Csátvák Soma: Saltlands

Száll ​a szélben egy mondás, miszerint aki volt olyan őrült, hogy a Sóságon telepedett le, az túlél bármit. És egyébként is: kinek jutna eszébe ezt a kiszikkadt világot felprédálni?
A sóságiaknak idejük sincs elgondolkozni azon, hol tévedtek; sokuknak a vitorlásaikba sem sikerül bepattanniuk. Mintha csak az Apokalipszis ismételné önmagát.
A Hadúr vezette hordával szemben garantált a homokba harapás, aki teheti, a szélre bízza sorsát. Számukra egy régi-új mondás jelenti az utolsó reményt: aki keres, az túlél.
Igaz ez a fosztogatókkal érkező sámánra, a világgal szemben is kardot rántani kész harcosra, vagy a kalmárra, aki a végromlás második hullámának napján is csak egy üzletet akart nyélbe ütni. A végtelen sósivatagot szelve, tudtukon kívül közelítenek egymás felé – hogy karambol, békés keresztezés, netán társulás kerekedik ki a találkozásukból, majd elválik.
Eközben a fosztogatók elveszett Istene végre jelt ad magáról, szólítja híveit. A megváltás mégis távolabb van, mint gondolnák. Mert a Sóságot sokan hajlamosak sivárnak, éppen ezért kiszámíthatónak tartani, azonban alig maroknyian ismerik végső természetét: határtalan hamisságát.
* * *
A három, párhuzamos szálon futó történetben komoly hangsúlyt kap a fosztogatók rettegett hordája, és persze számos dolog visszaköszön a Saltlands társasjátékból: járművek, tárgyak, helyszínek; a főszereplőkön túl pedig fel-feltűnik a többi választható karakter is.

Volt 1979-ben egy disztópikus akciófilm, talán még emlékeztek rá, ami nem volt más, mint a Mad Max. A nyolcvanas évek szülöttei ezen az elvarázsolt, vad és elképzelhetetlen világon nőttek fel, szinte odaszögezett minket a videó elé. Tudjátok, még azok a kazettás izék, amire ma már kevesen emlékeznek, amikor bekapta a szalagot és vissza kellett tekercselni, vagy éppen letisztogatni, hogy az unalomig nézett filmet újra és újra le tudjuk játszani. Na, de nem elkalandozni szeretnék, hanem elmondani, hogy mennyire imádtam én azt a Mad Max világot és most jelentem alkalmam nyílt egy mai formába öntött posztapokaliptikus regényt olvasni Csátvák Somától, aki visszahozta azt az őrült és elrugaszkodott, száguldó és mindent felemésztő életérzést, mint amit egykor a film adott.

A történet szerint végignézhetjük a Kalmár, a Harcos és a Sámán szemszögéből ahogy a Föld ki akarja vetni az emberiséget, akik harcosként küzdenek ez ellen, de leginkább egymás ellen. Mindehhez a hátteret a remekül megformált és szemléletesen leírt Sóság szolgáltatja. 

A csoportok látszólag céltalanul kóvályognak a kietlen pusztaságban, miközben egymást pusztítják, teszik mindezt brutális módon, de mégis egy közös cél lebeg a szemük előtt, mégpedig megtalálni az Istenüket. 

A sóságiak és a Hadúr vezette hordák találkozása azonban elkerülhetetlen, már csak az a kérdés, hogy a három fő karakter mennyiben tudja befolyásolni a cselekményeket, képesek lesznek-e békét teremteni, vagy folytatódik az értelmetlen és kegyetlen pusztítás, mely az emberiség végét jelentheti.

Elsőre az tűnt fel furcsaságként, hogy a történetben nem szerepelnek nevek. Úgy ismerjük meg a karaktereket, mint Kalmár, Harcos és Sámán, ami igazából egy igen érdekes és merész megközelítés, emiatt elsőre úgy éreztem, hogy nem lesznek majd olyan hatással rám a szereplők, mint várnám, de szerencsére ez nem így történt. Rájöttem, hogy ez itt és most pont így jó és ettől lett végül annyira távolságtartó és mégis közeli ez a kiszámíthatatlan történet, hogy nem kellett nevekkel bajlódni, hanem inkább egyfajta kategóriákat kaptak a szereplők, amely mégsem skatulyázta be őket, hanem inkább megerősítette a személyiségüket. 

A történetet nehéz elhelyezni időben és térben, lehet ez 10 év múlva, de akár több száz év múlva is, talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy felnyíljon a szemünk, hogy jelenleg is milyen értelmetlen pusztulás megy végbe körülöttünk, ami akár egy, a regényben felsejlő világ felé sodor minket. Félelmetes volt! Örültem, hogy olvasás közben hallottam a madarak folyamatos csivitelését, a kocsik zaját és láttam magam körül a zöld növényeket, mert ennek ellenére is nagyon gyorsan magába szippantott ez a kietlen világ, ahol nincsenek állatok, növények, hanem csak és kizárólag a kannibalizmusra berendezkedett, vizet és a meghatározhatatlant üldöző és egyre fogyatkozó emberiség. 

A Sóságról nagyon szemléletes leírást kapunk, mindvégig a regény folyamán, amit kifejezettem szerettem. Szinte megelevenedett előttem a sóval borított pusztaság, ahol egy-egy megmaradt járművel száguldanak a Hadur hordái, vagy ahogy éppen a sóságiak által használt vitorlás háromkerekű járgányok repesztenek a szélben. Egy hely, ahol a só, a szél és a homok az úr. 

A karakterek közül most a Kalmárt, a Harcost és a Sámánt említeném meg, mivel ők azok, akik felváltva előre viszik a történetet és az ő cselekedeteik által összpontosul az egész cselekmény és később a végső lezárás is.

Mindhárom karakteren erősen érezni lehet a magányt, de ugyanakkor mindegyikük erős és céltudatos, ami egyben életben is tartja őket a saját maguk által választott útjukon. 

A Kalmár mindvégig megmarad a kalmárokra jellemző kicsit ravaszkás, de mégis furfangos és okos megoldásoknál, kevésbé hajlamos az erőszakra, mint a többiek. Talán emiatt és az élethez való hozzáállása miatt lett számomra a kedvenc karakter a regényben. Ő az egyetlen, aki észreveszi, hogy az összefogás lehet az egyetlen esélyük a végső győzelemre és egy élhetőbb életre. 

A Harcossal viszont egy olyan erős női karaktert kapott a regény, amire én magam nem számítottam, így egy kellemes meglepetés volt. A legerősebb húzóereje volt a cselekménynek, talán az ő kezében összpontosult legjobban a múlt, a jelen és a jövő, ami nagyon érdekessé tudta tenni a Harcosról szóló részeket. Sőt mondhatom, hogy a női mivolta adott egy plusz energiát a cselekménynek ebben, a férfiak és erőszak uralta világban. 

A Sámán, hát igen, számomra egy kiismerhetetlen karakter volt, igazából úgy éreztem, hogy van jelentősége a történésekben, de valahogy nem tudott hozzám közel kerülni, mert elég kettős személyiség volt mindvégig, nehéz volt őt elhelyezni egy pozitív, vagy éppen negatív skálán. A lelkébe viszont neki láttunk bele leginkább, ami azért egy érdekes szálat adott, sok gondolatát megismerhettük és beleláttunk a manipulatív világába. 

A történetet a három karakter között váltakozva halad előre, ami érdekes megoldás volt számomra. Mindvégig lineárisan haladunk előre az időben és a cselekményben egyaránt, ezáltal könnyen követhető és a váltakozásnak köszönhetően egy percig sem unalmas a regény. A szálak a végén összpontosulnak és egy olyan lezárást kapunk, amire szerintem senki nem számítana, legalábbis én nagyon meglepődtem, mivel teljesen másra számítottam. Huh, talán a lezárás volt a legjobb része a történetnek, imádtam!

Végül a kedvenc idézetemet is szeretném megmutatni, mert nagyon igaz és a szívemből szól:

"Csak az érdemel jövőt, holnapot, aki a mában megküzd érte."

Összességében egy remekül megírt, szemléletes és kiváló karakterábrázolással bíró posztapokaliptikus regényt olvashattam, ráadásul egy magyar író, Csátvák Soma tolmácsolásában. Véleményem szerint a regény hiánypótló a magyar piacon, így én nagyon örültem, hogy a komfortzónámból kilépve átléptem egy másik, talán nem is olyan távoli jövőbe, ahol semmi sem az aminek látszik.