Ismeretterjesztő irodalmat ajánlok: Agyszerviz és Okos csajok

Kettő friss megjelenést szeretnék a figyelmetekbe ajánlani a Corvina Kiadó palettájából.  Mindkét kötet az ismeretközlő irodalom kategóriájába sorolható és olyan területekre kalauzolja el az olvasókat, ahol valószínűleg ritkábban járnak. Az egyik kötet a gondolkodás világába repít  minket, a másik kötet a CIA egy kevésbé közismert részébe enged betekintést, ahova azok a bátor nők tartoztak, akik megpróbáltak szembe menni a szokásokkal és elérni céljaikat egy férfiak uralta világban. Mindkettő kötet érdekes volt számomra és tudott újdonsággal szolgálni, ami miatt már megérte ezeket a köteteket kézbe venni. Csak ajánlani tudom mindkettőt a téma kedvelőinek és azoknak, akik nyitottak az új ismeretekre, önfejlesztésre és az érdekes női sorsok irányába. 

_Fülszöveg: „Egy ​felmérésben egymillió középiskolás diák értékelte a vezetői képességét: 70 százalék átlagon felülinek tartotta magát, 60 százalék pedig úgy gondolta, olyan jól boldogul másokkal, hogy ennek alapján a legjobb 10 százalékba tartozik. Amikor egyetemi oktatók értékelték a tanítási képességüket, kétharmaduk a legjobb 25 százalékba sorolta magát. A túlzott magabiztosság újabb példái után megkérdezem a hallgatókat: Mit gondolnak, az amerikaiak hány százaléka tartotta magát az átlagosnál jobb autóvezetőnek? A diákok az összes eddiginél nagyobb számokat kiabálnak be, például 80 vagy 85 százalékot, és jókat kuncognak, mert annyira durvának tartják ezeket az értékeket. De mint kiderül, még mindig alábecsülik az arányt: a helyes válasz 93 százalék.”

„A könyv nemcsak azokat a kognitív csapdákat világítja meg, amelyek gajra vágják a gondolkodásunkat – hanem gondolkodásunk újragondolásában is megbízható kalauz.”

– Adam Grant, a New York Times bestseller-listáját vezető Gondold újra! szerzője

„Életünk minden napján véleményeket fogalmazunk meg – és nem állunk mindig a helyzet magaslatán. Az Agyszerviz felbecsülhetetlen értékű forrás mindenkinek, aki jobban akar gondolkodni. Woo-kyoung Ahn rendkívül világosan, hihetetlenül érdekes és gyakran vicces példákon, élvonalbeli kutatások alapján magyarázza el, milyen gyakori hibákat követünk el – és hogyan kerülhetjük el őket.”

– Gretchen Rubin, a New York Times bestseller-listáját vezető The Happiness Project (A boldogságprojekt) és The Four Tendencies (A négy típus) szerzője

„Az Agyszerviz világklasszis. Megolajozza a mentális fogaskerekeket, újra berúgja a kognitív motort, és elindít az okosabb döntések felé vezető úton.”

– Daniel H. Pink, a New York Times bestseller-listáját vezető The Power of Regret (A megbánás ereje), a Motiváció és A megújult elme szerzője

„Írtak már könyveket a gondolkodás tipikus hibáiról és torzításairól, de Ahn könyve nem mindennapi. Mindössze nyolc fontos gondolkodásbeli problémát állít középpontba, így mindegyiket alaposan megmutathatja az olvasónak, mégpedig érdekfeszítően, köznapi nyelven. Betetőzésként pedig meggyőző, kutatásokon alapuló módszereket kínál a problémák káros hatásának enyhítésére. Telitalálat!”

– Robert Cialdini, a New York Times bestseller-listáján szereplő Hatás és Előhatás szerzője

A megismerési folyamatok sosem egyszerűek, főleg akkor nem, ha éppen önmagunkról van szó. Elöljáróban leszögezem, hogy ez a kötet nem egy könnyed olvasmány, de mindenképpen érdemes időt fordítani arra, hogy tanulmányozzuk az írás által a gondolkodásunkat, a gondolkodás során ejtett hibáinkat és kísérletet tegyünk azok kiküszöbölésére, környezetünk megértésére. A kognitív pszichológiába a gondolkodás is beletartozik, de, mint az írás is mutatja egy nagyon összetett témával van dolgunk. Az író bemutatja, hogy hol szúrjuk el, amikor azt akarjuk, hogy igazunk legyen, hogyan vihet tévútra a veszteségtől való félelem, sőt fény derül arra is, hogy miért nem értik meg mások azt, ami nekünk nyilvánvaló. Ezek csak apró részek, amelyeket kiragadtam a könyvből, mert engem ezek érdekeltek a legjobban, illetve ezekbe a témakörökbe tudtam igazán elmélyülni. 

A kötet azok számára is egyértelműen hasznos és érdekes lehet, akiktől távol áll az analitikus gondolkodás, hiszen az író megpróbálja érthetően, a laikusok számára is emészthető formában feltárni a kutatások és szakirodalom témába vágó részeit, saját tapasztalatait. 

Bevallom, eleinte tartottam attól, hogy nehezen fogom befogadni a sok információt, de mindez alaptalannak bizonyult, mert fejezetenként szépen haladtam és nagyon sok érdekességet, a mindennapokban is hasznos és használható ismeretet szereztem meg. Egy pici ellentétes érzésem azzal kapcsolatban keletkezett, hogy az író kevésbé elfogadó az övétől eltérő gondolatmenetekre, amit az olvasás során végig érezni is lehetett. 

Biztos vagyok abban, hogy ez a könyv időről időre le fog kerülni a polcomról, hogy fellapozzam, hiszen folyamatosan fog tudni újat nyújtani attól függően, hogy éppen milyen nézőpontból szemlélem az olvasottakat. Az írónő alapjában arra kereste a választ, hogy a kognitív pszichológia hogyan javíthat az életünkön és igazából úgy gondolom, hogy mindenki egy picit jobbá tudja majd tenni a mindennapjait azáltal, hogy a  saját és a környezetében lévő emberek gondolkodását egy másik aspektusból is megismerheti. Egy remek ismeretterjesztő kötetet ismerhettem meg Woo-kyoung Ahn tolmácsolásában.  

Fülszöveg: Az ​Okos csajok a második világháború utáni Amerika legfontosabb női kémjeinek pályafutását dolgozza fel. Fürge eszük, remek humoruk és ragyogó tehetségük miatt kapták ezt az elnevezést férfi kollégáiktól. Nem volt könnyű kiharcolniuk, hogy velük egyenlő fizetést kapjanak, és maguk is vezető pozícióba emelkedhessenek, noha úttörő szerepet játszottak annak a szervezetnek a megalapításában és módszereinek kidolgozásában, amelyet ma CIA néven ismerünk.

„Az ember nem úgy lesz kémmé, hogy kitölt egy jelentkezőlapot. Egy ilyen elhatározás minden egyébnél fontosabb, és egész életre szól, méghozzá olykor erőszakos véget érő életre. Kémnek lenni nem csupán foglalkozás, hanem életmód is. Aki erre az útra lép, többé egyetlen családtagját vagy barátját sem avathatja be teljesen a bizalmába. Az ember hátrahagyja a megszokott környezetét, és akár évekre külföldre távozik. Sikereit csupán egy szűk körben fogják elismerni. Titkaira sokszor a halála után sem derül fény. Ha pedig az ember történetesen nő is, akkor a meghozott áldozatok még súlyosabbak…”

„Végre megtudjuk, milyen fontos szerepet játszottak a nők a CIA létrehozásában.” Publishers Weekly

Nathalia Holt mesteri életrajzi kötete egy lenyűgöző kutatómunka eredménye. Olyan archív naplókra, levelekre korai feljegyzésekre támaszkodva mutatja be azon úttörő nők munkásságát, akik megcsillogtatták képességeiket egy férfiak uralta környezetben. Öt erős karakter, akik szembementek a nőkre rákényszerített sztereotípiákkal, átléptek a saját korlátaikon és sikeressé váltak a fériak uralta szervezetnél, a C-nál. Ezek a bátor nők már akkor is a szervezetnek dolgoztak, amikor még a C, mint olyan nem létezett, ők is hozzájárultak ahhoz, amivé a szervezet később vált. Az írónő nagy hangsúlyt fektet annak bemutatására, hogy a nőket mennyire beskatulyázták, arra ahogy az érdemeiket nem voltak hajlandóak úgy és abban a formában elismerni, mint tették azt a férfi munkatársakkal, sőt azt ahogy egyenesen korlátok közé próbálták szorítani őket. Szépen kirajzolódik a harc annak vonatkozásában ahogy ezek az erős nők igyekeznek kitőrni és bebízonytani, hogy legalább annyira értékes tagjai a szervezetnek, mint a férfiak.

Tetszett, hogy a szerző egyenként mutatja be az eltérő személyiséggel bíró női karaktereket, de a leírás mégis összeáll egy kerek egész cselekménnyé, ami a kiváló narratívának köszönhető. Szinte mindvégig érdekesen tudta bemutatni a nők kihívásokkal teli mindennapjait, mert annyira mégsem eltérő az életük, mint a mai nőké, legfeljebb a korszak nyújtotta háttér és a milliő ad hozzá némi plusz izgalmat. Az írás egyáltalán nem száraz, igaz néhol érezhetünk pici csapongást a női karakterek között, de így is érdekes női sorsok és  bonyolult szálak vezetnek el minket egy olyan világba, amelyről eddig nagyon kevés, igazán jó írás született.

Az írónő bebizonyította, hogy a száraz tényekből is lehet egy érdekes és a figyelemre méltán érdemes kötetet megírni. Bátran ajánlom azoknak az olvasóknak, akik szeretik a  történelmet és fogékonyak a női sorsokat bemutató írásra.

A könyv végkifejlete is pozitív üzenetet közvetít, ami külön plusz pont annak ellenére, hogy a téma maga nem könnyű, de igazi csemege a téma kedvelőinek.

 

A könyveket köszönöm a Corvina Kiadónak!

Okos csajok  

Agyszervíz

Tasmina Perry egy gyönyörű utazásra hív időben és térben A legutolsó csók című regényével

Fülszöveg:

Egy ​megfakult fénykép. 

Egy meghiúsult szerelem. 

Egy rég eltemetett titok.

A legelső csókra mindenki emlékszik – de a legutolsóra?

1961. Rosamund Bailey újságíró, aki készen áll arra, hogy megváltsa a világot. Amikor találkozik Dominic Blake-kel, a városszerte ismert felfedezővel, úgy érzi, rábukkant élete szerelmére. Épp az ölükbe hullik a boldogság, amikor valami borzalmas történik, és az előttük álló jövő szertefoszlik.

2014. Egy múzeum mélyén Abby Gordon levéltáros lélegzetelállító dokumentumra bukkan. A megfakult fényképen egy férfi látható, aki búcsút vesz a nőtől, akit szeret. Abby, hogy feledje szívfájdalmát, a történet megszállottjává válik, pedig akkor még nem sejti, hogy a fotón rögzített pillanat egy más szempontból is rendkívüli titkot rejt.

Egy megigéző történet szerelmekről, veszteségekről és a régóta eltemetett titkokról. A lánykérés és a Ház medencével szerzőjétől.

Az első olvasói vélemények: 

„Lebilincselően szép történet. Nem tudtam letenni.”

„Ez a regény egyfelől rejtélyekkel, intrikával és izgalmakkal teli, másrészt a romantika, a szenvedély, a kétségbeesés és a remény hullámvasútján repíti az embert.”

„Néha jön egy könyv, amely teljesen magával sodor – beszippant a világába, ahonnan már nincs visszaút. A legutolsó csók ilyen könyv volt.”

Tasmina Perry pályáját ügyvédként kezdte, később a Marie Claire és a Glamour újságírójaként vált ismertté. Az elmúlt tíz évben számtalan bestsellere jelent meg csaknem húsz országban. Londonban él férjével.

Véleményem:

A legutolsó csók című Tasmina Perry regényével kapcsolatban első ránézésre nem kizárólag a fülszöveg kelti fel az olvasó érdeklődését, hanem a borítója is elvarázsolja azon nyomban. A borítóval kapcsolatban így, a regény elolvasása után állíthatom, hogy azon ritka találkozások egyike történt meg, amikor a külső nagyon szépen érzékelteti a tartalmat, azt amit kapni fogunk. 

Emellett számomra nagyon örömteli volt az is, hogy az írónő a történelmi fikció felé nyitott, ami nekem egyik kedvenc megoldásom a romantikus műfajon belül. Mivel nagyon szeretem az írónő stílusát, az eddig megjelent regényeit mindet elolvastam és szerettem, így nem is volt kérdéses, hogy el fogom olvasni a legújabb regényét is, A legutolsó csókot. 

Azt hamar meg tudtam állapítani, hogy a korábbi regényeitől valamelyest eltér ez a mostani, talán picit Elizabeth Adler stílusára emlékeztet inkább, ami nem baj. 

Ami elsőre megfogott az az, hogy a regény a múltban és a jelenben párhuzamosan bonyolódik, érdekesen, jól felépítetten.

A történet szerint a múltat és ezzel az egyik szálat 1961-től kezdődően ismerjük meg, melynek főszereplője a feminista érzületű aktivista, Rosamund Bailey, illetve vőlegénye a kalandor újságíró Dominic Blake. Kettőjük boldogságát beárnyékolja egy szerencsétlenség, amely Rosamund-ot még napjainkban is kísérti. Kísérti, főleg azért, mert Abby Gordon akaratán kívül is  megbolygatja kettőjük kapcsolatát és ezzel együtt Dominic feddhetetlenségét, amelybe Rosamund évtizedekig kapaszkodott és kapaszkodik az utolsó pillanatig, és azon is túl. Abby, aki éppen válófélben van beleássa magát a történetbe, hogy kutatómunkát végezzen egy újság jóképű szerkesztője részére, illetve segítsen Rosamund-nak kibogozni a régi szálakat. Azonban az események nem várt fordulatot vesznek és mindenki részesévé válik az évtizedekkel korábban történteknek, melynek a hatása folyamatosan ott lebeg körülöttük. Mindez pedig egy egyszerűnek tűnő, ámbár gyönyörű fotóval indul. A fotóknak hatalmuk van élők és holtak felett egyaránt, a múlt és a jelen közti kapcsolat. 

"Abby a munkájának ezt a részét szerette a legjobban. A térképek nem tudtak különösebb szenvedélyt ébreszteni benne - hogyan hozhatna bárkit is lázba Lancashire egy rosszul megrajzolt térképe? A fényképekkel azonban más volt a helyzet. Azokban volt valami varázslatos."

A karakterek ebben a regényben igazán a szívemhez nőttek, szerettem és egyben izgultam is értük. A fő karakterek éppen úgy érdekesek voltak, mint a mellékszereplők. Mindenkinek megvolt a maga szerepe, helye a történetben.

Abby Gordon, aki levéltárosként dolgozik azt a feladatot kapja, hogy régmúlt idők felfedezőinek fényképeiből állítsa össze egy kiállítás anyagát, eközben egy olyan fiatalember fényképébe ütközik, aki éppen a szerelmétől  búcsúzik. Abby kinyomozza, hogy a képenDominic Blake,  és Rosamund Bailey láttható. .Számomra Abby volt az a karakter, aki azonnal a szívemnek kedves lett, igaz, hogy őt is próbára tette a sors, de a legjobbat tudta kihozni magából és a környezetéből egyaránt. Tetszett, ahogy a saját gondjait félretéve hinni tudott a szerelemben, és ez mindvégig nagyon érezhető, érzelmekkel teli alaphangulatot adott a történetnek is a karakterén keresztül. Végig reménykedtem, hogy Abby sorsa a helyére fog kerülni..

Rosamund vonatkozásában nagyon érdekes volt olvasni, átélni, ahogy az idősebb korában benne dúló érzelmek miként olvadnak össze a fiatalkori önmaga életerejével, érzéseivel. Imádtam az ő történetét is, ami a végén egy méltó - bár számomra kicsit elkapkodott, túl gyors - lezárást kapott. A cím pedig Rosamund vonatkozásában nyer értelmet és válik egy tökéletes tartalommal azonosuló címmé és történetté.

"Dominic Ros arcához emelte a kezét. A lány bőre magába szívta az övének a melegét, és ösztönösen a férfi kezére tette a tenyerét.  - Szeretlek - mondta Dom egyszerűen.Ros hallotta, hogy mögöttük kattan a fényképezőgép. "

Tasmina stílusa végig magával ragadja, szinte sodorja az olvasó képzeletét, megeleveníti a szereplőit, amitől lendületes olvasási élményt kapunk, és ez az, amit én nagyon szeretek, illetve wow faktort kap az élmény.

Szerettem azt is, ahogy a romantikus szál mindkét idősíkon nagyon erős tudott lenni.

Érdekes volt olvasni az 1960-as években játszódó részeket, mivel ez a korszak elég ritkán kerül a romantikus regények  középpontjába, pedig van benne potenciál. Ezáltal rájöttem hogy ez a korszak rengeteg titkot és lehetőséget rejt magában ahhoz, hogy egy valóban érdekes és lebilincselő olvasási élményt nyújtson remek történelmi háttérrel kiegészülve.

Az atmoszféra mindkét idősíkon tökéletesen azt hozta, amit az olvasó elvárhat, fantasztikus leírások, szinte tapintható hangok, színek és érzések. 

Egyetlen pici megakadást a befejezés hozott számomra. A vége felé már sejtettem, hogy lesz egy csavar a titok vonatkozásában is. Igaz, nekem itt egy picit olyan érzésem volt, hogy a lezárás elkapkodott lett, mert nem volt annyira szépen megírva, levezetve, mint maga a történet, de ettől függetlenül maximálisan azt kaptam, amit a fülszöveg és a borító alapján vártam.

Kedvencem lett.

Összességében

Személy szerint rajongok az ilyen remek stílusban, összeszedetten megírt történetekért, amelyek a romantika legjobb fajtáját képviselik. A két idősík szerencsére remekül össze lett hangolva, a karakterek kidolgozottak és mindvégig szerethetőek, érdekesek tudtak maradni. Teljesen elvarázsolt Perry új regénye. 

A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak!

Oldalszám: 350

Megjelenés éve: 2018

ISBN:  9786155759604

Fordította: Simonyi Ágnes

Tommy és Tuppence által Agatha Christie is elköszön

Fülszöveg: Valaki azt mondta, a szakács csinált valami buta galibát. Gyűszűvirágot vitt a házba spenót helyett.

Tommy és Tuppence megöregedett. Másra sem vágynak, mint egy kellemes házra és egy nagy kertre, ahol gyerekeiket és unokáikat vendégül láthatják. De a házban, amit vásároltak, Tuppence titkos üzenetet talál egy régi gyerekkönyvben: Mary Jordan nem természetes halált halt. Szokott módján azonnal beleveti magát a rejtélybe, és nem nyugszik, amíg ki nem deríti, ki volt Mary Jordan, és miben halt meg. Magával rántja Tommyt is, és az sem állítja le, amikor az élete veszélybe kerül. Még szerencse, hogy ott van Hannibal, az úrnőjét minden körülmények között megvédő terrier…

A kötet más fordításban, más kiadónál Agatha Christie: A Sors kapuja címen már megjelent.

Véleményem: 

Nekem Agatha Christi és az ő krimijei életelixírt jelentenek. Hangulattól függetlenül tudom őket falni, szinte az összes írását ismerem, olvastam, újraolvastam. Azonban Tommy és Tuppence utolsó, azaz 5. kalandja ez idáig kimaradt. Nem is értem, hogy milyen módon történhetett meg a mulasztás, de gyorsan pótoltam azt, és ezáltal lezártam  sorozattal együtt Agatha Christie munkásságát is. 

A sorozat befejező része, a Sors kapuja (később Sors-rejtekajtó) 1973. októberében jelent meg a Harper Collins Crime Club gondozásában. Nálunk hosszas késedelem után, 1993-ban adták ki a kötetet, akkor Vándor Judit fordításában, majd 2015-ben már Barna Miklós volt a fordító. Én ez utóbbi kiadást olvastam el, és nem voltam maradéktalanul elégedett a fordítással, legalábbis éreztem némi bizonytalanságot, néhol nem a megfelelő szóhasználatot, ami úgy éreztem, hogy hátrányára vált a történetnek, mert néhol kilépett az adott korból és keretekből. Ezért valószínűleg a korábbi kiadást is el fogom olvasni, esetleg eredeti nyelven. 

A szeptembert tehát egy Agatha Christie krimivel nyitottam, ami ugyan eltér a hagyományos krimiktől, de leginkább a megszokott Agatha Christie stílustól, valamint a történet korábbi négy részétől is.

Tudom, hogy sokan ambivalens érzéseket táplálnak a sorozattal, leginkább az utolsó részével kapcsolatban, ahol sokaknál a mérleg nyelve inkább a negatív irányba billent, azonban számomra ez a megszokottól eltérő írás ugyanolyan szerelem volt, csak máshogy kellett olvasnom, picit át kellett állítanom a gondolataimat erre a kusza múlt-jelen világra. 

Mindjárt el is árulom, hogy mire gondolok. 

Tommy-t és Tuppence-t az első részben ( A titkos ellenfél ) fiatalon, üdén és csavaros észjárással ismerhetjük meg. Titkok után jártak, nyomoztak és kémkedtek a No. 16-ban, majd az N vagy M-ben  (szerintem a sorozat legjobban sikerült része) és a Balhüvelykem bizsereg című történetben is. A sorozat első négy része tehát egy egységesebb felépítésű, a megszokott mederben zajló nyomozást mutat be a bohókás pároson keresztül. A rejtélyek és a levezetés is igazán Christie-re jellemző módon épült fel, eddig. 

Aztán itt van ugye a sorozat záró kötete a Sors-rejtekajtó, ami kilép a megszokott keretek közül és valami olyat ad át, amit csak egy zseniális, de csúnya szóval hanyatlóban lévő elme tud nyújtani. Christie utolsó munkája volt, melyet nem is ő maga jegyzett le, így számomra kétséges, hogy mindent pontosan úgy adott vissza az írás, ahogy Agatha megálmodta és lediktálta. Néha viszont úgy gondoltam, hogy a szerkesztők, a kiadó nem akart belenyúlni az írónő utolsó művébe, ezért nagyon keveset változtattak, a korábbiaktól eltérően talán kevésbé nyirbálták meg a történetet a szerkesztők. Persze ez csak az én eszmefuttatásom arról, hogy miért is volt más ez az utolsó Tommy és Tuppence történet, természetesen Agatha előrehaladott korán túlmutatva. 

Ami nagyon nem tetszett a befejező rész vonatkozásában az a sok ismétlés. A korábbiaktól eltérően sajnos nagyon sokszor ismétlik önmagukat az események, gondolatmenetek, a szereplők gyakran nagyon hasonló párbeszédet folytattak egymással. Ezek az ismétlések többször kizökkentettek az olvasás során, mert valóban nem volt rájuk szükség, főleg nem egy ilyen terjedelmű írás vonatkozásában. 

A krimi szál most nem volt annyira fontos és érdekes, a hangsúly a befejezésre került, a végleges lezárásra. 

Emellett egyértelműen a karakterek kapták a figyelmet, akiken keresztül az írónő - érzésem szerint - a saját korával küzdő szellemét és gondolatait próbálta visszaadni. Nekem nagyon tetszett az, ahogy az idős szereplők próbálják a múltat és a jelent egyensúlyban tartani a sajátos módjukon, amihez egy könyvben talált rejtély is jó alapot biztosít. A páros még idősen sem tudja meghazudtolni önmagát, és a maguk szellemileg, fizikailag kicsit öregecske, de lélekben fiatal módján elkezdik felgöngyölíteni a szálakat, persze a fizikai erejük és a szellemi képességeik enyhén szólva is gátolják őket. Ettől függetlenül még így is érdekes tudott maradni a páros, voltak jó pillanataik. 

A kutya, Hannibál igazi kis karakter, a szakik, hát, ők pedig megérnek egy külön misét. 

"-Könyvek! - robbant ki dühösen Tuppence-ből.- Mit mondtál? - kérdezte Tommy. Tuppence a szoba másik sarkában üldögélő férjére nézett. - Azt mondtam, könyvek.- Értem mire gondolsz - válaszolta Thomas Beresford. "

Számomra a szereplők jellemábrázolása, az öregkor hiteles visszaadása tette pozitív kicsengésűvé végül ezt a részt is. Nem érdekelt, hogy a krimi szál össze volt csapva, vagy a levezetés itt-ott bukdácsolt. Mindvégig érezzük azt, hogy nagyon csapong, de véleményem szerint bárki, aki a szereplők és az írónő korában jár pontosan így mossa össze a jelent és a múltat, ismétli önmagát, meséli el ugyanazt a történetet huszadszor is. Az én olvasatomban ez  egy stílusos időskori elköszönés volt Agatha Christie részéről. 

Nem tudtam nem szeretni ezt a részt sem. A krimi királynőjének vitathatatlan, hogy nem ez a legnagyszerűbb írása, de mindenképpen van egy olyan bája, amit csak azok érthetnek, akik az elejétől kezdve végigkövették az írónő munkásságát, vele együtt járták be a Christire jellemző magaslatokat is. 
Ahogy haladunk előre az időben, - ha időrendi sorrendben olvassuk a köteteket -  a regények és az írónő is érezhetően változtak, kiforrták magukat. Megismertük, megszerettük Poirot és Miss Marple-t, talán Tommy és Tuppence is a szívünkhöz nőttek a maguk kicsit szeleburdi, de ugyanakkor élvezetes stílusukkal. Ahogy a karakterek és a történetek, úgy Agatha is változott mind stílusban, mind pedig gondolkodásban, és ez így van jól. Ahogy érezhetően felfelé ívelt, majd hosszú ideig a csúcson időzött az írói zsenije, ugyanúgy és törvényszerűen bekövetkezett a hanyatlás a pályája végére, amit a pároson keresztül most mi is nagyon jól érzékelhetünk. Szerintem nem baj, hogy ezt az életszakaszt is meg merte mutatni az olvasóinak Tommy és Tuppence karakterén keresztül. Pont ettől  a bátor hozzáállástól szerethető Agatha Chrisite. A kiadótól pedig szintén merész döntés volt egy ilyen engedékeny szerkesztéssel kiadni a regényt, de az idő őket igazolta, az igazi rajongók a mai napig olvassák és értékelik ezt a lezárást.

Aki szerette ezt a sorozatot, és úgy általában Agatha Christie krimijeit biztos, hogy ebben az utolsó írásában is meg fogja találni a sorok mögött megbújó zseniális írónőt. 

Összességében

Ajánlom azoknak az olvasóknak, aki más szemmel tudja és akarják nézni ezt a regényt. Biztos vagyok abban, hogy mindenki meg fogja találni a számára kedves karaktereket, sorokat, gondolatokat ebben a kicsit kusza, de ugyanakkor szívmelengető öregkori írásban is.