Deborah Feldman: Unortodox

Fülszöveg: A ​külvilágtól mereven elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban. Előírták számára, mit viselhet, kivel beszélhet, mit olvashat. Az oktatásával alig törődtek, az egyetlen elvárás vele szemben az volt, hogy engedelmes lány és jó feleség váljon belőle. Mindössze tizenhét éves volt, amikor hozzáment a családja által kiválasztott férfihoz, akit alig ismert.

Deborah fuldoklott a mind érzelmi, mind testi értelemben diszfunkcionális házasságban, és a közösségben, amely nagyon szűk teret hagy a nőknek, legyenek bármennyire tehetségesek. Deborah-t pánikrohamok gyötörték, és elképzelése sem volt arról, hogyan enyhíthetne szorongásán.

Kilátástalan helyzetében fokozatosan találta meg a kiutat: miután megszületett a fia, egyre világosabbá vált számára, hogy képtelen megfelelni a haszid zsidó közösség elvárásainak, és maga mögött kell hagynia addigi életét. Egy bátor elhatározással feláldozott hát mindent, amit addig ismert, hogy szabad lehessen, és gyermekét is szabad embernek nevelhesse.

Deborah Feldman kötetének megjelenése óriási vihart kavart, korábbi közössége üldözte és számtalan alkalommal megfenyegette. Ő mégsem bánja, hogy mindenki számára elérhetővé tette történetét, mivel hisz abban, hogy könyvével párbeszédet kezdeményezhet a zárt vallási közösségekben tapasztalható gyakori elnyomásról és bántalmazásról, és hangot adhat azoknak, akikre korábban senki sem figyelt. A könyv alapján készült sorozat 2020 márciusától látható a Netflixen.

Tűkön ülve vártam a megjelenést, mert nem sokkal korábban volt a születésnapom és ez a regény volt az egyik utószülinapi ajándékom. Nagyon vágytam rá, hogy elkezdjem olvasni, mert ez is egy olyan életrajzi ihletésű regénynek tűnt, ami magába szippantja az embert olvasás közben. Nagyon reméltem, hogy ezúttal is jók voltak a megérzéseim, mert elmondhatom, hogy ebben az évben sikerült elég jól megválasztanom azokat a történeteket, amelyeket valamilyen okból meg szerettem volna ismerni. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy a Netflixen futó, a regény alapján készült sorozatot A másik út (Unorthodox)  meg szeretném-e egyáltalán nézni vagy inkább hagyjam. Mindig úgy érzem, hogy az olvasás után csak egy másolatot kapunk, mint ahogy érzem ezt sorra az Agatha Raisin sorozatnál, de néha bele lehet futni egy-egy gyöngyszembe is, így végül úgy döntöttem.....  A bejegyzés végére kiderül, hogy miként döntöttem az adaptáció vonatkozásában.  

Előbb jöjjön, hogy mit gondolok a könyvről!

Az olvasással nagyon gyorsan haladtam, főleg, hogy a főiskolai beadandóim megírása helyett is többször elővettem, azok pedig maradtak a hajnali órákra. Szem előtt tartva a fontossági sorrendet, így talán jól szemléltethető, hogy tényleg kíváncsi voltam erre a történetre. Korábban sokat olvastam a zsidóság szenvedéseiről, a második világháború okozta tragédiáikról, mely vonalat több szemszögből is megvizsgáltam, sőt kutakodtam is elég sokat az interneten. Szóval belemerültem a témába rendesen.
Ezt követően megpillantottam Deborah Feldman megjelenő regényét, az Unortodoxot, ami azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy egy olyan, a tengerentúlon mai is aktívan működő zsidó közösségre hívja fel a figyelmet, amelyről korábban nem is hallottam. 
Ebben a memoárban viszont egy teljesen másfajta szemszögből, ráadásul magyar gyökerekkel rendelkező szereplők által ismerhettem meg a szatmári haszid közösség alapvető működési morálját, a benne élő emberek gondolatait, állásfoglalásaikat, mindezt amerikai környezetbe ültetve. Érdekes és meglepő megismerési folyamat volt. 

A haszid zsidók a legkonzervatívabb ágát képviselik a vallásuknak, még Izraelt is tagadják, ami nagyon meglepő aspektus volt. Számomra úgy tűnt, hogy ezek az emberek nem is akarnak haladni az idővel, inkább leragadnak egy olyan korban, ami számukra kedvezően hatott a közösségen belüli viszonyaikra, nem kellett követni a haladó szellemet. Ez leginkább a nők elnyomása tekintetében mutatkozott meg, továbbra is fériak uralta társadalmi működésre helyezkedtek be, ahol a szabályok, a Tóra tanításai mindenek felett állnak.  A nők pedig visszataszítóan alacsonyabb rendűként jelentek meg, leginkább a gyermekszülést tekintették a fő feladataiknak, meg a háztartás vezetését, még a hajukat is kopaszra kellett borotválniuk, hogy mentesüljenek a híúságtól. Persze a tehetősebb rétegek itt is át tudták lépni ezeket a szabályokat, de például Deborah nem tartozott a szerencsések közé, őt a nagyszülei nevelték, akik a régi nézeteket tartották követendőnek, illetve a család is eléggé elnyomóan viselkedett vele szemben,  melynek leginkább az anyja volt az oka, aki elhagyta a családot nem sokkal Deborah születése után.

Az írónő kora gyermekkorától kísérhetjük figyelemmel, hogy milyen az, amikor egy nem éppen várt leánygyermek bekerül ebbe a zárt világba, annak ellenére, hogy érzi azt, hogy nem ez a sors az, amit ő élni szeretne, de ez senkit nem érdekel a környezetében. Az írónő meseszerűen adja elő azokat a történéseket, amitől néha legszívesebben kifutnánk a világból.  Néha volt olyan érzésem, hogy elferdítette, kiszínezte a valós történéseket, de persze erre bizonyíték nincsen, de az érzés azért ott motoszkált bennem. 

Nagyon érdekes tudott lenni az, hogy ez a zárt világ mennyire sanyargatja önmagát és a benne élőket. Élesen megjelenik a regényben a zsidóság második világháborúra visszavezethető szenvedéseinek sora, mellyel megpróbálják önmagukat igazolni a saját elnyomó viselkedésük vonatkozásában. Egyfajta önigazolás keresés is kísérte a történetet.

Devoireh, azaz Deborah könyvek iránti rajongása nagyon megindító, öröm volt olvasni, azt ahogy fiatalabb korában a könyvek segítettek neki kicsit kiszakadni abból az életből, amiben nem kapott megfelelő figyelmet, szeretetet. Sokszor azonosul a könyveinek hőseivel, nagyon érdekes korai menekülési kísérlet ez.

"Néha az az érzésem, hogy akik ezeket a könyveket írták, megértenek engem, sőt egyenesen rám gondoltak írás közben. Másképpen mivel lenne magyarázható, hogy oly sok közös vonás figyelhető meg például Roald Dahl hősei és köztem: az ő szereplői is mind koravén gyerekek, akiket üldöz a balsors, és akiket szők látókörű családjuk félreért és elhanyagol."

Deborah kora gyermekkorától egészen korai felnőttkoráig annyira varázslatosan írja le azt a világot, amiben élt, hogy  valóban el tudtam merülni a történetben, szinte észre sem vettem, hogy múlik az idő. Nagyon jó volt olvasni az írását, még akkor is, ha sokszor sajnáltam őt azért a kitaszítottságért, elhagyatottságért, amit meg kellett élnie, annak ellenére, hogy egy közösség, egy család tagja volt. A nagyszülei tipikus zsidó emberek voltak, akik nagyon figyeltek a külsőségekre, úgy éltek, hogy mindenben spórolni próbáltak, szinte sanyargatták önmagukat, mivel ezt a "sérülést" hozták a sok-sok egyéb lelki és fizikai megpróbáltatás közül a legélesebben magukkal a második világháborúból. 

Nagyapja, Zeidy véleménye arról, hogy Deborah nagymamája, Bubby egy új szőnyeget szeretne venni a régi megviselt darab helyett:

" Az élet célja a szellem gyarapítása, nem a testé - mondja Zeidy. - A luxus eltompítja az érzéseket, eltorzítja a lelket." 

Tetszett, hogy nagyon részletesen elénk tárta a regény a hagyományokat, a szokásokat, az ünnepeket, semmit nem takargatott, talán csak picit kiszínezte őket. Nagyon személeletes leírásokkal találkozhatunk Deborah példáján keresztül  a lányok elrendezett házasságain keresztül egészen az esküvőig kísérhetjük az eseményeket. Szeretem az ilyen minden részletre kiterjedő leírásokat, igazán gazdaggá, szíessé tudják tenni az elbeszélést. 

A könyv egyedüli gyengeségeként az elvarratlan kérdéseket tudom megemlíteni, sok olyan, a haszid szokásokkal történő szakítás, a családtól való eltávolodás, a gyermek kiszakítása a közösségből maradt nyitottan, amire kíváncsi lettem volna. Örültem volna annak is, ha a személyes kapcsolatainak alakulásáról, a kiválás utáni időszakról is átfogóbb képet kapunk. Ezen kívül legalább egy elfogulatlan családtag, ismerős nyilatkozata is érdekelt volna, mivel Deborah egy sérült gyermekkor után nem tudom megítélni, hogy biztonsággal jól látta-e a gyermekkori helyzetét, mert egy, az anyja által elhagyott, egy mentálisan beteg apával terhelt gyermeki léleknek nagyon nehéz reálisan szemlélni a világot.

Mindettől függetlenül kizárólag pozitívan tudok nyilatkozni erről a regényről. Nagyon örültem, hogy egy ilyen ritkán megjelenő közösség életébe kaptunk betekintést, ráadásul egy olyan személytől, aki hosszú éveken át élt közöttük, követte a szabályaikat, hiszen nem volt mindig választása. Egy erős nőt ismertünk meg, aki példaértékű akaratával meg merte valósítani az álmait, ki tudott lépni egy elzárt, sokszor dúrva világ rabságából. Az ő bátorságának köszönhetjük, hogy egy új nézőpontból ismertük meg a haszid zsidók életformáját.  

A karakterek jelen esetben a való életből léptek át a lapokra, de Deborah-n kívül egyikük sem tudott pozitív érzelmeket kicsikarni belőlem. Értem, hogy egy szabályokkal átszőtt családban, közösségben élnek, ahol a személyes indíttatásaik másodlagosak, de nem értem, hogy a zsidóság által megélt rengeteg rossz után hogyan tudnak a saját népük, közösségük tagjaival szemben is gonoszul, ellenségesen viselkedni, sokszor akár erőszak árán is. Pont nekik kellene a leginkább ezek ellen a szélsőségek ellen harcolniuk, ebben a regényben azonban pont a gyökeres ellentétét ismerjük meg ennek a lehetőségnek.
 A jellemábrázolás kidolgozott, a kíváncsiságot felkeltően megvalósított. Nagyon is el tudtam képzelni a regényben megjelenő embereket, külsőleg, de a belső tulajdonságaik is élesen kirajzolódtak. 

A regény kizárólag Deborah nézőpontját tükrözi, így csak az ő elbeszélésére hagyatkozhatunk, de talán az nem vitatható el tőle, hogy egy furcsa, a világtól elzárt közösségben élte az életét, ahol nem volt lehetősége kibontakozni, azzá lenni, akivé válni szeretett volna. Ő mégis bátran szembehlyezkedett a gyökereivel és fiatal korát meghazudtoló bátorsággal és éleslátással ki mert állni ebben a regényben a világ és ezáltal  az általa elhagyott közösség elé és egy nagy felkiáltójelet belekiabálni a világba. Ennek tükrében nem megplepő, hogy a regényt érték támadások az ortodox közösségek irányából, hiszen senki nem szereti azt, ha kiteregetik a szennyesét, nincs ez máshogy egy merev, vallási közösség vonatkozásában sem. Szerintem minden nő, aki kiáll magáért becsülendő lelkierővel rendelkezik, remélem, hogy Deborah Feldman folytatja az írást, mert úgy gondolom, hogy tehetséges elbeszélő, mesélő. 

Ígértem, hogy megválaszolom a sorozattal kapcsolatos döntésemet, nem fogom megnézni, mert ez a könyv pont azt tudta nyújtani, amit vártam, a szereplők megelevenedtek a fantáziámban, így nem szeretném elronatni azzal, hogy egy teljesen más karaktert kapok a sorozatban, mint akit én elképzeltem. Abban is biztos vagyok, hogy az olvasás során kavargó érzelmeket nem úgy adná vissza a sorozat ahogy én azt várnám. Inkább megtartom ezt az olvasási élményt így, önmagában. 

Összességében

Élvezetes, értékes írás egy bátor nőtől, tele elfojtott indulatokkal, keserűséggel, de ugyanakkor reménnyel is. Sok olyan érzést kavar fel bennünk ez a regény, amelyeknek kimutatásától általában félnek az emberek, mindez azt mutatja meg, hogy mennyire az érzelmekre hatni tudó történettel van dolgunk. Nagyon kellemes olvasásási élmény volt, amellett, hogy remekül bele tudtam helyezkedni a történetbe még olyan ismeretekkel is gazdagodtam, amiről eddig nagyon keveset hallottam. 

Mindenkinek ajánlom elolvasásra ezt a vallással, szenvedéssel,  emberi sorsokkal  és útkereséssel átitatott szívszorító memoárt. 

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2020
ISBN: 
Oldal: 396
Kiadás: puhatáblás
Fordította: Getto Katalin

A szerző: 

Deborah Feldman Williamsburgan, Brooklynban született 1986. augusztus 17-én, ott is nőtt fel egy szatmári haszid közösségében. Anyanyelve a jiddis, 25 éves korában került kiadásra a New York Times bestseller listájára felkerült könyve az UNORTHODOX- Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek címmel. Az írónő tizennégy éves fiával él a németországi Berlinben,  munkáját tizennyolc nyelvre fordították. Jelenleg az első német nyelvű regényén dolgozik.

forrás: http://www.deborahfeldman.com/about.php

Agatha Christie: Grand Tour (Szerk: Mathew Prichard)

Agatha Christie napjaink egyik legnépszerűbb szerzője, 1922-ben azonban még csak ifjú feleség és anya volt, akinek első publikációi különösebb visszhang nélkül jelentek meg. Az addig gyakorlatilag csak Angliát ismerő fiatal írónő világ körüli útra indult férje oldalán a Brit Birodalmi Misszióval, és ez a nagy utazás, a Grand Tour örökre megváltoztatta az életét. A 32 éves fiatalasszony tisztában volt azzal, hogy kibírhatatlanul hiányozni fog a kislánya, de úgy hitte, ez az egyetlen alkalom arra, hogy eljusson a világ távoli tájaira.

A misszió tagjai közel egy év alatt bejárták az akkori Brit Birodalom főbb területeit Kelet-Afrikától Új-Zélandig. Agatha Christie élményeiről őszinte hangvételű beszámolók, levelek, feljegyzések és saját készítésű fotók tanúskodnak, amelyeket az írónő unokája, e könyv szerkesztője gyűjtött egy kötetbe. A levelek nyomán egyszerre rajzolódik ki egy izgalmas írói személyiség kialakulása, valamint a századelő mesés és meghökkentő birodalmi miliője.

Pont úgy adódott, hogy szeptemberben jött a könyvtárból értesítés a telefonomra, hogy az általam előjegyzett könyv elhozható. Ez a könyv pedig nem volt más, mint a krimi királynőjének Agatha Christie-nek a nagy utazásáról szóló Grand Tour című kötet. Nem is lehetett volna aktuálisabb az olvasmányom, tekintettel arra, hogy Agatha Christie 2015.09.15. napon ünnepelte volna a 125. születésnapját. Külön bejegyzést nem szenteltem egyik kedvenc írónőm születésnapjának, de úgy gondoltam, hogy miután elolvastam a könyvet mindenképpen írni is fogok róla. 

A könyv nagyon szép mind kívül, mind pedig belül. A Partvonal kiadónak sikerült egy igazán nívós könyvet kiadni, mivel a borító is tükrözi, hogy itt bizony egy nagy utazás részesei leszünk, hiszen egy régimódi színhatású térképrészlet lett a borító alapja, azon Agatha Christie fiatal kori fotóján akad meg a szemünk, amint egy hajó korlátján ül és látszik, hogy milyen várakozással tölti el az utazás, legalábbis én ezt képzelem a kép mögé. A színhatás pedig a barna árnyalatával olyan békebeli hangulatot kölcsönöz a könyvnek. A könyv nagyon-nagyon nehéz, igazán súlyos, ezért esténként nem tudtam annyit olvasni belőle, mint amennyit szerettem volna, mert fizikálisan lefárasztott a könyv tartása. Így jó pár estén keresztül biztosított számomra élvezetes elfoglaltságot, amit igazából nem is bántam, mert mindig vártam, hogy belemerüljek egy picit az 1922-es év eseményeibe, a Nagy Utazásba és Agatha úti élményeibe. 

Az utazás keretét előszó és utószó adja, melyet Mathew Prichard, Agatha (Nima) és Archie Christie unokája írt. Feleleveníti a saját élményeit és még saját maga előtt is beismeri, hogy a Nagy Utazáson még ő maga is, -aki elvileg jól ismerte Agathát - egy teljesen új oldaláról ismerte meg a nagymamáját. A könyv gerincét levelek és fényképek alkotják amik alapján kibontakozik egy magabiztos, társaságkedvelő Agatha, akit mi olvasók is megismerhetünk a családjának küldött levelei és az utazás során készült fényképei által, melyet a család az olvasók érdekében nyilvánosságra hozott. 

" Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt a világ körüli utazás. El sem tudtam hinni, hogy megtörténik velem, folyton azt mondogattam, magamnak, "körbeutazom a világot, most körbeutazom a világot...." A.C."

Ezzel a mondattal indul a könyv, amit talán tükrözi is, hogy Agatha mindvégig mekkora lelkesedéssel fogja belevetni magát a soha vissza nem térő lehetősébe, hogy körbeutazhatja a Földet, ráadásul abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mindezt a férjével együtt tehette meg. Az utazásra Archiet kérték fel, mintegy a Brit Birodalmi Kiállítás marketingesének, hogy a mai szóhasználattal éljünk. A feladata az 1924. árpilis 23. napjára tervezett kiállítás promotálása volt a világ számos pontján. Ehhez az utazáshoz megkapták a kellő anyagi támogatást is, így Agathanak már csak azzal kellett szembenéznie, hogy közel egy évig nem láthatja az akkoriban 2 éves kislányát, de én úgy éreztem, hogy ő ezzel sokkal jobban és könnyedebben megbirkózott, mint azt például én tenném. Igaz, hogy a könyv is említi, hogy akkoriban más volt az emberek szemlélete, de számomra ez akkor is egy érdekes hozzáállás volt, mint anya nálam picit leszerepelt. 

ilyen gyönyörű helyeken járt A.C.

1922. január 20-án hagyták el Angliát és február 6-án érkeztek Fokvárosba, ahol Agatha és Archie szörfözni tanultak, megdöbbentem, hogy ennyire bevállalósak voltak, ami nem volt egy gyakori az 1920-es években, főleg a nők részéről. Mindvégig úgy láttam, hogy Agatha a talpraesettebb és Archie a kicsit gyengébb személyiség kettőjük közül, így Agatha az utazás során is sokszor került az emberek érdeklődésének középpontjában. Megfordulnak Afrika számos pontján és mindenhol kiváló fogadtatásra találtak és remekül érezték magukat. Áprilisban indultak tovább Ausztrália felé hajóval, ami Agatha számára mindig riasztó, mivel tengeribetegségtől szenved. Ausztriát is keresztül-kasul bejárták, számos élménnyel gazdagodva, például azt is megtudja Agatha, hogy az ananász nem fán terem, amint eléggé meg is lepődik. Ezt követően Hawaii felé vették az irányt, ahol nagyon szintén nagyon jól érezték magukat csak a pénzük kezdett fogyni, ami szintén egy kis idegességgel járt, de Hawaiin ezt még félre is tudták söpörni, mivel sütött a nap és hódolhattak szenvedélyüknek, a szörfözésnek. Végül pedig Kanadába és New Yorkban fejezték be a nagy utazást. 

A könyv levelek alapján íródott, ezért sokszor az olvasónak nem mondanak semmit a nevek és események, de számomra így is remek móka volt elképzelni a leírás mögött meglapuló egykor élt ismeretleneket, akik Agatha életében fontos, vagy éppen csak érintőleges szerepet játszottak. 

A leírásokat is szerettem, mert majdnem mindegyikhez volt egy Agatha által készített fotó csatolva, így szinte mindig sikerült magamat beleélni az utazás részleteibe és a fényképek nagyon jó támpontot adtak a leírás mellé, hogy valójában, hogy is néztek ki akkoriban az emberek, tájak. Remekül visszajön a kor hangulata és Agatha-t is megismerjük egy kicsit más szemszögből, most nem az írás került előtérbe, hanem ő maga az érzéseivel, meglátásaival és személyes élményeivel. 

ilyen gyönyörű helyeken járt A.C.

Összegezve

Annak ellenére, hogy tényszerű leírásokat olvashattam, a fényképeknek és Agatha személyiségének köszönhetően egy igazán szórakoztató irodalmat kaptam végül. Amennyiben kisebb részletekben olvassuk és időt hagyunk magunknak arra, hogy elmélyülve átadjuk magunkat az utazásnak remekül fogunk szórakozni. Talán picit elfogult is vagyok Agatha-val, mivel egyik kedvenc írónőm és szintem minden érdekel, ami vele kapcsolatos, de úgy gondolom, hogy nem csak Agatha Christie rajongóinak ajánlhatom ezt a könyvet, hanem mindenkinek, aki szeretne egy picit belelátni az 1920-es évekbe, hogy valójában milyen is volt akkoriban egy Grand Tour, vagy milyen volt maga a világszemlélet és élet az egyes kontinenseken. Egyetlen pici negatívum, hogy itt-ott helyesírási és egyéb stilisztikai hiba volt, de ettől függetlenül is élveztem a kalandozást.