Fülszöveg: Tom Hazard veszélyes titkot rejteget: hiába tűnik átlagos negyvenegy éves férfinak, egy ritka betegségnek köszönhetően évszázadok óta életben van. Előadott Shakespeare-rel, hajózott Cook kapitánnyal és koktélozott Fitzgeralddal – de most már leginkább úgy szeretne élni, mint bárki más.
Tom az életben maradáshoz mindig új identitást vesz fel, és ezúttal tökéletes álcát választ: történelemtanárként kezd dolgozni egy londoni középiskolában, ahol úgy mesélhet a gyerekeknek a háborúkról és boszorkányüldözésekről, mintha nem is lenne ezekről személyes tapasztalata. Megpróbálhatja megszelídíteni a múltat, de az bármelyik pillanatban utolérheti. Egyvalami pedig tilos számára: nem eshet szerelembe.
A Ha megáll az idő korokon átívelő és kortalan romantikus történet arról, milyen érzés elveszíteni és megtalálni magunkat, és arról, hány életet kell leélnünk, mire megtanulunk élni.
Véleményem:
Matt Haig-től a Ha megáll az idő című regény volt az első, amit elolvastam. Ahogy utánaolvastam Haig munkásságának úgy meg is nyugodtam, mert korábban már népszerűségnek örvendett több írása is, köztük A fiú, akit karácsonynak hívnak meseregény. A jó kritikák és stílusának magasztalása után bátran nyúltam a könyvhöz, főképp, hogy kedvenc témáim egyikéről az időről szól a történet. Annak ellenére, hogy a meseregény fent volt már a kívánság, sőt a várólistámon is, végül eddig még nem kerítettem rá sort, és most eme regény elolvasása után el is bizonytalanodtam rendesen.
Az író felé tehát tiszta lappal nyithattam, viszonylag gyorsan a megjelenés után már kézbe is vettem a könyvet, mert a listáim élén csücsült.
Azt leszögezhetjük, hogy nem időutazós történetről van szó, sőt, szerintem a címe sem teljesen pontos, erősen félre is vezetheti az olvasókat. Az idő nem állt meg egyetlen pillanatra sem a történet folyamán, így a cím vajon miért ez lett?! Az már más kérdés, hogy a szereplők közül többen is lassabban öregednek a megszokottnál, de az ő vonatkozásukban is telik az idő folyamatosan, csupán annak sebessége lassult le. Nekem ez a magyar címadás így picit csalódás volt, nem igazán passzolt a történethez, ennél sokkal kreatívabban is meg lehetett volna oldani, szerintem. Az időutazás pedig visszaemlékezésekben nyilvánul meg, ami nálam nem tipikus időutazós történetet takar.
"Öreg vagyok, akár egy fa, egy sellőkagyló vagy egy reneszánsz festmény. Pontosítok: több mint négyszáz évvel ezelőtt, 1581. március 3-án láttam meg a napvilágot szüleim hálószobájában, egy kis francia kastély - akkori otthonom - második emeletén."
Aztán folytatnám a következő negatívummal, amit véleményem szerint inkább a magyar fordítás miatt érezhettem. Voltak benne olyan furcsaságok, amivel nem tudtam mit kezdeni, mint például a régmúltban nem hiszem, hogy úgy társalogtak volna az emberek, hogy idézem "leüvöltötte a fejét", és ehhez hasonló megnyilvánulásokból nem volt hiány később sem. Nekem ezek a kidolgozatlanságok, pontatlanságok, oda nem illő szófordulatok nagyon sokat elvettek az olvasási élményből.
A korhűség sajnos szintén nem volt sajátja a regénynek - leginkább a nyelvezetben nyilvánult meg -, elkapkodott, gyorsan papírra vetett gondolatmeneteket olvashattam, ami engem valahogy nagyon elkedvetlenített. A lezárás erre az érzésemre csak ráerősített, nagyon összecsapottnak tűnt, a tipikus essünk már túl rajta esete volt, legalábbis én így éreztem.
A korhűség sajnos szintén nem volt sajátja a regénynek - leginkább a nyelvezetben nyilvánult meg -, elkapkodott, gyorsan papírra vetett gondolatmeneteket olvashattam, ami engem valahogy nagyon elkedvetlenített. A lezárás erre az érzésemre csak ráerősített, nagyon összecsapottnak tűnt, a tipikus essünk már túl rajta esete volt, legalábbis én így éreztem.
Ezek után nézzük a történetet dióhéjban: Tom Hazard felett nagyon lassan jár el az idő, évszázadok folyamán is csak alig öregszik, jó negyvenesnek tűnik több száz évvel a születése után, azaz napjainkban. A történet több idősíkon játszódik, nagyjából Tom életútját hivatott felgöngyölíteni a születésétől egészen mostanáig. A Tomhoz hasonló albák (ahogy az író nevezi a hosszú életűeket, a kérészek mellett, akik normál emberi léptékben öregszenek) egy társaságba, szövetségbe tömörülnek, melyet egy nagyon idős alba, Hendrich hozott létre a titkuk elfedésére. Ő biztosítja évszázadokon át a szövetség tagjainak a folyamatosan megújuló személyazonosságát, anyagi jólétét, mindezért néhány évente kér egy csepp szívességet. Tom napjainkban egy számára kedves személyt keres, akiről nem tudja, hogy életben van-e még, és eközben a tiltott szerelem is megtalálja. A történet folyamán mindig visszatérnek a gondolatai a régmúltba, így röpke betekintést kapunk Shakespeare, Cook kapitány, Chaplin és Fitzgerald korába is. A boszorkányüldözéstől kezdve a felfedezések és a kora 20. század mind-mind megjelenő történelmi korok a regény folyamán.
Az albák számára a lehetőségek tára szinte korlátlan, azonban egy dolog tiltott, mégpedig a szerelem.
A regény alapötlete nekem összességében tetszett, de a kivitelezése mindvégig nagyon tagoltra sikerült, a történelmi korhűséget sutba vágva, legalábbis nagyon lecsupaszítva került az olvasó elé.
Az atmoszféra is a történelmi korokban ugrálva valahol elveszett, egyáltalán nem éreztem át, hogy éppen melyik korban, melyik városban járunk, mert mindenből jutott egy pici szeletke.
A karakterek összességében nagyon átlagosak voltak, beleillettek a történet ide-oda ugráló felépítésébe, de amit nagyon sajnálok az az, hogy egyik karaktert sem éreztem igazán közelállónak magamhoz. A legrosszabb, amikor nincs kiért és miért izgulni.
Tom, aki a fő karaktere a regénynek egy elég befolyásolható, labilis szereplőnek hatott, holott elvileg egy nagyon erős, tapasztalt férfi karakterét kellett volna kiteljesítenie. Sajnos nem bontakozott ki a regény végéig sem és egyáltalán nem tudott fejlődni a kezdeti oldalakhoz képest semmit. Nagyon megkeseredett benyomást keltett, ami nagyon nem tett jót a történet vonalvezetésének.
Aztán ott van Hendrich karaktere, aki a legöregebb és legrafináltabb alba lenne, de neki sem sikerült semmi maradandót hagyni maga mögött. Sajnos az egyik legunalmasabb figurája volt a regénynek, holott benne szerintem sokkal nagyobb potenciál lett volna.
Aztán a női karakterek is nagyon egysíkúak, sőt unalmasak voltak, igazából nem is tudok, vagy inkább nem is szeretnék kiemelni közülük senkit, mert semmi érdemlegeset nem hagytak maguk után a regényben.
Omai, a lázadó karaktere a regénynek számomra a legszimpatikusabb szereplővé lépett elő, legalább pici tűz volt benne. Viszont sajnáltam, hogy rá az író kevés időt és karaktert szánt, így ő sem tudott kiteljesedni és annyira érdekessé válni, mint amennyi lehetőség lett volna benne.
Azért egy pici pozitívum is jut így a bejegyzés végére, ami nem más, mint a borító, ami nagyon tetszett és igazából jól passzolt a történethez. Illetve egy picit elvonatkoztatva és továbbgondolva a hosszú élet lehetősége nagyon érdekes filozofálgatásra ösztönzi az olvasót, amely gondolatmenet eléggé független utat járhat be a történettől, de így gondolatébresztőnek legalább jó volt ez az olvasmány.
Összességében
Nagyon álmos, szétcsúszott történetvezetés volt érezhető az olvasás során mindvégig. A stílus is hagyott némi rossz szájízt maga után, nekem nem hozta azt a minőséget, amit az alapötlet alapján vártam volna ettől az írástól. Sajnos az író több helyen is pontatlanságokat ejtett, amit leginkább a történelmi korszakok alapos tanulmányozásának hiányával tudok magyarázni. A szereplők csak úgy tengenek-lengenek a regényben, nem fejlődnek, nem irányítják a történetet.
Most ez egy nagyon negatív hangvételű kritikának hangzik, és igazából nem is nagyon tudok olyan sok pozitívumot kihozni belőle, ami miatt bátran ajánlanám egy üdítő olvasmánynak. Nálam ez az olvasás utáni lehangoltság igen ritkán fordul elő, mert szinte minden regényben, történetben megtalálom a szerethető részeket, de most tényleg nagyon unatkoztam.
Kiadó: Gabo
Oldalszám: 396
Megjelenés éve: 2018
Fordító: Kőszeghy Anna
ISBN: 9789634066682
Az albák számára a lehetőségek tára szinte korlátlan, azonban egy dolog tiltott, mégpedig a szerelem.
A regény alapötlete nekem összességében tetszett, de a kivitelezése mindvégig nagyon tagoltra sikerült, a történelmi korhűséget sutba vágva, legalábbis nagyon lecsupaszítva került az olvasó elé.
Az atmoszféra is a történelmi korokban ugrálva valahol elveszett, egyáltalán nem éreztem át, hogy éppen melyik korban, melyik városban járunk, mert mindenből jutott egy pici szeletke.
A karakterek összességében nagyon átlagosak voltak, beleillettek a történet ide-oda ugráló felépítésébe, de amit nagyon sajnálok az az, hogy egyik karaktert sem éreztem igazán közelállónak magamhoz. A legrosszabb, amikor nincs kiért és miért izgulni.
Tom, aki a fő karaktere a regénynek egy elég befolyásolható, labilis szereplőnek hatott, holott elvileg egy nagyon erős, tapasztalt férfi karakterét kellett volna kiteljesítenie. Sajnos nem bontakozott ki a regény végéig sem és egyáltalán nem tudott fejlődni a kezdeti oldalakhoz képest semmit. Nagyon megkeseredett benyomást keltett, ami nagyon nem tett jót a történet vonalvezetésének.
Aztán ott van Hendrich karaktere, aki a legöregebb és legrafináltabb alba lenne, de neki sem sikerült semmi maradandót hagyni maga mögött. Sajnos az egyik legunalmasabb figurája volt a regénynek, holott benne szerintem sokkal nagyobb potenciál lett volna.
Aztán a női karakterek is nagyon egysíkúak, sőt unalmasak voltak, igazából nem is tudok, vagy inkább nem is szeretnék kiemelni közülük senkit, mert semmi érdemlegeset nem hagytak maguk után a regényben.
Omai, a lázadó karaktere a regénynek számomra a legszimpatikusabb szereplővé lépett elő, legalább pici tűz volt benne. Viszont sajnáltam, hogy rá az író kevés időt és karaktert szánt, így ő sem tudott kiteljesedni és annyira érdekessé válni, mint amennyi lehetőség lett volna benne.
Azért egy pici pozitívum is jut így a bejegyzés végére, ami nem más, mint a borító, ami nagyon tetszett és igazából jól passzolt a történethez. Illetve egy picit elvonatkoztatva és továbbgondolva a hosszú élet lehetősége nagyon érdekes filozofálgatásra ösztönzi az olvasót, amely gondolatmenet eléggé független utat járhat be a történettől, de így gondolatébresztőnek legalább jó volt ez az olvasmány.
Összességében
Nagyon álmos, szétcsúszott történetvezetés volt érezhető az olvasás során mindvégig. A stílus is hagyott némi rossz szájízt maga után, nekem nem hozta azt a minőséget, amit az alapötlet alapján vártam volna ettől az írástól. Sajnos az író több helyen is pontatlanságokat ejtett, amit leginkább a történelmi korszakok alapos tanulmányozásának hiányával tudok magyarázni. A szereplők csak úgy tengenek-lengenek a regényben, nem fejlődnek, nem irányítják a történetet.
Most ez egy nagyon negatív hangvételű kritikának hangzik, és igazából nem is nagyon tudok olyan sok pozitívumot kihozni belőle, ami miatt bátran ajánlanám egy üdítő olvasmánynak. Nálam ez az olvasás utáni lehangoltság igen ritkán fordul elő, mert szinte minden regényben, történetben megtalálom a szerethető részeket, de most tényleg nagyon unatkoztam.
Kiadó: Gabo
Oldalszám: 396
Megjelenés éve: 2018
Fordító: Kőszeghy Anna
ISBN: 9789634066682
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése