Tommy és Tuppence által Agatha Christie is elköszön

Fülszöveg: Valaki azt mondta, a szakács csinált valami buta galibát. Gyűszűvirágot vitt a házba spenót helyett.

Tommy és Tuppence megöregedett. Másra sem vágynak, mint egy kellemes házra és egy nagy kertre, ahol gyerekeiket és unokáikat vendégül láthatják. De a házban, amit vásároltak, Tuppence titkos üzenetet talál egy régi gyerekkönyvben: Mary Jordan nem természetes halált halt. Szokott módján azonnal beleveti magát a rejtélybe, és nem nyugszik, amíg ki nem deríti, ki volt Mary Jordan, és miben halt meg. Magával rántja Tommyt is, és az sem állítja le, amikor az élete veszélybe kerül. Még szerencse, hogy ott van Hannibal, az úrnőjét minden körülmények között megvédő terrier…

A kötet más fordításban, más kiadónál Agatha Christie: A Sors kapuja címen már megjelent.

Véleményem: 

Nekem Agatha Christi és az ő krimijei életelixírt jelentenek. Hangulattól függetlenül tudom őket falni, szinte az összes írását ismerem, olvastam, újraolvastam. Azonban Tommy és Tuppence utolsó, azaz 5. kalandja ez idáig kimaradt. Nem is értem, hogy milyen módon történhetett meg a mulasztás, de gyorsan pótoltam azt, és ezáltal lezártam  sorozattal együtt Agatha Christie munkásságát is. 

A sorozat befejező része, a Sors kapuja (később Sors-rejtekajtó) 1973. októberében jelent meg a Harper Collins Crime Club gondozásában. Nálunk hosszas késedelem után, 1993-ban adták ki a kötetet, akkor Vándor Judit fordításában, majd 2015-ben már Barna Miklós volt a fordító. Én ez utóbbi kiadást olvastam el, és nem voltam maradéktalanul elégedett a fordítással, legalábbis éreztem némi bizonytalanságot, néhol nem a megfelelő szóhasználatot, ami úgy éreztem, hogy hátrányára vált a történetnek, mert néhol kilépett az adott korból és keretekből. Ezért valószínűleg a korábbi kiadást is el fogom olvasni, esetleg eredeti nyelven. 

A szeptembert tehát egy Agatha Christie krimivel nyitottam, ami ugyan eltér a hagyományos krimiktől, de leginkább a megszokott Agatha Christie stílustól, valamint a történet korábbi négy részétől is.

Tudom, hogy sokan ambivalens érzéseket táplálnak a sorozattal, leginkább az utolsó részével kapcsolatban, ahol sokaknál a mérleg nyelve inkább a negatív irányba billent, azonban számomra ez a megszokottól eltérő írás ugyanolyan szerelem volt, csak máshogy kellett olvasnom, picit át kellett állítanom a gondolataimat erre a kusza múlt-jelen világra. 

Mindjárt el is árulom, hogy mire gondolok. 

Tommy-t és Tuppence-t az első részben ( A titkos ellenfél ) fiatalon, üdén és csavaros észjárással ismerhetjük meg. Titkok után jártak, nyomoztak és kémkedtek a No. 16-ban, majd az N vagy M-ben  (szerintem a sorozat legjobban sikerült része) és a Balhüvelykem bizsereg című történetben is. A sorozat első négy része tehát egy egységesebb felépítésű, a megszokott mederben zajló nyomozást mutat be a bohókás pároson keresztül. A rejtélyek és a levezetés is igazán Christie-re jellemző módon épült fel, eddig. 

Aztán itt van ugye a sorozat záró kötete a Sors-rejtekajtó, ami kilép a megszokott keretek közül és valami olyat ad át, amit csak egy zseniális, de csúnya szóval hanyatlóban lévő elme tud nyújtani. Christie utolsó munkája volt, melyet nem is ő maga jegyzett le, így számomra kétséges, hogy mindent pontosan úgy adott vissza az írás, ahogy Agatha megálmodta és lediktálta. Néha viszont úgy gondoltam, hogy a szerkesztők, a kiadó nem akart belenyúlni az írónő utolsó művébe, ezért nagyon keveset változtattak, a korábbiaktól eltérően talán kevésbé nyirbálták meg a történetet a szerkesztők. Persze ez csak az én eszmefuttatásom arról, hogy miért is volt más ez az utolsó Tommy és Tuppence történet, természetesen Agatha előrehaladott korán túlmutatva. 

Ami nagyon nem tetszett a befejező rész vonatkozásában az a sok ismétlés. A korábbiaktól eltérően sajnos nagyon sokszor ismétlik önmagukat az események, gondolatmenetek, a szereplők gyakran nagyon hasonló párbeszédet folytattak egymással. Ezek az ismétlések többször kizökkentettek az olvasás során, mert valóban nem volt rájuk szükség, főleg nem egy ilyen terjedelmű írás vonatkozásában. 

A krimi szál most nem volt annyira fontos és érdekes, a hangsúly a befejezésre került, a végleges lezárásra. 

Emellett egyértelműen a karakterek kapták a figyelmet, akiken keresztül az írónő - érzésem szerint - a saját korával küzdő szellemét és gondolatait próbálta visszaadni. Nekem nagyon tetszett az, ahogy az idős szereplők próbálják a múltat és a jelent egyensúlyban tartani a sajátos módjukon, amihez egy könyvben talált rejtély is jó alapot biztosít. A páros még idősen sem tudja meghazudtolni önmagát, és a maguk szellemileg, fizikailag kicsit öregecske, de lélekben fiatal módján elkezdik felgöngyölíteni a szálakat, persze a fizikai erejük és a szellemi képességeik enyhén szólva is gátolják őket. Ettől függetlenül még így is érdekes tudott maradni a páros, voltak jó pillanataik. 

A kutya, Hannibál igazi kis karakter, a szakik, hát, ők pedig megérnek egy külön misét. 

"-Könyvek! - robbant ki dühösen Tuppence-ből.- Mit mondtál? - kérdezte Tommy. Tuppence a szoba másik sarkában üldögélő férjére nézett. - Azt mondtam, könyvek.- Értem mire gondolsz - válaszolta Thomas Beresford. "

Számomra a szereplők jellemábrázolása, az öregkor hiteles visszaadása tette pozitív kicsengésűvé végül ezt a részt is. Nem érdekelt, hogy a krimi szál össze volt csapva, vagy a levezetés itt-ott bukdácsolt. Mindvégig érezzük azt, hogy nagyon csapong, de véleményem szerint bárki, aki a szereplők és az írónő korában jár pontosan így mossa össze a jelent és a múltat, ismétli önmagát, meséli el ugyanazt a történetet huszadszor is. Az én olvasatomban ez  egy stílusos időskori elköszönés volt Agatha Christie részéről. 

Nem tudtam nem szeretni ezt a részt sem. A krimi királynőjének vitathatatlan, hogy nem ez a legnagyszerűbb írása, de mindenképpen van egy olyan bája, amit csak azok érthetnek, akik az elejétől kezdve végigkövették az írónő munkásságát, vele együtt járták be a Christire jellemző magaslatokat is. 
Ahogy haladunk előre az időben, - ha időrendi sorrendben olvassuk a köteteket -  a regények és az írónő is érezhetően változtak, kiforrták magukat. Megismertük, megszerettük Poirot és Miss Marple-t, talán Tommy és Tuppence is a szívünkhöz nőttek a maguk kicsit szeleburdi, de ugyanakkor élvezetes stílusukkal. Ahogy a karakterek és a történetek, úgy Agatha is változott mind stílusban, mind pedig gondolkodásban, és ez így van jól. Ahogy érezhetően felfelé ívelt, majd hosszú ideig a csúcson időzött az írói zsenije, ugyanúgy és törvényszerűen bekövetkezett a hanyatlás a pályája végére, amit a pároson keresztül most mi is nagyon jól érzékelhetünk. Szerintem nem baj, hogy ezt az életszakaszt is meg merte mutatni az olvasóinak Tommy és Tuppence karakterén keresztül. Pont ettől  a bátor hozzáállástól szerethető Agatha Chrisite. A kiadótól pedig szintén merész döntés volt egy ilyen engedékeny szerkesztéssel kiadni a regényt, de az idő őket igazolta, az igazi rajongók a mai napig olvassák és értékelik ezt a lezárást.

Aki szerette ezt a sorozatot, és úgy általában Agatha Christie krimijeit biztos, hogy ebben az utolsó írásában is meg fogja találni a sorok mögött megbújó zseniális írónőt. 

Összességében

Ajánlom azoknak az olvasóknak, aki más szemmel tudja és akarják nézni ezt a regényt. Biztos vagyok abban, hogy mindenki meg fogja találni a számára kedves karaktereket, sorokat, gondolatokat ebben a kicsit kusza, de ugyanakkor szívmelengető öregkori írásban is. 

Charlie N. Holmberg: A papírmágus (A papírmágus trilógia 1. )

Ceony Twill összetört álmokkal érkezik meg Emery Thane mágus házába. A varázslóképző iskolában évfolyamelsőként végzett lány fémmágusnak készült, most mégis papírmágiára kárhoztatják – de hát mi haszna a papírnak egyáltalán?
Azonban a varázslatok, amelyeket Ceony a csodabogár Thane keze alatt megtanul, rácáfolnak előítéleteire. Ahogy kibomlik előtte a papírmágia csodálatos világa, megismeri tanára sötét múltját és egy olyan tiltott és veszedelmes mágiafajtát, amellyel szemben szinte semmi reménye nem lehet felvenni a versenyt. Mégis muszáj megtennie, mert hamarosan szó szerint Thane szíve lesz a tét.
A papírmágus különleges, egyszerre sötét és szeszélyes kaland, amelyet a Disney tervez megfilmesíteni.

A történet a 20. század elejéhez nyúlik vissza. Egy olyan világot elevenít meg, ahol a mágia viszonylag hétköznapi tudomány. Harry Potterrel ellentétben nem egy varázslóiskola a történet fő helyszíne, hanem a mester háza és titokzatos világa. Ceony Twill éppen ebben a világban kezdi meg tanulmányait Emery Thane mester mellett, mint papírmágus tanonc, igaz akarata ellenére. Az anyagok határozzák meg a varázslatot, úgy, mint a papír, gumi, fém, fa, műanyag, melyekben rengeteg lehetőség rejlik az ifjú tanulók számára. Jelen esetben, a trilógia első részében az olvasó kizárólag a papírral ismerkedhet meg, mint mágikus kötődéssel.  A kis tanoncok, ahogy kiválasztattak az anyaghoz onnantól hozzá kötik az életüket és az adott anyag mestereivé válnak, mely közül talán a papír a leglenézettebb a mágusok körében és ezáltal Ceony szemében is. Legalábbis így van ezzel eleinte, majd hirtelen ellopnak valamit, ami Thane mester számára oly fontos és Ceony elindul élete talán legveszedelmesebb küldetésére, hogy visszaszerezze a nélkülözhetetlen lételemet. Ezáltal még azt sem tudja elkerülni, hogy a titkos mágia részesévé váljon és sötét utazásba kezdjen egy titokzatos helyen.

"Ceony az elmúlt öt évben fémműves akart lenni."

A borító, az ígéretes cím, a fülszöveg alapján, sőt még a regény elején túljutva is nagyon lelkes voltam, bátran ajánlottam a regényt, ami bevallom picit elhamarkodott volt részemről, mert nem pont azt kaptam végül amire vártam. Nagyon nagy lehetőséget gondoltam a regény mögé, leginkább az anyagok megbűvölésének tudományával kapcsolatban, lehet, hogy végül pont ez lett nálam a probléma forrása, túl sokat vártam és valami egészen mást kaptam.

Sőt elsőre úgy gondoltam, hogy miután elolvastam a regényt egyből adom is a 12 éves fiamnak, aki a Harry Potter köteteteket mindig túl hosszúnak találta ahhoz, hogy belekezdjen, de a Papírmágus pont megfelelt volna számára is a maga 240 oldalával. Ennek ellenére nem fogom átadni neki a regényt, mert még számomra is tartalmazott egy-egy olyan visszataszító jelenetet, amit én magam semmiképpen nem az ifjúsági kategóriába helyzenék el. 

A regény első 70 oldala lassú mederben folydogált, elkezdte az írónő felépíteni a világot, de a közepe úgy éreztem, hogy nagyon bizonytalan és talán picit unalmas is, számomra már túl sok volt a vér és kevés a cselekmény, ahhoz képest, hogy mennyire reméltem, hogy egy jópofa, fiatalos, dinamikus mágiával foglalkozó regényt olvashatok. Sajnos a mágia nem ezt a vonalat képviseli az én olvasatomban, de a papírra vonatkozó leírásokban láttam a regényben rejlő lehetőségeket, amelyek most nem jöttek át. 

Legtöbbször nem lehetett érezni olvasás közben, hogy a 20. század elején játszódik a cselekmény, erre olvasás során nagyon sokszor emlékeztetnem is kellett magamat, sőt már-már vártam, hogy Ceony előkapja a mobilját, de erre rohant a távíróhoz, pfff. Valahogy olyan érzésem volt, hogy nem tud a karakter az általa megélt korba belehelyezkedni.

"Egyszeriben eltűntek a lábát nyaldosó hullámok. A harisnyája száraz volt, bár merev a vértől."

A lapokon megelevenedik a múlt, a jelen és a jövő is, de sokszor az egész egy összemosódott masszává vált, amit halmazokra kellett volna osztani, de sajnos ebbe sokszor belefáradtam és így nem is tudtam valójában élvezni a történetet.

Nézzük a karaktereket is, mert nem mondható el, hogy kapkodni kellett volna a fejünket a sok szereplő között, valójában igen kevés lényeges karakter jelent meg a lapokon, igaz ez a regény besorolását tekintve nem is lett volna hátrány, hiszen így a fiatalabb olvasók is könnyedén megismerhetik a szereplőket. 

Ceony karaktere a korához képest számomra túl képzettnek és érettnek tűnt, a fotografikus memóriája még csak az egyik olyan tulajdonsága volt, amivel kibékültem volna - sőt azt kell mondanom tetszett is- , de ez csak egy volt a sok tudás közül, amivel fiatal kora ellenére rendelkezett és fejlesztett tovább mindenféle háttér nélkül. Rendben van, hogy mágus tanonc és intelligens, de mégis valahogy egy kicsit túl összeszedett volt, nem volt igazán eleven, amelyre még a répa színű fürtjei sem segítettek rá. A kinézete nekem mindig valahogy Anne Shirley-t juttatta eszembe olvasás közben, csak éppen nélkülözte azt a fajta bájt, amit egy ilyen karakteres külső megkívánt volna. 

Thane mágust viszont elég abszurd módon ismerhetjük meg, ezáltal nem is igazán tudott közel kerülni hozzám, mert mindvégig egy távoli szereplőnek éreztem, akinek nem a valódi érzéseit ismerjük meg. Örültem volna, ha valahogy másképpen kerül a látószögembe és nem ennyire érintőlegesen, annak ellenére, hogy elvileg róla tudhat meg legtöbbet az olvasó, de én ezt mégsem éreztem így.

Lira volt még számomra a legérdekesebb a sötét lelkével, ő volt az, aki mindvégig a tipikus magatartásformát hozta, olyan benyomást keltett, ami elvárható volt a sötét pólustól. A személyiségének és külsőségeinek leírása is nagyon szemléletes volt, talán leginkább ő jelent meg előttem a legvalószerűbben az olvasás során, benne volt valami lüktetés, ami illett a regény hangulatához.

Kedvenc karakterem egyértelműen Kömény volt, akit direkt nem árulom el, hogy kicsoda, de bájos viselkedésével engem megvett. Cukiság a köbön. Még több Köményt!

A történetben mindenképpen pozitív, hogy nem volt túlírva, pont ott fejeződött be, ahol kellett és egy egész kerek történetet kaptunk, nem igazán maradtak kérdéseim számomra a 240 oldal elegendő volt, nem érte volna meg tovább nyújtani. A fent leírtak ellenére is várom a folytatást, hogy megtudjam azt, hogy az írónő leküzdötte-e a kezdeti döccenőket és tudott-e egy olyan történetet írni, ami tényleg a mágiával köti magához az  olvasót és legfőképpen a fiatalabb olvasókat is.  

Első ránézésre a témát fantasztikusnak találtam, úgy gondoltam, hogy milyen csodás történet alakulhat ki az anyaghoz való kötődésből, ráadásul a hétköznapi anyagokból most valami varázslatos dolog is születhet a szemünk előtt, de sajnos valahol számomra elveszett a könyv mondanivalója és varázsa. Emellett túl sok volt a taszító történés és érezhető volt a karakterek furcsa létezése a saját világukban, valahogy úgy tetszett, hogy nem a nekik szánt korban élnek.
Ettől függetlenül azért volt pár olyan momentum, ami nagyon ígéretes volt és élvezetessé is tudott tenni egy-egy jelenetet, illetve a papír szerepe is többször lenyűgözött a cselekmény kibontásánál, de ennyi és sajnos nem több. Nem ütött akkorát a regény, mint amennyire ennek a trilógiának az első részétől vártam volna. 

Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 240
Fordította: Márton Zsófia

Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok

Poirot visszatér!
1929. február 7-én három holttestet találnak a Bloxham Szálló három emeletén. Két nő és egy férfi vesztette életét a luxushotelben, és mindhármuk szájában monogramos mandzsettagomb lapul. A Scotland Yard ifjú felügyelője, Edward Catchpool kapja meg az ügyet, amely korántsem ígérkezik könnyűnek. Nagy szerencséjére a szomszédjába költözött egy nagy bajszú, köpcös kis belga. Poirot szívesen segít az érthetetlen bűnügy felgöngyölítésében, amiben kulcsszerepet játszik egy cselédlány, egy lelkész özvegye és a negyedik mandzsettagomb. Sophie Hannah igazán nagy kihívást jelentő új esettel lepte meg a világ leghíresebb belgáját.

Amikor meghallottam, hogy Sophie Hannah feltámasztja Poirot karakterét ambivalens érzéseket keltett bennem már maga a tudat is, mivel tudtam, hogy Agatha Christie és kis belga nyomozója egyszeri és megismételhetetlen páros. Ezért elég sok időnek el kellett telnie, míg a könyvtár polcairól le mertem emelni a regényt. Elsőre kicsit meg is ijedtem a terjedelmétől, hiszen egy viszonylag vaskos kötetről beszélünk, de úgy voltam vele, hogy győzzön a kíváncsiság és jöjjön Poirot, az új. Mindamellett az Európa Kiadó által kiadott kötet borítóját bármelyik Agatha Christie regény megirigyelhetné, ízléses, kellőképpen hangsúlyozza Poirot-t, de mégsem éreztem túl soknak, olyan igazán szemet gyönyörködtető, de egyszerű borító.

Elég hamar kiderül, hogy több gyilkosság is borzolja egyszerre az olvasók idegeit, emellett még egy látszólag független rejtélyt is bevon az írónő a történetbe, de persze a szálak, mint oly sokszor itt is összeérnek. Nehéz a történetről bármit is spoiler nélkül írni, de talán az nem titok, hogy A,B,C,D, E és még ki tudja kik lehetnek érdekeltek a gyilkosságok elkövetésében, de nekünk olvasóknak mindvégig a találgatás marad és a folyamatos megoldás utáni kutatás. A kulcsot nem kapjuk tálcán, de az eredeti Poirot történetekkel szemben itt azért ki tudjuk találni mi magunk is a gyilkos személyét, ha egy picit is figyelünk, vagy a kuszaságban figyelni tudunk hosszú oldalakon keresztül.

"Akkor hagyom abba, amikor befejeztem - mondta Poirot."

Sajnos nincs olyan mesterien felépítve a nyomozás, mint azt Agatha Christie esetében megszokhattuk, igaz én ezt nem is vártam, hiszen nincs még egy olyan író, aki olyan bámulatosan oldatta meg a szereplőivel a gyilkosságokat, mint Christie. Természetesen Poirot-t sem lehetett ugyanúgy reprodukálni, hiszen ő is Agatha tollából vált azzá a zsenivé, akivé kinőtte magát. Jelen esetben Poirot inkább nyüzsgő, kapkodó és kicsit fellengzős benyomást keltett, gondolom ezzel is leplezendő a zsenialitás hiányát. Sőt meg merem kockáztatni, hogy azért került mellé Catchpool, a hulláktól irtózó detektív, hogy Poirot ettől tűnjön kimagaslónak, de sajnos még így sem sikerült a karakter átlagosnál jobbra. Nem, persze nem állítom, hogy rossz lett volna a regény, csak éppen túl terjengős, néhol szájbarágós, néhol pedig olyan érzést kelt, hogy a sok karakter között maga az írónő is elvesztette a végkifejlethez vezető utat. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy megpróbált több A.C. regényből is ezt-azt lemásolni, de ezáltal egy kicsit sok lett és valahogy nem jött át az író saját egyénisége, Christie-é pedig nem is jöhetett át.
Szerintem az alaptörténetből egy igazán jó regényt is ki lehetett volna hozni, ha nem ragaszkodik annyira az eredeti művekhez és nem próbál meg egy nagyon hasonló kvalitású regényt írni Hannah.

A lezárás szerintem túl lett ragozva és nyújtva, mégis azt kell mondanom, hogy egy kriminek nagyon jó volt, volt benne izgalom és dráma, rejtély és szerelem.

Poirot-val viszont bevallom voltak problémáim, indokolatlanul fel volt pörögve a karakter, az eredeti sokkal nyugodtabb, megfontoltabb. Szinte már-már azt kell mondanom, hogy kedvenc belgám kávé függő lett és ezáltal a gondolatait sem  mindig tudta rendezni. Valahogy nem ragadott magával a személyisége a könyv sorai közé tűzdelt tipikus Poirot-s francia mondatoktól sem, egy-egy szó még elment volna, n'est pas?

Összességében egy jó kis krimi lett volna, ha Poirot "nem rontja el", mert ez itt és most már nem az ő világa.