Vajon mire van szükség ahhoz, hogy gyerekeink érvényesüljenek, beváljanak az életben? Valóban annyi mindenre, és olyan eszeveszett tempóban, mint azt a világ ma sugallja?
Vekerdy Tamás szerint a válasz: nem. Nem az lesz sikeres felnőtt, aki kisgyerekkorában már felnőtt módon hajtott és teljesített, hanem az, aki teljes értékű kisgyerekéletet élhetett.
Szülőként az érzelmi biztonság megadása a legjobb lehetőségünk arra, hogy megvédjük gyerekeinket a normálisnál nagyobb mértékű szorongástól, a sodródástól, a személytelen, így személyiséget roncsoló kapcsolatoktól.
Aki érzelmi biztonságban, testi-lelki értelemben ölelő melegségben nő fel, az gyerekként és később felnőttként is jóval eredményesebben tudja megoldani és kiegyensúlyozottabban átvészelni az élet nehézségeit.
Ez az értékelés egy főiskolai beadandómként készült el, hiszen mostanában elég sok szakkönyvet forgatok, leginkább neveléstudomány témakörben.
Vekerdy Tamás az egyik olyan "tanító" volt, aki úgy gondolom, hogy a gyermeki lélek egyik szakavatott szakértője is egyben. Tőle mindig szívesen olvasok, nem csak olyankor, amikor kötelező, hiszen sokat lehet meríteni a gondolataiból, könnyedén átültethető az elmélet a gyakorlatba, a saját mindennapjainkba.
„Egyetlen szempont önmagában soha nem lehet igazi. Az igazság mindig
sokoldalú, s mint a régiek mondták: egyszerre tizenkét oldalról lehet csak
befogni.”
Elsőre, az, ami engem megragadott
maga az előszó volt. Nagyon tetszett, hogy Vekerdy Tamás már az elején
leszögezte, hogy ő inkább beszélget a hallgatósággal az előadás személytelenebb
mivoltával szemben. Azt szereti, amikor
a közönség kérdez, vitatkozik, megnyílik. Ez számomra már eleve olyan pozitív
megnyilvánulás, nézőpont, amitől kedvem lesz kézbe venni a könyvet és
kíváncsian fordulni a tartalom felé is.
A könyv felépítése az író
előadások során tartott beszélgetéseinek a kivonata, bár a szerkesztés miatt ez
nem annyira észrevehető.
Az első érdekes téma, amit felvet, nem más, mint az, ami oly sokunkat foglalkoztat: Mi a titka azoknak a
felnőtteknek, akik „értenek a gyerekek nyelvén”?
A könyvben elsőre a
Waldorf-pedagógiára tér ki Vekerdy, melyet rögtön érdekes esetekkel is
szemléltet, amikor a Waldorf-pedagógia és az értelmi fogyatékosok
vonatkozásában ér el átütő sikereket. Több ilyen történetet is elmesél az író. Egyik
ilyen eset, amikor egy norvég Waldorf-alapokon nyugvó Down-kóros-telepen meghívták
Székely Györgyöt (Georg Kühlewind), hogy tartson előadást. Meglepetésére az
előadás nyelvét nem értő gondozottak foglaltak helyet a közönség első soraiban.
A legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor vicceket mesélt az előadás közben
akkor elmosolyodtak, még az előtt, hogy azok elmosolyodtak volna, akik értették
az angol nyelven elhangzó viccet.
Felmerülhet a kérdés, hogy mit
tud olyan pluszt nyújtani a Waldorf-pedagógia, ami a sérült embereken segíteni
tud, hogy a lehető legteljesebb életet élhessék.
A válasz talán abban rejlik, hogy
az alternatív pedagógiát képviselő, elfogadó szakemberek (Édouard Séguin, Pető
András, Montessori) úgy néznek a sérült emberekre, hogy „mögéjük”, „föléjük”
tekintenek. Ez annyit jelent, hogy
tudják, hogy teljes értékű emberek, mint bárki más, csak az a problémájuk, hogy
nem tudnak épen megnyilvánulni ebben a testi burokban. Ez a szemlélet az, ami
gyógyítani, fejleszteni és lehetőséget is tud adni.
Továbbá az író fontosnak tartja
kiemelni - amin érdemes mindenkinek elgondolkodnia -, hogy „ha aszerint nézel
rá, hogy mivé lehetne, akkor segíted őt a fejlődésben.” Ez az a gondolat, ami
engem a legjobban megfogott és elgondolkodtatott a könyv olvasása során.
Valóban érdemes úgy néznünk a sérült vagy kibontakozóban lévő egyénre, hogy
milyen lesz, mennyire értékes ő maga is, függetlenül a képességeitől, mert
mindenkiben ott rejlik a lehetőség.
Az is nagy igazság, hogy sok
pedagógus sajnos ezt az alapvető tényt elfelejti, ennek következtében a rosszul
megválasztott mondataival, még, akkor is, ha a fejlődést szeretné előmozdítani,
kárt okoz az individuumban, amely épp a kibontakozás útján halad.
Arra is felhívja az író a
figyelmet, hogy minden ember, gyermek, akár ép, akár sérült egy autonóm lény.
Ezt valóban soha nem szabad elfelejtenie senkinek.
Kinek ne lenne ismerős az iskolás
évei alapján elhangzott intések, feddések közül néhány jól ismert mondat?!
Az olyan mondatok, mint „Te
kisfiam teljesen reménytelen eset vagy!” Valljuk be, hogy életünk, tanulásunk
során mindenki hallhatta az ehhez hasonló, tételezzük fel, hogy a jobbra
ösztönző mondatokat, amelyek sajnos nem a kívánt hatást érik el a legtöbb
esetben.
Erre is érdemes odafigyelni
munkánk, vagy magánéletünk során. Válogassuk meg, hogy mit és hogyan szólunk a
gyermekhez, de akár felnőttekhez is.
A legjobb, amit tehetünk, hogy
„csak” segítünk a gyermeknek abban, hogy meg tudja csinálni, legyen az akár a
lecke, a tananyag vagy bármi más.
A Waldorf szemlélet nagyon
érdekesen fogalmaz, a fej, a szív és a kéz egységes iskolájának tekinti
(Pestalozzi). Ahol a fej a közismeretek, a szív az érzelmek, a művészetek és a
kéz a praktikus tevékenységek megfelelője.
A fent említett nagy nevek
megegyeztek abban, hogy fontosak a megszerzett tudás, de a legfontosabb a
szeretet. A szeretetet megismerő erőnek tartották, azaz a másik ember
szemszögéből veszem szemügyre a világot, azaz decentrálok. Ez is mennyire
érdekes és kipróbálásra érdemes meglátás, amely mindannyiunk számára
meglepetéseket tartogathat, csak vennünk kell a fáradtságot, hogy
odafigyeljünk, megértsünk másokat.
Második fontos kérdése, hogy
kell-e fejleszteni a gyermeket?
A válasza pedig nagyon egyszerű:
Nem, nem kell!
A szülőknek viszont mindig van
egy konkrét elképzelésük a gyermekeikkel kapcsolatban. Fontos kérdés, hogy törekszik-e
arra, hogy önmagát tudja kibontakoztatni a gyermek?
Az író álláspontját érdemes
megfontolni, miszerint egy egészséges gyermeket nem kell fejleszteni, csak
viselkedjünk vele normálisan, játszunk vele, hagyjuk kibontakozni.
A következő nagy kérdéskör, hogy
mit várunk az óvodától?
Vekerdy Tamás hangsúlyozza, hogy
nem az az óvoda lényege, hogy „topmenedzser képzést” kapjon a gyermek, hanem
itt is az a megfelelő álláspont, ha hagyjuk megérni, mint almát a fán és
magától érje el az iskolaérettséget. Erre is, mint minden fejezetre remek
anekdotákat hoz fel példaként.
Fontos megemlíteni a derűt, amely
állapothoz a megfelelő endorfintermelődést azt biztosítja, hogy a gyermek testi
és lelki értelemben is biztonságban van. Érdemes erre törekednünk. Itt is remek
példákat kapcsolhatunk a fejezet megismeréséhez.
Az adja meg az érzelmi
biztonságot a gyermeknek, ha szeretik, elfogadják.
„Én én vagyok, és azt szeretném,
ha látva látnának, és ilyenként, amilyen vagyok, szeretnének.”
A beszéd egy másik sarkalatos,
visszatérő eleme a könyvnek. Kihangsúlyozza az író, hogy nagyon helytelenül
tesszük, ha javítgatjuk, korrigáljuk a gyermek beszédét. A kisgyermeket nem
kell beszélni tanítani és nem szabad korrigálni. Úgy gondolom, hogy erre
jogosan hívja fel a figyelmet az író, mert talán ebbe a hibába esünk bele
gyakran mindannyian, én magam is többször elkövettem ezt a hibát, amiről
korábban bevallom, azt sem tudtam, hogy hiba. Fontos a spontán és kreatív
nyelvhasználat elősegítése.
Az iskola is minden szülő számára
a kihívás kategóriába tartozik. Érdekes, hogy a magyar felnőttek a középiskolai
tananyag 9%-ra emlékeznek. Felnőttkorban sokkal jobb eredmény várható, ha viszonylag
kis, példaként szolgáló anyagon az anyaggal való bánás intenzív képességét
fejleszti ki, mint az óriási anyag megtanulását elváró iskola. Sokszor az
oktatási rendszer résztvevői elszenvedik, hogy a meghatározott célokat csak a
gyerekeken keresztül lehet elérni, sokszor csak az ő rovásukra. A szülő
pedagógus, gyermek háromszög, ami ellenfeleket állít egymással szembe az elvárt
kritériumok miatt, így mindannyian a rendszer elszenvedőivé válnak, a gyermekek
érdeke sokszor sajnos háttérbe szorul. Néha elegendő lenne, ha a gyermek másik
pedagógushoz kerül, akivel jobban tud együtt dolgozni.
Csapó Benő kutatásaiból is
tudható, hogy az átlagos magyar iskola letöri a gyermek kíváncsiságát. Nagyon
fontos, hogy gyermekünk számára megfelelő iskolát válaszunk, ahol jól érzi
magát.
Az író vallja, hogy a
kisgyermekkor alapvetően fontos az egész életpálya alakulása szempontjából is,
melyben a családnak fontos szerepe van. Kulcsszóként az „elfogadást” jelöli
meg. Az érzelmi intelligencia korlátlanul fejleszthető, ezt érdemes mindig szem
előtt tartani. Arra kell törekedni, hogy a „gyerek azzá legyen, aki!”.
A kisgyermekkor problémáira, mint
evés, alvás, szobatisztaság, dackorszak, büntetés is kitér a könyv, melyek
közül egy, vagy több szinte minden családnál a napirendre kerül, mint
megoldandó feladat.
A dackorszak első azonosulása a
NEM, nem vagyok azonos másokkal. Én akarom, az akarat válik fontos tényezővé.
A büntetés a legrosszabb
kényszermegoldás.
Az evés vonatkozásában az
alaptétel, hogy a gyerek érzi, hogy éppen mire van szüksége, még akkor is, ha
az nem igazodik a felnőttek elvárásaihoz. Vannak furcsa evési szokásaik a
gyerekeknek, de az nem baj. Ahogy az író is írja: „ Ahol az étkezésből problémát csinálnak, ott valóban probléma lesz
belőle.”
A szobatisztaságból is leginkább
a szülők csinálnak problémát, mert a gyermekek általában maguktól, praktikák
nélkül 2-2,5 éves korukra szobatiszták lesznek.
Az alvásnál pedig a legfontosabb,
hogy a gyermeknek korán kell lefeküdnie, mielőtt még átlendülne a holtponton. A
fektetés előtt érdemes biztosítani a gyermek számára a megfelelő, aktív mozgás
lehetőségét. Fontos emellett, hogy a kezdetektől megtanítsuk, hogy egyedül
aludjon el.
A félelem és agresszió is
megjelenik minden kisgyermek életében. Eleinte a instabil testhelyzettől, az
erős hangtól félne, később ez szeparációs szorongássá változik, majd megjelennek
a képzeletében aktív félelmet generáló képzetek. Nem szabad ijesztgetni a
gyermekeket például a zsákos emberrel, mert a gyermek mindezt átéli, megéli. A
reális félelmeit pedig érdemes megértéssel fogadni. A félelmekre nem gyógyszer
és szoktatás a megoldás. A természetes
félelem természetes ellenszere: a mese.
Az agresszió egyik kiváltója, „ha a gyermeket nem fogadják el olyannak,
amilyen, ha valami mást akarnak tőle, mint ami az ő természetéből fakad.”
Az egyik legaktuálisabb témakör a
képernyő előtti gyermek. Ahogy az író fogalmaz a képernyő a testi mozgást és a
lelki feldolgozó tevékenységet is bénítja. Ha nincs mozgás és nincs
feldolgozás, akkor mindegy mennyire jó az a műsor, amit a gyermek néz az
agresszió mégis meg fog jelenni. Érdekesség, hogy a legjobban a rajzfilmben
látott agresszió emeli meg az „agressziós görbét”. Ez utóbbira talán nem is
gondolunk, amikor a gyermeket leültetjük a képernyő elé.
A testvérharc is érdekes, sokakat
érintő témakör. Az újonnan érkező gyermek a már meglévő gyermekre frusztrálólag
hat. A rossz reakció a szülő részéről, ha ráparancsol a gyermekre, hogy a
testvérét szeretnie kell. A megoldás az érzelmi nyomaték nélküli magyarázat.
A mesék, regények olvasásának
fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni, így nem csoda, hogy jelen könyvben
is egy fejezetet szentelt neki Vekerdy Tamás. A mese annak ellenére, hogy
megerősíti, hogy a világ nem csupán jó, hanem ténylegesen van mitől szorongani,
de azzal szembe lehet nézni és le lehet győzni a gonoszt. A mese visszacsatolás
a gyermeknek a szorongására, de üzenet is, hogy az, hogy fél valamitől az nem
baj, az elfogadott, a mese pedig hozzásegíti a feldolgozáshoz, a félelem
legyőzéséhez. Érdemes törekedni meseolvasás közben a minél dallamosabb és
ritmikusabb hanglejtésre, amely fokozza a befelé figyelő tekintetet. Érdemes
fejből mesélni, mert a gyermekek számára ez a legjobb együttlét érzése,
meghittséget árasztva.
A mesék kiválasztásánál érdemes
mindig figyelembe venni az életkort is, érdemes mindig tájékozódni az ajánlott
irodalomról. Azok a gyermekek, akiknek minden nap meséltek bizonyíthatóan
jobban teljesítenek az anyanyelvi órákon azoknál a kortársaiknál, akiknél nem
volt élőbeszédes mindennapos mesemondás. Fontos, hogy a szülők maguk is jó
példát mutassanak a gyermekeiknek az olvasás vonatkozásában, tudatosan neveljük
az olvasást kedvelővé gyermekünket.
A gyermek életkorának és
képességének megfelelő könyvet olvasson, először kevés szöveg, sok kép, majd
jöhetnek a klasszikusok, pl. Gulliver. 9-10 éves kor körül, amikor a gyermeket
a világ nagy kérdései kezdik foglalkoztatni, előkerülhetnek az eposzok, az
ótestamentumi történetek, amely Waldorf-ajánlás is az életkorra vonatkozóan.
10-12 éves korban következhetnek a regények, pl. Tom Sawyer. A kamaszoknak
pedig már a nagyregények ajánlhatok, de akár a divatos vámpírregények is
megfelelő olvasmányok lehetnek, vagy a Harry Potter.
Nagyon érdekes volt az a fajta
írói stílus, szakértői megnyilvánulás, amit Vekerdy Tamás a könyv megírása
során alkalmazott. Szakemberként, de mégis emberként tudott megjelenni a könyv
lapjain, karöltve a szülőkkel, nagyszülőkkel és a gyerekek felől a
pedagógusokkal, akiket mindvégig egyenrangú partnerként, vitapartnerként tudott
kezelni és megjeleníteni.
A könyv olvasmányos, informatív,
érdekes volt. Minden szülőnek, nagyszülőnek, pedagógusnak és gyermekekkel
szoros vagy kevésbé szoros kapcsolatban lévő olvasónak ajánlom. Garantáltan
mindenki fog találni számára hasznos és talán meglepő információkat is, amit a
gyermekekkel való foglalkozások, találkozások során tud majd alkalmazni,
hasznosítani, vagy csak elgondolkodtatja, és némiképpen átlendíti a
nehézségeken.
Emellett a fontos témák mellett
számtalan a gyermeket és a szülőket érintő témát dolgoz fel a könyv. Ilyen
például az értékre nevelés, a hazugság, ez utóbbit kb. 5 éves korára érti meg a
gyermek, melynek kezeléséhez is remek útmutatót tár elénk a szerző a különböző
életkorok vonatkozásában. A droghelyzet fontossága is előtérbe kerül. Ami tilos
az minden serdülőben kíváncsiságot ébreszt. Remek példát hoz a könyv az
játékszermentes óvoda, amikor a játékok elpakolása arra ösztönzi a gyermekeket
már kora gyermekkorban, hogy nem a tárgytól függjenek, hanem kezdjenek el
egymással is játszani. Ezt ma már drogprevenciós óvodai programnak is nevezik, mert
a gyerekek közötti kialakuló kapcsolat remek drogmegelőzési lehetőség.
Az eszménykeresés is mai
világunkban kiemelt témakör, mert a fiatalok rajonganak színészekért,
zenészekért, stb. A probléma abban gyökerezik, hogy a gyerekek életében ezek az
eszményképek jelen vannak, de a gyerek az övékében nincs. Fontos, hogy legyen
megfelelő eszménykép a gyermek előtt.
A gyerekek már magzati korban
érzékeli a szülő kapcsolatait, a gyermekek mindig érzékelik a szülők
kapcsolatát, erre érdemes odafigyelni. Fontos, hogy a szülő a konfliktusokat
vállalja a gyermek előtt, nem a „kőtagadás” a megoldás, mert a gyerek megérzi a
mérgező légkört maga körül. Ha új szereplő lép be a szülő életében, akár
patchwork családként fognak élni érdemes minél hamarabb bemutatni, nem érdemes
rejtegetni az új partnert.
Végül megemlíti a bontakozó
szexualitást és a sokak számára kínos kérdéskörhöz tartozó szexuális
felvilágosítás témakörét is. A kamaszkor konfliktusaival zárja a témák sorát.
A könyv nagyon hasznos, érdekes a
gyermekek nevelésével kapcsolatos témákat vet fel, amit érdemes minden szülőnek
átgondolnia és hasznosítania egy-egy remek gondolatot. Kiemelésre érdemes az
írói stílus, az amivel Vekerdy Tamás egyszerre szól szakemberhez és szülőkhöz
közérthető, elgondolkodtató formában. Személy szerint nagyon örülök, hogy kézbe
vettem és elolvastam a könyvet, sok számomra is hasznos fejezetet találtam,
amit a magánélteben tudok hasznosítani, ezért minden korosztály számára ajánlom,
mert hasznos olvasmány és gondolatébresztő „beszélgetés”.
Az ajánlót Vekerdy Tamás soraival
zárnám:
„ A kérdező embereket szeretem. Azokat, akik a másik ember véleményére
kíváncsiak.”
Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!
