Tommy és Tuppence által Agatha Christie is elköszön

Fülszöveg: Valaki azt mondta, a szakács csinált valami buta galibát. Gyűszűvirágot vitt a házba spenót helyett.

Tommy és Tuppence megöregedett. Másra sem vágynak, mint egy kellemes házra és egy nagy kertre, ahol gyerekeiket és unokáikat vendégül láthatják. De a házban, amit vásároltak, Tuppence titkos üzenetet talál egy régi gyerekkönyvben: Mary Jordan nem természetes halált halt. Szokott módján azonnal beleveti magát a rejtélybe, és nem nyugszik, amíg ki nem deríti, ki volt Mary Jordan, és miben halt meg. Magával rántja Tommyt is, és az sem állítja le, amikor az élete veszélybe kerül. Még szerencse, hogy ott van Hannibal, az úrnőjét minden körülmények között megvédő terrier…

A kötet más fordításban, más kiadónál Agatha Christie: A Sors kapuja címen már megjelent.

Véleményem: 

Nekem Agatha Christi és az ő krimijei életelixírt jelentenek. Hangulattól függetlenül tudom őket falni, szinte az összes írását ismerem, olvastam, újraolvastam. Azonban Tommy és Tuppence utolsó, azaz 5. kalandja ez idáig kimaradt. Nem is értem, hogy milyen módon történhetett meg a mulasztás, de gyorsan pótoltam azt, és ezáltal lezártam  sorozattal együtt Agatha Christie munkásságát is. 

A sorozat befejező része, a Sors kapuja (később Sors-rejtekajtó) 1973. októberében jelent meg a Harper Collins Crime Club gondozásában. Nálunk hosszas késedelem után, 1993-ban adták ki a kötetet, akkor Vándor Judit fordításában, majd 2015-ben már Barna Miklós volt a fordító. Én ez utóbbi kiadást olvastam el, és nem voltam maradéktalanul elégedett a fordítással, legalábbis éreztem némi bizonytalanságot, néhol nem a megfelelő szóhasználatot, ami úgy éreztem, hogy hátrányára vált a történetnek, mert néhol kilépett az adott korból és keretekből. Ezért valószínűleg a korábbi kiadást is el fogom olvasni, esetleg eredeti nyelven. 

A szeptembert tehát egy Agatha Christie krimivel nyitottam, ami ugyan eltér a hagyományos krimiktől, de leginkább a megszokott Agatha Christie stílustól, valamint a történet korábbi négy részétől is.

Tudom, hogy sokan ambivalens érzéseket táplálnak a sorozattal, leginkább az utolsó részével kapcsolatban, ahol sokaknál a mérleg nyelve inkább a negatív irányba billent, azonban számomra ez a megszokottól eltérő írás ugyanolyan szerelem volt, csak máshogy kellett olvasnom, picit át kellett állítanom a gondolataimat erre a kusza múlt-jelen világra. 

Mindjárt el is árulom, hogy mire gondolok. 

Tommy-t és Tuppence-t az első részben ( A titkos ellenfél ) fiatalon, üdén és csavaros észjárással ismerhetjük meg. Titkok után jártak, nyomoztak és kémkedtek a No. 16-ban, majd az N vagy M-ben  (szerintem a sorozat legjobban sikerült része) és a Balhüvelykem bizsereg című történetben is. A sorozat első négy része tehát egy egységesebb felépítésű, a megszokott mederben zajló nyomozást mutat be a bohókás pároson keresztül. A rejtélyek és a levezetés is igazán Christie-re jellemző módon épült fel, eddig. 

Aztán itt van ugye a sorozat záró kötete a Sors-rejtekajtó, ami kilép a megszokott keretek közül és valami olyat ad át, amit csak egy zseniális, de csúnya szóval hanyatlóban lévő elme tud nyújtani. Christie utolsó munkája volt, melyet nem is ő maga jegyzett le, így számomra kétséges, hogy mindent pontosan úgy adott vissza az írás, ahogy Agatha megálmodta és lediktálta. Néha viszont úgy gondoltam, hogy a szerkesztők, a kiadó nem akart belenyúlni az írónő utolsó művébe, ezért nagyon keveset változtattak, a korábbiaktól eltérően talán kevésbé nyirbálták meg a történetet a szerkesztők. Persze ez csak az én eszmefuttatásom arról, hogy miért is volt más ez az utolsó Tommy és Tuppence történet, természetesen Agatha előrehaladott korán túlmutatva. 

Ami nagyon nem tetszett a befejező rész vonatkozásában az a sok ismétlés. A korábbiaktól eltérően sajnos nagyon sokszor ismétlik önmagukat az események, gondolatmenetek, a szereplők gyakran nagyon hasonló párbeszédet folytattak egymással. Ezek az ismétlések többször kizökkentettek az olvasás során, mert valóban nem volt rájuk szükség, főleg nem egy ilyen terjedelmű írás vonatkozásában. 

A krimi szál most nem volt annyira fontos és érdekes, a hangsúly a befejezésre került, a végleges lezárásra. 

Emellett egyértelműen a karakterek kapták a figyelmet, akiken keresztül az írónő - érzésem szerint - a saját korával küzdő szellemét és gondolatait próbálta visszaadni. Nekem nagyon tetszett az, ahogy az idős szereplők próbálják a múltat és a jelent egyensúlyban tartani a sajátos módjukon, amihez egy könyvben talált rejtély is jó alapot biztosít. A páros még idősen sem tudja meghazudtolni önmagát, és a maguk szellemileg, fizikailag kicsit öregecske, de lélekben fiatal módján elkezdik felgöngyölíteni a szálakat, persze a fizikai erejük és a szellemi képességeik enyhén szólva is gátolják őket. Ettől függetlenül még így is érdekes tudott maradni a páros, voltak jó pillanataik. 

A kutya, Hannibál igazi kis karakter, a szakik, hát, ők pedig megérnek egy külön misét. 

"-Könyvek! - robbant ki dühösen Tuppence-ből.- Mit mondtál? - kérdezte Tommy. Tuppence a szoba másik sarkában üldögélő férjére nézett. - Azt mondtam, könyvek.- Értem mire gondolsz - válaszolta Thomas Beresford. "

Számomra a szereplők jellemábrázolása, az öregkor hiteles visszaadása tette pozitív kicsengésűvé végül ezt a részt is. Nem érdekelt, hogy a krimi szál össze volt csapva, vagy a levezetés itt-ott bukdácsolt. Mindvégig érezzük azt, hogy nagyon csapong, de véleményem szerint bárki, aki a szereplők és az írónő korában jár pontosan így mossa össze a jelent és a múltat, ismétli önmagát, meséli el ugyanazt a történetet huszadszor is. Az én olvasatomban ez  egy stílusos időskori elköszönés volt Agatha Christie részéről. 

Nem tudtam nem szeretni ezt a részt sem. A krimi királynőjének vitathatatlan, hogy nem ez a legnagyszerűbb írása, de mindenképpen van egy olyan bája, amit csak azok érthetnek, akik az elejétől kezdve végigkövették az írónő munkásságát, vele együtt járták be a Christire jellemző magaslatokat is. 
Ahogy haladunk előre az időben, - ha időrendi sorrendben olvassuk a köteteket -  a regények és az írónő is érezhetően változtak, kiforrták magukat. Megismertük, megszerettük Poirot és Miss Marple-t, talán Tommy és Tuppence is a szívünkhöz nőttek a maguk kicsit szeleburdi, de ugyanakkor élvezetes stílusukkal. Ahogy a karakterek és a történetek, úgy Agatha is változott mind stílusban, mind pedig gondolkodásban, és ez így van jól. Ahogy érezhetően felfelé ívelt, majd hosszú ideig a csúcson időzött az írói zsenije, ugyanúgy és törvényszerűen bekövetkezett a hanyatlás a pályája végére, amit a pároson keresztül most mi is nagyon jól érzékelhetünk. Szerintem nem baj, hogy ezt az életszakaszt is meg merte mutatni az olvasóinak Tommy és Tuppence karakterén keresztül. Pont ettől  a bátor hozzáállástól szerethető Agatha Chrisite. A kiadótól pedig szintén merész döntés volt egy ilyen engedékeny szerkesztéssel kiadni a regényt, de az idő őket igazolta, az igazi rajongók a mai napig olvassák és értékelik ezt a lezárást.

Aki szerette ezt a sorozatot, és úgy általában Agatha Christie krimijeit biztos, hogy ebben az utolsó írásában is meg fogja találni a sorok mögött megbújó zseniális írónőt. 

Összességében

Ajánlom azoknak az olvasóknak, aki más szemmel tudja és akarják nézni ezt a regényt. Biztos vagyok abban, hogy mindenki meg fogja találni a számára kedves karaktereket, sorokat, gondolatokat ebben a kicsit kusza, de ugyanakkor szívmelengető öregkori írásban is.