill elnöksége idején  az 1940-es években játszódik, valamint a harmadik szál 2009-ben, Amerikában fut.

Igazán lendületes cselekmények kísérnek végig a könyvben, igaz van 1-2 durvább leírás, de ez is kellett a könyve, hogy egy igazán jó regény születhessen.

Abba az irányba próbálja az olvasót terelni, hogy gondolkodjon el azon, hogy a sorsunk alakítható-e, vagy pedig mindegy mit teszünk az előre meg van írva, illetve létezik-e egy olyan hely valahol az 51-es körzetben, ahol előre tudják, hogy ki és meddig lesz ezen a földön. Összeesküvés elméleteket kedvelőknek igazi csemege lehet ez a könyv, mert, hogy elméletek gyártásában nem szenvedünk hiányt az olvasás folyamán az is biztos, talán még az is a hatása alá kerül, aki egyébként nem hisz a titkos társaságokban, misztikában és az összeesküvés-elméletekben.

Az alaptörténet nagyon röviden:

Will Piper FBI ügynököt kérik fel, hogy vizsgáljon ki egy sorozatgyilkosságot, amiben az a furcsa, hogy az áldozatok haláluk előtt kapnak egy képeslapot a haláluk pontos dátumával. Látszólag egymástól teljesen független emberek kapnak lapot és a lehető legkülönfélébb módon halnak meg, akár egy zárt szobában, akár kutyasétáltatás közben. Ügynökünknek rá kell jönnie a titokra, végül túl messzire jut és ő is menekülni kényszerül, de vajon kik elől és kinek az érdeke, hogy ne derüljön fény a titokra, mely titok egészen a 777-es évekbe egy titokzatos könyvtárhoz vezet. A szálak csak egyre jobban kuszálódnak, hogy a végén mindenre fény derüljön és mi is elnyerjük végső jutalmunkat, átolvastunk 398 oldalt, elgondolkodtunk a sorsszerűségen és egyéb titkokon és közben nagyon jól szórakoztunk és borzongtunk egyszerre, mert azért valljuk be hátborzongató lenne tudni a végső dátumot... 

Jarad Cade-Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap

Bizony-bizony Agatha Christie-nek is volt egy kis titok a múltjában, amiről élete folyamán nem beszélt csak egyetlen egyszer.

Az írónő rejtélyes 11 napjára próbál fényt deríteni a könyv Jared Cade tolmácsolásában.

1926. december 3-án eltűnt Agatha Christie, hátrahagyva családját. Úgy tűnt el, hogy senkinek nem szólt egy szót sem, arról, hogy mire készül. Az autóját megtalálták nem is annyira messze az otthonától és emiatt elindultak a találgatások, hogy talán balesetet szenvedett és a vidéket járja, mert amnéziás lett, vagy öngyilkos lett, esetleg a férjének van köze az eltűnéséhez.

Senki nem tudott konkrét választ adni, az egész Angliát foglalkoztató titokra. Valóságos keresési láz vette kezdetét az egész országban. Mindenki azt szerette volna tudni hová tűnt az írónő.

Végül 11 nap keresés után egy harrogate-i szállodában találták meg, ahonnan családja vitte haza, a sajtónak pedig azt állították, hogy amnéziás az írónő, ezért nem emlékszik semmire, illetve ezért nem adott életjelet magáról, ami azért nem teljesen volt igaz, csak a véletlenek(?) miatt nem volt egyértelmű a jelzés, vagy arra senki nem figyelt fel.

A könyvből sok kérdésre választ kapunk, viszont vannak nyitott szálak is, ami találgatásra, gondolkodásra készteti az olvasót.

Az író alapos kutatásokat végzett, elolvasott minden korabeli újságot és Agatha barátnőjének a lánya mesélte el neki a történetet, ahogy ő hallotta annak idején.

Azt mindenki döntse el maga, hogy mit gondol az eltűnésről. Én személy szerint az írónő egy jól átgondolt kísérletének tartom, amelynek ő is részese volt, talán  annyira jól fűzte a szálakat, hogy ő maga is belebonyolódott egy picit.

Érdekes olvasmány volt a könyv, amit színesítettek a fotók, amit eddig nem publikáltak sehol.

Agatha Christie rajongóknak szívből ajánlom a könyvet. 

Katie Fforde Száz boldog esküvőm

 Igazi csajos regényt sikerült olvasnom, humoros, jól megírt, szerethető karakterekkel.

Na nem azt mondom, hogy mélyen szántó gondolatok, vagy váratlan fordulatok söpörtek volna végig a regényen, de meg kell hagyni volt egyfajta bája.

Humoros-e? Igen, volt benne egy-két poén és angol humor is, besűrítve a romantika köré, ami talán néha picit sok, de nem terhelő.

Adott három fiatal, tehetséges, innovatív nő. Sarah az esküvőszervező, Elsa a varrónő és Bron a fodrász, mindhárman a sikert keresik, legyen szó akár a munkáról, akár a magánéletükről.

Talán az már az elején sem titok, hogy happy end lesz a vége, de nem is ez a lényeg, hanem az , hogy egy könnyed stílusban megírt regényt olvashatunk, amit még az 534. oldalon is a legyen már vége érzés nélkül olvasunk. Inkább azt érezzük, hogy bárcsak folytatódna a történet, mert annyira belefonódtunk mi is a cselekménybe, el sem akarjuk hinni, hogy már a végére is értünk.

A regény az esküvőszervezés köré épül fel, ez fogja össze a szereplőket, adja meg helyszíneket. Imádtam az angol vidéki környezetet, a ház a kápolnával.... na inkább bele sem gondolok, milyen szuper helyszín lenne egy valós esküvőhöz, ha létezne a valóságban is.  

Sarah nem hisz a szerelemben, a másik két lánnyal ellentétben, de ahogy haladunk előre a regényben észrevehetjük, ahogy szépen lassan átalakul és kinyílik.

Egy híresség esküvőjét kell megszervezniük, nem is akármilyen határidőkkel és kihívásokkal tarkítva, amit csak bonyolít egy terhes testvér, akinek történetesen egy napon van az esküvője a sztár esküvőjével, ami egy közelgő katasztrófát enged sejtetni.  Persze mindenki talpraesett, főleg az egyik hősszerelmes és menti a menthetőt nem is akárhogyan.

A háttérben pedig kapcsolatok épülnek és bomlanak fel, azért, hogy a végén mindenki elnyerje méltó jutalmát, az álmodott karriert és a nagy Ő-t.

James Rollins, Káosz

 "Egy nap, amikor minden megváltozott

  Egy nap, amikor megkezdődött a vég

  Egy nap, amikor a tenger felfedte titkát"

Ezt a könyvet annak ajánlom, aki szereti a futurisztikus környezetet és az enyhe mesébe illő történéseket.

A könyv gyakorlatilag egy apokalipszist ír le egy kicsit más szemszögből, mint amelyeket már a filmekben megszokhattunk. 

Viszonylag a történet könnyen követhető volt, de ha alapul vesszük, hogy van benne kicsi összeesküvés ,kicsi politika, kicsi erotika, -bár az tényleg csak egy nyúlfarknyi,- némi harc és természetesen a soha eléggé nagyra nem növelhető katasztrófák akkor gyakorlatilag egy közepes szinten összegyúrt szokványos regényt kapunk.

Véleményem szerint a könyv megírásához valószínűleg csak interneten fellelhető adatokat használtak fel. Sok esetben hiányoltam a csodálatos helyek bővebb leírását és a szereplőket sem sikerült rendesen megismernem. Gyakran előfordult hogy a szokványos filmes módszert vetették be, hogy az olvasó mindenképpen folytassa az olvasást. Magyarul izgalmas események közepén színteret és szereplőket váltottak, hogy majd 10-15 oldal multán ugyanoda visszatérjenek. Én ezt személy szerint inkább kiábrándítónak találtam, mint izgalmasnak. Szerintem mindenki átélte ezt az érzést, amikor egy jó filmet nézett és a legrosszabbkor reklám következett.

Pozitívumnak jelölném meg a történet összefonódásait, amelyek azért adnak némi gondolkodásra okot, de ugyanakkor negatívumnak, hogy túl hosszú.

Végül nem nevezném olyan könyvnek, amit nem lehet letenni, de időtöltésnek és egy kis lazulásnak kiváló.

*****/3,5*

Paulo Coelho, A portobellói boszorkány

„Ha a sors feltűnően bőkezű valakivel, biztosan akad valahol egy feneketlen kút, amely az illető összes álmát elnyelheti.”

Coelho-t olvasni élmény, azon vitatkozni lehet, hogy jó vagy rossz élmény, de mindenképpen kapunk valamit, ha elolvassuk a kötetet.

Lehet ez a szeretet, a fény, amit oly sokszor emleget (néha túl sokszor), de lehet egy érdekes életérzés is, ami nem biztos, hogy mindig pozitív, de a XXI. század aktuális témáit feszegeti. 

Kérdés mi képesek vagyunk-e befogadni az író általa a könyvön keresztül küldött fényt?

Egy olyan íróról van szó szerintem, olyan történetekkel, melyek mellett nem maradhatunk pártatlanok, ez akár lehet jó is, mert elgondolkodtat.

Azon gondolkodtam mielőtt kézbe vettem a portobellói boszorkányt, hogy mit is várok tőle, de rájöttem igazából nagyon sokat (bár szinte borítékolható volt a csalódás, mert nem vagyok egy ezoterikus beállítottságú). Annyira magasztalták az írót, inkább féltem elolvasni, de amellett kíváncsi is voltam, így nem tudtam nem kikölcsönözni a könyvtárból, amikor a kezembe akadt.

 Igazából nem szerettem, de nem hagyott nyugodni, mindig újra és újra kézbe vettem a kötetet és olvastam, szinte átérezve az élethelyzeteket, mert azért nap, mint nap találkozunk hasonló helyzetekkel, még ha nem is ennyire direkt módon. Könnyű volt olvasni, de csak kis adagokban voltam rá képes, egyszerre nagyon sok lett volna.

Az alaptörténet: adott egy román árva lány, Athena, aki nevelőszülőkhöz kerül Libanonba, majd onnan Londonba, mert a nevelőapja hitt a látomásaiban.

Szinte már-már túlzottan vonzódik a valláshoz, amiből kiábrándul, de előtte még férjhez megy, önző módon gyermeket vállal, teljesen elvakítja valami a józan ítélőképességét (a valamire nem jöttem rá, hogy mi is a gyermekvállalásának valódi indítéka). Az ezoterikába temetkezik, ahova sokan követik, szekta-szerűen kezd működni. A zene és a tánc általi transzban látja a dolgok megoldását, a gyógyító erőt.  

Athenát az alapján ismerjük meg (vagy inkább nem), ahogy a különböző emberek (volt férj, szülő, pap, főnök stb.) emlékeznek rá, de végig az volt az érzésem, hogy nem kapunk valós képet, csak benyomásokat és azt, ahogy ők látni akarták, nem amilyen valójában volt a szereplő.  Megvédeni, vagy hozzátenni már nem tudott a főszereplő, mert ekkor már halott volt(ezt nagyon sajnáltam), lehet ő egészen máshogy élte meg és  mondta volna el a történetét. Ez is elgondolkodtató, de persze erre sincs válasz. Nem tudjuk meg azt sem, miért lett ilyen, amilyen, mert normális családban nőtt fel, vajon tényleg belülről fakadt ez az állapot nála, vagy valami kiváltotta?  Nagyon sok kérdés vetődik fel, de válasz nincs rá.

Azt szerettem a könyvben, hogy nem volt kiszámítható, nem úgy ültem le olvasni, hogy már tudom mi fog történni. Egy-két bölcsesség és szép gondolat tényleg van a könyvben, ami miatt már érdemes elolvasni.

Ami viszont nem tetszett a túlzott fény és szeretet emlegetése, ami vagy benne van a könyvben, vagy nincs, de nekem annyira nem jött át. Nem ismertük meg igazán a portobellói boszorkányt Ezek alapján nem tudtam szeretni a könyvet, inkább csak érdekelt a történet. 

Egy valamit elért: még biztos fogok olvasni Coelho-t, mert hatással volt rám a regény, még ha nem is tisztán pozitív hatással, ami a szerző célja lett volna.