Susanna Clarke: Piranesi

A ​Hollókirály szerzőjének mámorító, hipnotikus új regénye, mely egy álomszerű, alternatív valóságban játszódik.

Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.

Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput.

Susanna Clarke várva várt második regénye lenyűgöző új világba vezeti az olvasót: egy meglepő képekkel és szürreális szépséggel teli végtelen labirintusba, melyet dagályok és felhők kísértenek.

Most fejeztem be az olvasást és egyből azt éreztem, hogy muszáj Nektek is kicsit betekintést engednem egy számomra szürreális történetbe. Talán eddig nem mertétek kézbe venni ezt a kötetet, mert nagyon vadnak tűnt a fülszöveg alapján, de elöljáróban annyit elárulok, hogy kár lenne kihagyni. 

A borító engem nem igazán mozgatott meg, egyedül a fülszöveg és az írónő hírneve volt az, ami olvasásra késztetett.

Egy furcsa párost figyelhetünk meg, Piranesit és A másikat. Eleinte kicsit kusza a történet, a kép, a leírások, nem tudjuk kikkel állunk szemben, de azt sem, hogy Piranesi, miért Piranesi vagy éppen ki A másik, mi van a falakon kívül. Ez a kusza kezdet szépen lassan kezd elcsitulni, ahogy haladunk a szobákban, kezdjük megismerni furcsa lakóit, a "berendezését" és magát a Házat. Bár az igazat bevallva az olvasás végére sem merem azt mondani, hogy kiismertem a világot, mert attól nagyon távol álltam, de kezdtem megérteni.

A leírások kiválóak, leginkább abból a megfontolásból, hogy ráerősítsenek Piranesi tudós mivoltára. Piranesi pszichológiai szempontból módszeresnek tűnik, de pont ettől lesz annyira különleges a regény atmoszférája és maguk a zsánerek is érdekesek. Ezt a módszerességét naplók írásával is megerősíti, nagyon precízen vezeti a feljegyzéseket, emellett beletörődik az általa ismert világ kisebb, esetleg jóval nagyobb hibáiba is. Számára az a fontos, hogy megélje a napokat, túléljen és a kutatás, felfedezés iránti vágyát kielégítse.

Az idő már az elején megbomlik - az olvasó számára is -, a naplók ehhez is remek hátteret szolgáltatnak. Egy nagyon érdekes idősíkon mozog a történet, soha nem tudjuk, hogy pontosan hol is tart a kronológiában, de azt sem, hogy mennyi idő telt el a megismert események és benyomások között. 

A cselekmény az elejétől fogva rabul ejtett, nagyon érdekesen felépített világba csöppenhettem bele. Az atmoszféra furcsa és egyben morbid is, de közben meg folyamatosan kíváncsiságot kelt. Nagyon szerettem, hogy a szobrok kiemelt szerepet kaptak a történet során, remekül belesimultak a történetbe, szinte érezni lehetett, hogy hatnak Piranesire is szimbolikus megjelenésükkel. 

Nem is tudnám pontosan meghatározni, hogy egy mesét, egy disztópiát vagy valami meghatározhatatlan műfajt olvastam el. Pompás írás, amit meg kell tapasztalni, ahhoz, hogy meg lehessen érteni a hatását. Emellett a világ felépítése is remekre sikerült, nagyon izgalmas, újszerű megoldás volt ahogy az írónő rakosgatta egymásra a Ház elemeit. 

A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága vételen.

Piranesi egészen közel került hozzám, nagyon megkedveltem a karakterét már egészen az elején. Annyira tiszta, kedves, szorgalmas és egyszerű volt, hogy nem lehetett érzelem nélkül olvasni a történetet.

A végtelen meg olyan hipnotikusan jelent meg, hogy könyvben ilyet még nem olvastam, nem éltem át. A Ház a végtelen falakkal, termekkel, teremtményekkel, szobrokkal, a leírások által egyszerűen lenyűgözővé vált. 

Az utazás szót használnám leginkább térben, időben és lélekben egyaránt. Ahogy megmozdul valami a házban, a halak, a madarak, szinte ösztönzött arra, hogy tudni akarjam mi van a következő teremben, hova fog vezetni Piranesi útja - nem csak fizikálisan -, de az is érdekelt, hogy mindez honnan jött egyáltalán. Számos kérdés volt, ami ott bizsergett hátul az agyamban, valahogy mintha folyamatosan piszkálgatták volna az érzékeimet az olvasás során. 

Nagyon jó lenne belelátni Clarke gondolataiba, hogy milyen észjárás és mesélő képesség kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen remekül megírt történetet tudjon adni az olvasóknak, ami főleg a mai világban egészen inspiráló. Egyszerűen az érzés, hogy ott van ez a karakter, aki a nehéz helyzetben is meglátja a jót, mi pedig néha sírunk, hogy milyen rossz is mostanában az életünk... Hát, kérem szépen, ez az olvasás nekem nagyon-nagyon pozitív kicsengésű volt így év elején! 

Zárásul: Nem tudom, hogy azért esett most annyira jól ez a furcsa történet, mert kimozdított a komfortzónámból és valami egészen újszerűt mutatott számomra, esetleg azért, mert az írásmód volt lebilincselő és a kuszasága ellenére mindvégig logikus tudott maradni. Nem tudom.... Ezért ajánlom mindenkinek, hogy lépjen be ebbe az elvarázsolt világba és tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor elveszünk egy pár órára valami egészen ismeretlenben, ami rejtélyes, kusza, de mégis nagyon eszes.