2011. január 22., szombat

Paulo Coelho, A portobellói boszorkány


„Ha a sors feltűnően bőkezű valakivel, biztosan akad valahol egy feneketlen kút, amely az illető összes álmát elnyelheti.”

Coelho-t olvasni élmény, azon vitatkozni lehet, hogy jó vagy rossz élmény, de mindenképpen kapunk valamit, ha elolvassuk a kötetet.
Lehet ez a szeretet, a fény, amit oly sokszor emleget (néha túl sokszor), de lehet egy érdekes életérzés is, ami nem biztos, hogy mindig pozitív, de a XXI. század aktuális témáit feszegeti. 

Kérdés mi képesek vagyunk-e befogadni az író általa a könyvön keresztül küldött fényt?
Egy olyan íróról van szó szerintem, olyan történetekkel, melyek mellett nem maradhatunk pártatlanok, ez akár lehet jó is, mert elgondolkodtat.

Azon gondolkodtam mielőtt kézbe vettem a portobellói boszorkányt, hogy mit is várok tőle, de rájöttem igazából nagyon sokat (bár szinte borítékolható volt a csalódás, mert nem vagyok egy ezoterikus beállítottságú). Annyira magasztalták az írót, inkább féltem elolvasni, de amellett kíváncsi is voltam, így nem tudtam nem kikölcsönözni a könyvtárból, amikor a kezembe akadt.
 Igazából nem szerettem, de nem hagyott nyugodni, mindig újra és újra kézbe vettem a kötetet és olvastam, szinte átérezve az élethelyzeteket, mert azért nap, mint nap találkozunk hasonló helyzetekkel, még ha nem is ennyire direkt módon. Könnyű volt olvasni, de csak kis adagokban voltam rá képes, egyszerre nagyon sok lett volna.
Az alaptörténet: adott egy román árva lány, Athena, aki nevelőszülőkhöz kerül Libanonba, majd onnan Londonba, mert a nevelőapja hitt a látomásaiban.
Szinte már-már túlzottan vonzódik a valláshoz, amiből kiábrándul, de előtte még férjhez megy, önző módon gyermeket vállal, teljesen elvakítja valami a józan ítélőképességét (a valamire nem jöttem rá, hogy mi is a gyermekvállalásának valódi indítéka). Az ezoterikába temetkezik, ahova sokan követik, szekta-szerűen kezd működni. A zene és a tánc általi transzban látja a dolgok megoldását, a gyógyító erőt.  
Athenát az alapján ismerjük meg (vagy inkább nem), ahogy a különböző emberek (volt férj, szülő, pap, főnök stb.) emlékeznek rá, de végig az volt az érzésem, hogy nem kapunk valós képet, csak benyomásokat és azt, ahogy ők látni akarták, nem amilyen valójában volt a szereplő.  Megvédeni, vagy hozzátenni már nem tudott a főszereplő, mert ekkor már halott volt(ezt nagyon sajnáltam), lehet ő egészen máshogy élte meg és  mondta volna el a történetét. Ez is elgondolkodtató, de persze erre sincs válasz. Nem tudjuk meg azt sem, miért lett ilyen, amilyen, mert normális családban nőtt fel, vajon tényleg belülről fakadt ez az állapot nála, vagy valami kiváltotta?  Nagyon sok kérdés vetődik fel, de válasz nincs rá.

Azt szerettem a könyvben, hogy nem volt kiszámítható, nem úgy ültem le olvasni, hogy már tudom mi fog történni. Egy-két bölcsesség és szép gondolat tényleg van a könyvben, ami miatt már érdemes elolvasni.

Ami viszont nem tetszett a túlzott fény és szeretet emlegetése, ami vagy benne van a könyvben, vagy nincs, de nekem annyira nem jött át. Nem ismertük meg igazán a portobellói boszorkányt Ezek alapján nem tudtam szeretni a könyvet, inkább csak érdekelt a történet. 

Egy valamit elért: még biztos fogok olvasni Coelho-t, mert hatással volt rám a regény, még ha nem is tisztán pozitív hatással, ami a szerző célja lett volna.

Nincsenek megjegyzések:

Kövess e-mailben is