Ande Pliego: Végzetes meghívás

Hat ​thrillerszerző. Egy írói elvonulás.

Bármit elkövetnének, hogy rajta legyenek a vendéglistán…

A házigazda

A legendás krimiíró, J. R. Alastor könyveit az egész világon olvassák, de a valódi kilétét homály fedi. Miután évekig a háttérbe húzódott, meghív hat krimiszerzőt a magánszigetére.

Az asszisztens

Mila del Angélt arra vették fel, hogy zökkenőmentesen bonyolítsa le a találkozót. Évek óta másra sem vágyik, csak hogy végre bosszút állhasson a múltja egyik szellemén – és ez lehet az egyetlen esélye.

A játékosok

A hat sikeres szerző kérdés nélkül elfogadja a meghívást – olyan lehetőség ez, amelyért bármelyikük ölni tudna.

A játék

Az izgalmakkal teli kikapcsolódásként induló hét baljós fordulatot vesz, amikor rábukkannak az egyik vendég holttestére, a többiek pedig a házigazda sötét képzeletében megszületett rémálom kellős közepén találják magukat. Lehet, hogy krimiket írnak, de most túl kell élniük egyet…

Miközben egyre erősödik a szigetet a külvilágtól elvágó vihar és egyre nő a holttestek száma, a vendégeknek túl kell járniuk egy olyan gyilkos eszén, aki szó szerint minden trükköt ismer…

„Ínycsiklandóan csavaros… tökéletes a thrillerrajongóknak, akik egy újfajta, zárt szobás gyilkossági rejtélyre éhesek.” – Erin A. Craig

 Ismét egy történet, amelynek a végén csak egy maradhat, legalábbis az alapkoncepcióját ez adja a regénynek. Egy híres, de soha senki által nem látott bestseller író, J. R. Alestor meghív néhány híres írót a szigetére, ahol írói workshopon vesznek részt, elvileg. A workshopot Mila del Angel szervezi, a játékosok szerepében pedig hat író tetszeleg. Mindannyiuk szekrényében ott vannak a csontvázak, amelyek szép lassan elkezdenek kiesni, a játék elindul és természetesen egyre durvábbá válik. 

Az alapkoncepció, ahogy Agatha Christie regényéből, a 10 kicsi négerből már ismerhetjük szinte garantálná a sikert, de sajnos számomra valahogy ebben a regényben nagyon vakvágányon futottak az eltűnések, gyilkosságok és maga a játék is. 

Olyan volt, mint egy film, ahol a kamera ide-oda kapkod, ráadásul mindenféle terv nélkül. Mivel a szereplők közül senki nem került hozzám közel, ezért nagyon nehéz volt követni, hogy éppen kinek a szemszögéből látjuk a történetet (pedig a fejezetek elején szerepelt az adott karakter neve), néha bizony el is vesztem ebben az örült kapkodásban. Azt gondolom, hogy egy jobb szerkesztéssel sokkal izgalmasabb regényt lehetett volna ebből a történetből kihozni, itt azonban ez elmaradt. 

Nagyon lehetett érezni azt, hogy a szerző még nem mozog elég magabiztosan a történetvezetés terén és sajnos a karakterei is olyan élettelenek, de ő mégis sok karaktert és szálat próbál egyszerre rángatni, ami a regény hátrányára vált. 

Sajnos elég hamar rá is jöttem arra, hogy a háttérben ki mozgatja a szálakat, így a krimi/thriller része nem villanyozott fel annyira, nem kellet a körmömet lerágni félelmemben. 

Ami tetszett, mert volt ilyen is, az nem más, mint a gyilkosságok kivitelezése, azok bizony tetszettek, a végén pedig egyenest szerettem a csavart, ami pontot tett a történet végére, ahol én le is zártam volna, de az író még egy picit magyarázta, amit már túlírtnak éreztem. 

Volt itt minden: vád, gyilkosság, szerelem, sírás, vér és verejték, de valahogy nem ütött. Lényegében sajnálom, mert alapvetően jó volt az ötlet, de tényleg. Amennyire vártam ezt a megjelenést  pont annyira csalódtam, de biztos vagyok benne, hogy később még adok az írónak egy esélyt, mert szerintem még nem eresztette ki a karmait, a stílusa meg is lenne hozzá, de még meg kell tanulnia felépíteni a regényt. 

Romantikusok a régens kor Angliájából, avagy kettő könyvet ajánlok

 

Az ​1809-es londoni báli szezon szenzációjának a tizenhét éves Miss Eliza Balfour és a nála huszonöt évvel idősebb, mogorva Somerset gróf menyegzője számított, és senki nem is sejtette, hogy Eliza szíve valójában a gróf jó kiállású unokaöccséért dobog.

Tíz évvel később Eliza hirtelen megözvegyül, és a nemesi címének, illetve az örökségének hála végre-valahára a saját kezébe veheti az életét. Miután hosszú évekig mások elvárásainak igyekezett megfelelni, komoly elhatározást tesz, hogy ezentúl úgy él, ahogy neki tetszik. Kuzinjával Bathba utazik, ahol újból festeni kezd, megtanul kocsit hajtani, és a népszerű fürdőváros legmegosztóbb új lakójával, a hírhedt Lord Melville-lel ismerkedik – mindezzel óhatatlanul megszegve az úrihölgyekre vonatkozó szigorú illemszabályokat.

Miután a botrányos viselkedéséről hajdani szívszerelme, az ifjú Lord Somerset is értesül, Eliza kénytelen belátni, hogy a szabadság számtalan izgalmas lehetőséget kínál ugyan, de előbb-utóbb komoly árat kell fizetnie érte. Az idős gróf halálával második esélyt kapott a boldogságra, de vajon képes élni vele? Sikerül kiállni magáért, és megtalálni a helyét a legfelsőbb körök bonyolult világában? Ha a szívére hallgat, semmi sem lehetetlen…

Az 1800-as évekbe bizony bele lehet merülni, főleg akkor, amikor egy kényelmes olvasási élmény társul hozzá.

Pontosan ilyen regény Sophie Irwin-től a Botrányos életű hölgyek kézikönyve.

Nagyon boldog voltam, amikor megláttam, hogy megjelent Sophie Irwin, Hölgyek kézikönyve sorozatában a Hozományvadász hölgyek kézikönyve utána a Botrányos életű hölgyek kézikönyve is.

Az első részt kedveltem, így nem volt kérdés, hogy rögtön lecsapok a második részre is, hiszen ismét a kedvenc korszakomban (az 1800-as évek eleje) kalandozhattam, ráadásul olyan női karakterekkel, akik függetlenek, erősek, kedvelhetők, még ha nem is rögtön a regény elején, de fejlődnek és megérnek a történet során, rászolgálnak az olvasó bizalmára.

A cím ne tévesszen meg senkit, itt bizony nem egy száraz kézikönyvet kapunk, hanem igazi női furfangot, humort, bájt és romantikát.

Hősnőnk, a fiatalon megözvegyült grófnő, Eliza, aki az örökségének köszönhetően kénytelen kilépni az árnyékból és örökösnőként megmutatni a környezetének, az irigyeinek, újdonsült barátainak és hajdani szerelmének is, hogy újra tud élni. Miközben keresi az útját ügyesen lavírozik az elvárások és a saját vágyai között, eközben az előírásoknak megfelelően próbálja magát távol tartani a botrányoktól. A csavar kedvéért új ismeretségek születnek, Lord Melville és Lord Somerset felforgatják Elza védett kis világát. Ehhez a kibontakozóban lévő szerelmi háromszöghöz a hátteret Bath fürdővárosa adja, ahol válaszút elé kerülnek a szereplők és csak rajtuk áll, hogy milyen irányt vesz az életük. Nálam ennyi pont elég is volt a kikapcsolódást garantáló olvasási élményhez.

Eliza története mellett az, amit szeretnék még kiemelni nem más, mint Margaret és Caroline megjelenése. Mindkét hölgy üde színfoltot hozott a történetbe, nagyon szerettem, hogy olyan vagányok és az is nagyon kellemes volt, ahogy a kor szellemiségétől merőben eltérő életszemléletüket megformálta az írónő.

A regény pimasz, üde, szerethető és mégis kicsit botrányos.

A két rész egyértelműen olvasható külön-külön is, de szerintem célszerű sorrendben, egymás után olvasni őket, mert úgy lesz igazi az olvasási élmény.

1812. ​Lady Augusta és Lady Julia, a Colebrook-ikrek tiszteletre méltó hölgyek hírében állnak a londoni elit köreiben. Abban a reményben, hogy sikerül elterelnie a jegyesét gyászoló Julia figyelmét, Augusta elvállal egy megbízást: egy barátnő számára kell néhány titkos levelet és egy értékes ékszert visszaszerezniük egy zsarolótól.

Ám ami kalandnak indul, komoly feladattá válik, s a hölgyek nemsokára már olyan nőket segítenek ki szorult helyzetükből, akik már semmiben sem reménykedhetnek. Így mentenek meg egy feleséget a gyilkos hajlamú férjétől, elrabolt kislányokat egy hitvány bordélyházból, és egyáltalán nem is őrült nőket egy hátborzongató tébolydából. Lojális komornyikjuk és az újdonsült, útonálló társuk segítségével vállalkoznak a veszélyesebbnél veszélyesebb feladatokra, miközben ők maguk is célponttá válnak, s talán még a rangjuk sem védi meg őket a legrosszabbtól.

ALISON GOODMAN nem pusztán rendkívül tehetséges író, akinek munkáit a mesteri, szédítő, humoros, magával ragadó, akciódús, részletgazdag megjegyzésekkel illetik, hanem a régenskor szakértője is, akit méltatnak a minden oldalon megnyilvánuló kiváló kutatómunkájáért, a nők szabadságával és választáshoz való jogával kapcsolatos kérdések felvetéséért, és a történelmi miliő mesteri ábrázolásáért.

Ismert arról, hogy remekül megy neki a kontratánc, hogy a ruhatára tele van a régenskornak megfelelő darabokkal, és hogy képes akár messzire is elutazni egy finom uzsonnáért. Ausztráliában, Melbourne-ben él, és az Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot és Európát járja a könyveivel.

Feminista felütéssel indít a regény, Austen hangvétele, szellemessége és kora egyértelműen áthatja ezt a kicsit sem átlagos regényt. Nem a kor úrinői jelennek meg a lapokon, hanem igazi, belevaló és bevállalós nők, akik ráadásul ikrek.

Gus és Julia, a Colbrook nővérek igazi példaképek, különleges nők, akik eltérő jellemmel rendelkeznek, de mégis bátrak és szórakoztatók. Lord Evan pedig a rosszfiú, aki igazából szerethető karakter és nagyon illik Gus-hoz.

Kimondottan tetszik, hogy az írónő karakterei 42 éves korukban érik el azt, hogy ki mernek lépni a kor nőire kényszerített klisék közül és mernek önmaguk lenni, kiállni az igazság mellett és az elnyomók ellen, még akkor is, ha az életüket teszik kockára.

Vannak igazán kemény leírások, jelenetek (pl. egészségügyi problémák részletezése, kemény volt olvasni), de összességében egy nagyon olvasmányos és izgalmas regény, amelyben szerettem a karaktereket, a három különálló kalandot pedig meg tudtam élni a szereplőkkel együtt.

Ez a regény megmutatja, hogy a nők bármilyen életkorban, korszakban és adottság mellett ki tudnak törni a kötöttségekből és bebizonyítják - leginkább önmaguknak-, hogy van értelme másnak lenni, mint amit a társadalom, a környezet elvárna.

Szelíd romantika, hit, remény, bátor kalandok, komor leírások és érdekes női karakterek jellemzik a történetet. Mégis, a sok komorság ellenére a regény megőrizte a humort, ami feloldotta az ellentéteket, ezáltal lett igazán kellemes olvasmány a regény.

Alig várom, hogy jöjjön a folytatás és újabb kalandokat élhessek át a Colbrook nővérekkel és Lord Evan-nel.