Georges Simenon, Maigret és a pikárdiai gyilkosságok

 

Fülszöveg: Maigret felügyelőnek nehezen indul a napja. Egy szenilis asszonyság attól tart, hogy az összes rokona meg akarja mérgezni, majd egy ismeretlen egész nap hívogatja a főfelügyelőt, mert meg van győződve arról, hogy az életére törnek. Miután hajnalban egy holttestet találnak a Concorde téren, felmerül a gyanú, hogy az előző napi telefonálóé, és Maigret úgy érzi, személyesen kell vállalnia a nyomozást. Az elkövető kézre kerítése során a kötekedő, kritikus hajlamú Coméliau vizsgálóbíróval is meggyűlik a baja. A felügyelő ezúttal is mindent megtesz azért, hogy beleélje magát az áldozat helyzetébe, és az sem okoz gondot a számára, hogy az elkövető fejével gondolkodjon, így lassan feltárulnak előtte az ügy részletei…

Georges Simenon és az Ő Maigret felügyelője nálam valahogy kimaradtak eddig, annak ellenére, hogy eléggé nagy krimi rajongónak tartom magamat. Pupilla blogján olvasgattam az ajánlókat, amik nagyon felkeltették az érdeklődésemet, de mindig egy másik krimi került le a polcról. Viszont szeptemberben úgy döntöttem, hogy nem várhat tovább és belekezdek Maigret és a pikárdiai gyilkosságok olvasásába. 

A történet alapját egy férfi szolgáltatja, aki úgy érzi, hogy üldözik, ezért többször is felhívja Maigret felügyelőt, aki éppen egy kellemetlen ügyféllel bajlódik, így nem éppen a legjobb hangulatában találjaa hívó. Miközben a telefonhívások rendületlenül érkeznek elindul a hajsza a telefonáló után, de végül estére mégis holtan kerül elő és ezzel nem kis fejtörést okoz a hatóságoknak. Eközben Maigret agya folyamatosan próbálja kideríteni, hogy ő maga milyen kapcsolatban állhat az áldozattal, aki konkrétan hozzá fordult segítségért.

Minél jobban beleássa magát Maigret az eseményekbe, annál szövevényesebb, ádázabb bűnözői hálózat közelébe ér, de folyton kisiklanak a markából és emiatt mindenki egyre frusztráltabbá válik. Szegény Maigret eközben még a betegség is kínozza, így többnyire a fotelből próbálja irányítani a csapatát és kézre keríteni a bűnösöket. Közben az események megállíthatatlanul pörögnek, de kérdés, hogy a bandát képesek-e megfékezni, még azelőtt mielőtt nagyobb baj történne. 

Bevallom nagyon meglepett a történet, a jó értelemben. Én személy szerint sokkal árnyaltabb és finomabb leírásokat vártam volna, de szerencsére a szerző már a maga korában sem fukarkodott a brutalitással és a csavarokkal. 

Érdekes megoldás volt, hogy az áldozat és a nyomozó között egy láthatatlan kapocs van, ami folyamatosan viszi előre Maigret-t, aki éles elmével próbálja kigubancolni az amúgy igencsak szerteágazó szálakat. 

Végig pörgött a történet, volt benne gyilkosság, üldözés, francia gasztronómia és humor is. Maigret és a bíró kimondottan üde színfoltot vittek az amúgy komor történésekbe. Emellett Maigret asszony is belopta magát a szívembe a maga higgadtságával, gyógyteáival és azzal ahogy a férjét kezelte és támogatta. Szimpatikus szereplőgárdást hozott össze az író, nagyon erős karakterekkel támogatta meg az amúgy is izgalmas történetet.

A francia életérzés pedig sütött a lapokról, imádtam azt az atmoszférát, ami egy a bűnüldözés még kevésbé kifinomult korszakába vezetett. Az éttermek, a kocsmák, az utcák, a házak és a társadalom alsóbb rétegeire vonatkozó leírások egytől egyig nagyon erősek voltak, szinte impulzívak. Imádtam, hogy még nincsenek mobiltelefonok, számítógépes nyilvántartások hada, meg úgy általánosságban high-tech nyomozati lehetőségek, itt még valóban érvényesült az elme fontossága és a csalafintaság. 

Emellett Párizs korabeli arca is élesen megjelent, a felvillanó képek, és benyomások által egy olyan város bontakozott ki előttem, ahol a bevándorlás és a bevándorlók már akkor igen terhelten jelentek meg, valós társadalmi problémát jelentettek. A regényben az író még kimondottan hangsúlyt is fektetett arra, hogy a bevándorlókat negatív megítélésben tüntesse fel, ez talán a regény furcsasága is egyben, de szókimondónak is tekinthetjük, nézőpont kérdése. A bevándorlók, mint bűnöző csapat jelentek meg, akiket kizárólag a bűn és mások megnyomorítása éltet, átgázolnak mindenkin, ha az érdekük úgy kívánja. A tét nem kisebb volt, mint a banda fejét lecsapni és a további brutalitást megállítani, ehhez pedig kellett Maigret és az ő jól szervezett csapata.

Szerettem olvasni ezt a klasszikusnak mondható, jól kidolgozott krimit. A leírások, Párizs megjelenítése a nyomozók szemszögéből mind-mind elvarázsoltak. A krimi szál is nagyon izgalmas volt, folyamatosan újabb és újabb nézőpontokat és összefüggéseket kaptam, amelyek gondolkodóba ejtettek. A szereplők teljesen életszerűen viselkedtek, érdekesek és egyben hátborzongatóak is voltak, vagy éppen a nyomozók vonatkozásában agyafúrtak és leleményesek. Nagyon megkedveltem Maigret karakterét, így novemberben is tervben van legalább egy kötet elolvasása az írótól.

Amélie Nothomb: Ördögi kozmetika

Fülszöveg: „Szándékomtól függetlenül tökéletes bűntényt követtem el: senki nem látott, amikor megérkeztem, kivéve az áldozatot. Itt a bizonyíték, még most is szabad vagyok.”

A repülőtér várócsarnokában kezdődött minden. Tudta, hogy ő lesz az. A tökéletes áldozat. Az előre kijelölt vétkes. Csak beszélnie kell hozzá. És várnia, hogy a kör bezáruljon.

Minden a repülőtér várócsarnokában ért véget. Véletlenek mindenesetre nem léteznek.

Olyan történetet kerestem, ami nem túl hosszú, hanem nagyjából egy délután alatt elolvasható. Néha szükségem van arra, hogy viszonylag gyorsan a könyv végéhez érjek, ne kelljen napról napra felvennem azt a bizonyos fonalat. Mostanában elég sok könyv vonatkozásában van az, hogy több napon, esetleg heteikg olvasom, mivel hosszabb lélegzetvételű regényeket is bátrabban kezdek el, hiszen sokkal több időt töltök itthon mostanában, az okokat nem is részletezem.

Egy ilyen böngészés során akadt meg a szemem Amélie Nothomb írónőn, akitől elvileg nagyon ütős történetet várhattam, legalábbis ahogy a nézelődés során begyűjtött információmorzsák alapján ígérkezett. 

Végül az Ördögi kozmetika című írása lett a kiválasztott. 

Igazából fogalmam sem volt, hogy 134 oldalon vajon miképpen fog nagyot szólni a történet, de most úgy voltam vele, hogy egy próbát megér, maximum azt a 2-3 órát elpazaroltam, de akkor sem történik semmi. 

A borító nem volt túlzottan ígéretes, így utólag továbbra sem látom, hogy miért ezzel a borítóval jelent meg, mert számomra egyáltalán nem illeszkedik a tartalomhoz, de ez legyen a legnagyobb bajom.

A történet szerint Jerôme Angust éppen egy repülőtéren várkozik, amikor bejelentik, hogy késni fog a járata. Mit tehetne, előveszi a könyvét és éppen elkezdené olvasni, amikor egy idegen megjelenik mellette, aki Textor Texelként mutatkozik be. Hamar kiderül, hogy az idegen vonatkozásában a bosszantó a legenyhébb kifejezés, amit el lehet mondani. Először csak úgy tűnik, hogy meg akarja akadályozni, hogy Angust elolvassa a könyvét, helyette magáról kezd beszélni, hiába szólítja fel Angust többször is a távozásra, emberünk rendíthetetlen. Ezt követően egyre több és több eseménysorozatot tár emberünk elé, aki akarva akaratlanul meg kell, hogy hallgassa, hiszen a járata továbbra is késésben van. Ez a kellemetlen párbeszéd addig-addig folytatódik, hogy Angust az éppen arra járó rendőröktől kér segítséget, mely tette nem várt események sorozatát indítja el. 

"- A nevem Texel. Textor Texel. 

- Ez valami refrén vagy mi? 

- Holland vagyok. 

- Az volt az érzése, hogy elfelejtettem? 

- Ha folyton félbeszakít, nem jutunk messzire. 

- Nem vagyok benne biztos, hogy messzire akarok jutni magával. 

- Azt csak hiszi! Másképp fogja látni, ha megismer. Csak elmesélek néhány epizódot az életemből, és ez elégi is lesz, hogy meggyőzzem. Például, kisgyerekkoromban megöltem valakit. "

Az eseményeket egy végeérhetetlen párbeszédből ismerjük meg, az egész történet egyetlen párbeszédfolyam, de még milyen! 

Nagyon érdekes szópárbajt kísérhetünk végig, ahol egyetlen pillanatra sem hagyta a két szereplő lankadni a figyelmünket. Ide-oda pattogott a labda, miközben megismertünk eseménymorzsákat, amely végül egy kerek történetet adtak ki, csak éppen össze kellett szedegetnie a morzsákat. 

Nagyon lekötötte ez a kisregény a figyelmemet, elképesztően kíváncsi voltam, hogy mit fog a végén ebből az egészből kihozni az írónő. Azt például egyértelműen láthattuk az első perctől, hogy nem egy enyhe mentális problémával állunk szemben, viszont a kíváncsiság végig meg tudott maradni, furta az oldalamat, hogy mi lehet Texel célja, miért pont Angus a kiszemelt "áldozata", mi a motivációja. Végig pörgött az agyam, próbáltam befogadni ezt a kusza, látszólag sehova nem vezető eseményláncolatot. A terminálról néha Texel történetein keresztül visszakerültünk a gyermekkorába, majd a felnőttkorába, amikor már tudatosan cselekedett, tervszerűen, melynek apró mozzanatait megosztotta Angust-szal is, hiába tiltakozott folyamatosan ellene. Egy idő után Angust megtört és megindul egy kérdezz-felelek a két férfi között, amely által egyre izgalmasabbá vált a háttér kibontakoztatása, egyre többet tudtunk meg Texel-ről és furcsa, sokszor gusztustalan, elfogadhatatlan cselekedeteiről, személyiségéről, kényszeres mozgatórugóiról. 

Igazából morbid az egész leírás, de valahogy furcsán piszkálja a tudatalattinkat, nagyon érdekes olvasási élmény volt. 

A műfaját thrillerként, nagyon elmés thrillerként jellemezhetném a leginkább, mert egy ponton átlépnek a szereplők egy bizonyos vonalat, ahonnan nincs visszatérés.
A két férfi karakter beszélgetése néhol bizarr, néhol sajnálatra méltó, máskor pedig terápiába hajló. 
A humor nagyon érdekesen jelenik meg, ha egyáltalán humornak lehet nevezni egyetlen részt is. Inkább amolyan humorkezdemény, amit a helyzet abszurdítása hív életre.
Furcsa játékot játszik a két karakter, amolyan macska egér játék ez, ahol a kínzás is megengedett. 

Az elbeszélés elmondhatom, hogy számomra nem várt megdöbbenést okozott. Folyamatosan ott motoszkált hátul az elmémben a megoldás, de mindig elhesegettem és csak vártam és vártam, hogy miként alakul a befejezés. Hasonló megoldásra számítottam, mint amivel a történet lezárásra került, de annál sokkal abszurdabb megoldást kaptam. Miután becsuktam a könyvet csak néztem magam elé pár percig, mert annyira a hatása alá kerültem akarva akaratlanul is.  

Tipikusan olyan elbeszélés, amely még akár hetekkel később is hatást tud gyakorolni ránk, ha felidézzük azt, amit olvastunk. 

Az egyik legjobb, legbizarabb kisregény, amit az elmúlt időszakban volt szerencsém olvasni. 

Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik az átlagostól eltérőt, nyitottak és hajlandóak kicsit másképpen szemlélni a dolgokat, mint ahogy azok elsőre látszanak. 

Georges Simenon: Madame Maigret barátnője

Miközben Madame Maigret fogorvosa kertjének padján egy bájos ifjú hölggyel barátkozik, a bűnügyi rendőrség egy párizsi könyvkötő műhelyének kazánjában két emberi fogat talál. A szálak végül most is összeérnek.

A regény 1949-ben íródott és azóta is újra és újra kiadják szerte a világon, mindez pedig nem lehet véletlen, így muszáj volt utána járnom Maigret sikerének.

Maigret-vel még igen gyerekcipőben jár az ismeretségünk és úgy érzem egy remek rész akadt a kezembe. 

A történet szerint a rendőrség tudomást szerez arról, hogy a párizsi köztiszteletben álló könyvkötő műhelyében egy holttestet égetettek el, mely a vizsgálat során bebizonyosodni látszik, mivel két fogat is találnak a hamuban és rejtélyes események sora támasztja alá látszólag a könyvkötő bűnösségét. Szerencsére akadnak minden lében kanál tanúk, köztük a házmester is, így Maigret-nek fel van dobva a labda. Viszont szerencséje van, mert a felesége éppen fogorvoshoz jár és míg a sorára vár egy parkban megismerkedik az esemény egyik kulcsfigurájával és ezáltal akarva akaratlanul is segítséget nyújt a férjének az ügy felgöngyölítése során.

Nagyon érdekesnek találom a történetvezetést, tetszett a nyomozás és Maigret karaktere is nagyon kidolgozott. Szerettem azt a kissé felsőbbséges, de ugyanakkor apáskodó hozzáállást, amit a beosztottak felé tanúsított. A feleségét viszont úgy gondolom nem becsüli meg eléggé és többször éreztem azt, hogy szegény asszonyt vajon mi tartja a fazekak és Maigret mellett. 

Nagyon örültem, hogy Madame Maigret teret kapott ebben a regénybe és kiléphetett a számára kijelölt elfogadó háziasszony szerepköréből és igencsak hasznos láncszemmé válhatott a nyomozás során. Emellett a logikáját és a rátermettségét is bizonyította, személy szerint szimpatizáltam Madame Maigret-vel és örülnék, ha sikerülne még olyan történetet olvasnom, ahol térhez jut, bár azt nem tudom, hogy van-e több ilyen rész is. 

A krimi része nekem tetszett, bár néha oda kellett figyelni, hogy ne kuszálódjanak össze a szálak, de nagyon élveztem és egy csipet, a korra jellemző francia életérzés is átjött. Kellemes volt érezni az 1950-es évek Franciaországának hangulatát, hogy milyen módon nyomoztak akkoriban, amikor még nem léteztek a modern kor csodái, mely nélkül ma már elképzelhetetlen lenne egy-egy nyomozás. Akkoriban még leginkább a kapcsolatrendszer és a furfangosság volt célravezető, a nyomozás pedig nem egy előre megírt és szigorú koreográfiát követett, akkoriban még sokkal spontánabb keretek között nyomoztak és sokkal nagyobb "játszóterük" volt a nyomozóknak is. Személy szerint ezzel a régimódi nyomozással nagyon is tudtam azonosulni, mert üdítően hatott az éles eltérése a mai krimiknél bevett szokásoktól, az ultramodern technológiáktól és felpörgött cselekménytől, így ez a lassabb mederben folyó, de élvezetes nyomozás nekem pozitív élmény volt.

A regényt és Maigret karakterét mindenképpen a halhatatlan kategóriába sorolnám, hiszen még itt a 21. században is szórakoztató tudott maradni. A lapokon pergett a nyomozás és folyt a sör, szinte érezhetővé vált az 1950-es évek Párizsának hangulata, engem pedig szó szerint elbódított és megvett magának a történet. 

Extra

Külföldi borítók: