S.J. Kincaid - A Kárhozott

A ​kárhozott könyörtelen.

A kárhozott legyőzhetetlen.

A kárhozottnak egyetlen feladata van: hogy öljön azért a személyért, akiért létrehozták.

Nemezist arra teremtették, hogy egy galaktikus szenátor leányát, Sidoniát védelmezze. Egymás mellett nőttek fel, de semmilyen értelemben nem testvérei egymásnak. Nemezis boldogan adná az életét Sidoniáért, és ezt is várják tőle. Ölne is érte, annyi életet oltana ki a védelmében, amennyi csak szükséges.

Amikor az őrült császár értesül arról, hogy Sidonia atyja felkelést szított ellene, a szenátor leányát a Galaktikus Udvarba rendeli. Túszként kell szolgálnia az apja ellen. Nemezis csak egy módon óvhatja meg Sidoniát: ha Sidoniává válik.

Nemezis, a gyilkológép magát Sidoniának álcázva elutazik a császári udvarba, ahol korrupt politikusok és kétszínű szenátorok gyermekeinek körében kell eljátszania a szerepét. A viperafészek minden zuga újabb veszélyt rejt, de Nemezis nem vetheti be ellenük valódi képességeit: mindent kockára tenne azzal, ha leleplezné a titkát.

Amíg a birodalom egyre repedezik és mind jobban fenyegeti a nyílt lázadás, Nemezis megtanulja, hogy több rejtezik benne, mint csupán gyilkos ereje. Igazabb emberségre lel önmagában, mint amilyet a valódi emberek többségénél tapasztal. A veszélyek, akciók és intrikák árnyékában talán épp ez az emberség lesz az, ami megmenti az életét – és a birodalmat.

Ritkán kezdem az értékelést egy karakterrel, de most kivételt teszek, mert annyira ott van a topon Nemezis, hogy muszáj vele kezdenem a mondandómat.  

Tehát Nemezis karakteréből az írónő kihozta a lehető legjobb kárhozottat. Vad, pusztító, látszólag érzelemmentes humanoid, de a felszín alatt ott dobog az emberi szíve is, hiába minden génmódosítás és manipuláció. Számomra Ő testesítette meg az igazi halálos fegyvert, Mel Gibsonék elbújhatnak mögötte. A regény elejétől, ahogy először találkozunk Nemezis-szel érezni lehetett, hogy ott lapul benne valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni, vagy a helyére rakni, de ott van és ki akar belőle törni, legyen az szeretet, szerelem, sírás, félelem vagy bármilyen más emberi érzés, amit addig szándékosan elnyomtak a tervezői. 

A történet elején remekül ellátta a feladatát amire teremtették, pusztított és nem gondolkodott, majd váratlanul betoppant az életébe Sidonia, aki onnantól kötelezően a mindene volt, akár az élete árán is hajlandó lett volna megóvni. Mi olvasók pedig érezzük, hogy Nemezis alakul és folyamatosan változik, érzelmi viharok jönnek és mennek, mi pedig egyre jobban megkedveljük ezt a furcsa nem ember, de nem is állat humanoidot. 

Számomra az utóbbi idők egyik legígéretesebb karaktere lett Nemezis. 

Mindenki úgy hisz, hogy a kárhozottak nem ismerik a félelmet, de én életem első éveiben mást nem is ismertem. Félelem bénított meg azon a reggelen is, amikor az Impyreanek eljöttek megnézni a karámomban.

A történet szerint Nemezist Sidonia mellé rendelik testőrnek, akinek kötelessége ugyebár szeretni az úrnőjét, ami jelen esetben nem okoz gondot Nemezis számára, hiszen Sidonia egy borzasztó kedves lány, aki meglátja Nemezis érző emberi oldalát és szinte testvérként cseperednek fel, így amikor eljön az idő Sidonia képtelen a császár parancsára bántani az ő kárhozottját, inkább elrejti a világuk szeme elől. Folyik ez mindaddig, amíg Sidonia apja rossz fát nem tesz a tűzre és a császár kegyeiből kiesve el nem kell küldenie lányát az "udvarba", ahova már a Kárhozott érkezik meg Sidoniaként. A cél megmenteni Sidoniát, mindenáron. Az út és  az áldozat mit sem számít, Nemezis szeme előtt csak ez lebeg, addig amíg nem történik valami, valami döbbenetes.

Azon nem kell meglepődni, hogy ez a csel milyen módon történhet, hiszen ez egy olyan hihetetlen és bizarr jövő, hogy bármi megtörténhet, illetve senki és semmi nem az aminek látszik. A technika annyira fejlett, hogy még álmodni sem mertük, hol vannak már a plasztikai sebészek?! Nélkülük is lehetsz bármilyen és csak rövid idő kérdése, senki nem ismeri a másik valódi arcát, mindenki szerepet játszik a másik előtt. 

Ez alól egyetlen kivétel a kedvenc férfi karakterem, az őrült Tyrus Domitrian. Annyira őrült, hogy az már zseniálissá válik. Egyszerűen kiismerhetetlen az utolsó pillanatig ott volt bennem a kérdés, hogy ki ez a fickó és mi lesz a következő lépése? Szinte ugyanolyan zseniálisan kidolgozott és izgalmas a karaktere, mint Nemezisé. Amellett, hogy nem egy Adonisz mégis ott van benne az a bizonyos plusz, amitől mindenkiben érzelmeket vált ki, hol dühöt, hol sajnálatot, hol pedig imádatot. 

Nagyjából már a regény legelején beindulnak a történések és ez mindvégig ki is tart a 480. oldalig. Annyira pörgős és ütős maga a történet, hogy szinte letenni is alig akartam, mert folyton ott motoszkált bennem, hogy mi történik ebben a bizarr világban és milyen meglepetést tartogat még az írónő, vagy éppen milyen extra csavart tud még belevinni. Elárulom csavarokból, ármányból, intrikából és akcióból sem volt hiány a leheletnyi romantika mellett. 

Erőssége a regénynek a karaktereken túl a világfelépítés. Nagyon szerettem ennek a világnak a lapról lapra történő kibonatakozását, nagyon összetett, izgalmas és remekül ábrázolt. Szinte láttam magam előtt a szemléletes leírásoknak köszönhetően az egyes helyszíneket,szintén a leírásoknak  köszönhető, hogy az izgalmas cselekmény mellett 480 oldalon keresztül fenn tudta tartani a figyelmemet és elhitette velem, hogy a nem is olyan távoli jövő akár ilyen is lehet. 

Szerettem, hogy vannak olyan szereplők, akik ősi életszemlélete mellett él bennük a fejlődés utáni vágy is és ott vannak velük szemben a technika vívmányait maximálisan kiélvező, de a fejlődést teljes mértékben elutasító karakterek. Ez a kettősség nagyon jó viszály alapot szolgáltat, végre nem egy sablonos ellentét áll a regény középpontjában. 

Érzésre olyan mintha az Olümposz keveredne a futurisztikus űrrel és némi Földről menekített életérzéssel. Talán így tudnám legjobban leírni a regény hangulatát és annak helyszíneit. 

Végre, végre egy író, aki nem innen-onnan kapott elő részleteket, hanem valójában megteremtette a szereplőket és a helyszíneket. Nem kellett azt éreznem, hogy a Harry Potter, az Éhezők viadala vagy egyéb innen-onnan kiragadott részleteken kell átrágnom magam, hanem teljesen ki tudtam élvezni ezt az új világot, az egyedi karaktereket és azok fejlődését. 

Elmondhatom, hogy A kárhozott a kedvenc disztópiámmá lépett elő! Nagyon várom a sorozat folytatását is. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a borítóját már a megjelenés előtt is imádtam, igazán illik a regényhez. Egy gyönyörű, gyenge pillangó, de ha kinyítja a szárnyát kések röpködnek, ki ne asszociálna egyből a pillangókésre? A grafika pedig kiválóan sikerült hozzá. Végre egy regény, ami kívül és belül is pont olyan izgalmas, mint amilyennek látszik!

A végére pedig egy kis extra poén, ami olvasás közben esett meg velem. Talán tudjátok, hogy nemrég született meg a kislányom, így sokszor éjszaka olvasok. Olvasás közben hirtelen nem értettem, hogy mi lehet az a koszmókáromló, mire leesett, hogy kozmoszkáromlóról van szó. 

Tipp! Ne olvassatok túl fáradtan, mert a röhögéstől még éberebbek lesztek!

A könyvet köszönöm a Twister Miedianak és a Kildarának