Lugosi Viktória - ajvé

„Nagymamával ​napok óta mondogatjuk, hogy milyen bűnöket követtünk el, és hogy ezekért mind bocsánatot kérünk. Csapkodjuk a mellünket, ököllel. Bár én nem emlékszem, hogy örvendtem felebarátom baján, és hogy hamisan esküdtem volna. De az igaz, hogy mások vagyonát irigyeltem. A Kelemen rózsaszín babáit meg a lakókocsit, amiket Amerikából kapott, azokat tényleg. Nagyon. És az is igaz, hogy hajthatatlan vagyok néha a rosszban. De nagymama szerint ez nem olyan nagy baj, és biztos lehetek benne, hogy ezért beírnak az élet könyvébe. (…)” 
*** 
„ A 60-as villamosnak hosszú kocsijai vannak és nagy ablakai. Mindig világos van benne, csendesen zakatol, és a vezetőt is lehet látni a szürke függöny mellett. Ilyen villamos lesz az oroszkönyvünkben is. Láttam a Havasi testvérénél. A szocialista város. Az volt rajta és ő el tudta mondani oroszul, hogy mi van a képen. A 60-as az Erzsébet hídon megy át, és megáll a Váci utca sarkán. Ott kirakatokat lehet nézni. Sok a cipőbolt, a népművészeti bolt előtt meg a külföldi. Fényképezőgép lóg a nyakukban, gyönyörű ruháik vannak és mindig mosolyognak. Arról lehet észrevenni, hogy nem magyarok. Aztán elsétálunk az Annához. A teraszon nagymama találkozik a barátnőivel, és én bármilyen süteményt választhatok a pultnál, ő megveszi. Mosolyog, amíg eszem. 
– Umberúfen – mondja, amikor leteszem a villám az üres tányérra. „

Szerintem: 

Ajvé, ajvé! Ezt mindenkinek olvasnia kellene!

Lugosi Viktóriától először a Vándorhomárt olvastam el, annak ellenére, hogy az ajvé már 2007-ben megjelent. Sajnálom, hogy korábban nem találkoztam az írónő munkáival, mert itthon hiánypótlónak számítanak az írásai. Emellett egy izgalmas, kiforrott és nagyon korrekt írói stílus jellemzi Viktóriát. 

Gyorsan kezdeném is az egyetlen negatívummal, mégpedig a befejezéssel. Számomra az ajvé befejezése nem azt hozta, amit vártam volna. Maradt utána hiányérzetem. Hiányérzet, abból a szempontból, hogy még sokkal  többet is olvastam volna erről az érdekes korszakról (1969I), a zsidó létről és a szívemnek kedves szereplőkről, de leginkább a hirtelen befejezéssel nem tudtam igazából mit kezdeni. Csak ültem, és nehezen tudtam feldolgozni, hogy ennek most itt és így van vége, hiányzott az i-ről az a bizonyos pont. 

A regény felépítése nagyon tetszett. Tetszett, hogy nincsenek fejezetekre tagolva az egyes részek, annak ellenére, hogy érezni lehet, hogy mikor lépünk egyet előre az időben. Nincsenek átmenetek, csak érezzük az idő múlását, amit beazonosítani nem tudunk, hogy egy nap, egy hét, vagy talán még több is eltelt az előző szemelvény óta. 

A történetet egy kislány szemszögéből ismerhetjük meg, aki kiragadott részleteket tár elénk a gyermekkorából, amit meghatározott a zsidó vallású családja, a nagymamája sütije, a vasárnapi apukája, és a korszak jellemző illatai, ízei, helyszínei, történései és tárgyai. 

Imádtam, hogy szinte éreztem a limo ízét a számba, a nagymama házi süteményeinek az illatát az orromban, a trabant döcögését a macskaköveken, hallottam a villamos csengetését a körúton. 

1969., az év, ami nagy lépés volt az emberiségnek, és nagy álmok hozója egy kicsi lánynak, aki gyermekien naivan, de ugyanakkor érzelmekkel csordultig van telve, bizakodóan tekint a körülötte lévő kis világra. Számára, mint akkoriban oly sokak számára az olyan technikai vívmányok, mint a tv, vagy a külföldről behozott Barbie jelentette a csodát, vagy a cukrászdában a békebeli lúdláb. 

Egy teljesen másik világba találjuk magunkat az olvasás során, ami a gyermeki szemszögből történő elmesélés miatt egy leírhatatlan pluszt ad az olvasási élményhez. 

Nem is emlékszem, hogy találkoztam-e ilyen érdekesen, ízesen, színesen és bravúrosan megírt "mesével". Mesével egy korszakról, amelyben nagyanyáink, anyáink és talán mi magunk is éltünk, de legalább hallomásból ismerünk. 

Izgalmas volt betekinteni a zsidó vallást (részben) tartó család mindennapjaiba, ahol a nagymama még a háború borzalmait cipeli, az anyuka, aki már a modernizáció felé próbál igyekezni és a kislány, aki egyszerűen szeret létezni, szereti a körülötte lévő embereket, életmódot, még akkor is, ha néha nehézségeket támasztanak számára. 

Nagyon szerettem a nagymama és a kislány karakterét egyaránt, ők ketten, szinte egymáshoz simulva vitték előre a történetet. Szinte magam előtt láttam őket, nagyon kedves, odaadóan megírt karakterek, akiknek szinte érezni lehetett az örömüket és bánatukat, csak éppen nem léptek ki a könyv lapjairól, de benne egyértelműen éltek. 

"A spájzpakolás mindig azzal kezdődött, hogy nagymama megpróbálta megmagyarázni, mire jó a repedt üveg. "

Emellett ott volt Dodó, aki egy csendes, visszafogott, de nagyon bölcs ember. Róla nagyon szívesen olvastam volna többet is, főleg a történet végén hiányzott picit a lezárásnál az ő történetéről a pont. 

Az anya és az apa karaktere szempontjából az apa volt az erősebb, érdekesebb. Jobban hatott az érzelmekre, hol negatív, hol pozitív irányt vett a jelleme. Az anya pedig az egyetlen fontosabb szereplő, aki az érzelmeimre nem tudott igazán hatni, de a jelenléte adott valamilyen biztos pontot a történet szempontjából. Ahogy általában az anyák vonatkozásában lenni szokott, itt is ő képviselte a stabilitást. 

Összegezve: 

Olyan volt ez a történet, mint egy napon érlelt, aranyló körte: ízes, zamatos, szaftos és ragyogó.  Szerettem ezt a felnőtteknek szóló, de gyermeki szemmel történő elbeszélést,  és emellett részt vehettem egy fantasztikus történelmi időutazáson is. Bravó Lugosi Viktória! 

Borító: Szeretem a színt, bár egy kicsit hiányzott a történethez való csatlakozása 4 pont

Karakterek: Nagyon erős karakterábrázolás jellemzi a történeteket. A karakterek mindvégig erősek, izgalmasak voltak. 5 pont

Történet: Imádtam minden egyes sorát, igazi időutazás volt. 5 pont

A Könyvet és az olvasási élményt köszönöm a Libri Csoportnak (Park Könyvkiadó)!