Michael Finkel: Az Északi-tó fantomja

Fülszöveg: Sokan ​álmodozunk arról, hogy kiszabadulunk a modern, felgyorsult világ mókuskerekéből. Sokunkban él egy idilli kép a természetközeli létről és arról, hogy mindent hátrahagyva új életet kezdjünk valahol a világtól elzártan.

Christopher Knight azon kivételek közé tartozik, akik valóban hátat fordítottak a civilizációnak. 1986-ban alig húszévesen autóval Maine-be hajtott, majd a járművet hátrahagyva eltűnt az erdő sűrűjében. Önkéntes száműzetésbe vonult, és több mint 25 éven keresztül nem találkozott és nem beszélt senkivel. Láthatatlanná vált. Minden évszakot a szabad ég alatt töltött, s még tüzet sem rakott.

Miért döntött így? Hogyan volt képes életben maradni? Milyen kihívásokkal találta szemben magát? Mit tanult a tapasztaltakból?

Michael Finkel könyve az Északi-tó fantomjának egyedülálló történetét meséli el. Vérbeli újságíróként Finkel meg akarta érteni Christopher Knightot és azt, miért ezt a sorsot választotta. Könyve így egyszerre izgalmas portré egy különös emberről, illetve elgondolkodtató számvetés a magányról, a közösségről és arról, hogy mi ad egyáltalán értelmet az életünknek.

„A modern élet egész berendezkedése olyan, hogy bármi áron elkerüljük a magányt, pedig néha érdemes szembenézni vele. Minél távolabbra száműzzük magunktól, annál nehezebben birkózunk meg vele, és annál félelmetesebbnek tűnik.”

Mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, bevallom, hogy sosem hallottam Knightról és arról, hogy ő az Északi-tó fantomja. Nem voltak nagy elvárásaim, de így utólag elmondhatom, hogy kár lett volna kihagyni ezt az olvasmányt. 

Christopher Thomas Knight nem sokkal az érettségije után önként kivonult a társadalomból. Egyszerűen mindent maga mögött hagyott, hogy megkeresse azt a dolgot, amelyet talán ő maga sem tudott megfogalmazni, de a magányban vélte megtalálni. Megállt a kocsijával, ott, ahol kifogyott a benzin, bevetette magát az erdőbe és 27 éven keresztül ki sem jött onnan, kivéve, amikor a túléléséhez szükséges élelmiszereket, használati tárgyakat ellopta egy táborból, illetve nyaralókból. Azonban eközben is mindvégig rejtve maradt, és így válhatott a "rettegett" remetévé a környéken. Ki ellenszenvvel, ki szeretettel fordult a remete felé, de mivel senki nem látta, ezért nagylábhoz és a yetihez hasonlítgatták. Ez a hasonlítgatás azért némi túlzás véleményem szerint, de a szóbeszéd sok érdekes dolgot tud produkálni, akár tömegeket is meg tud mozdítani, ahogy ebben az esetben is történt. 

Miután a technika fejlődésének köszönhetően egy betöréses lopás alkalmával lefülelték a médiának se kellett több, Michael Finkel elkapta a csontot és nem eresztette egészen addig, amíg le nem írta a teljes story-t.  Minden lehetséges módon küzdött a sikerért és nem mindig szépen.

Valljuk be, hogy nem egy megszokott dolog, amin Knight keresztülment, 27 éven keresztül élt teljesen elszigetelten egy tisztáson, Maine erdeiben. El sem tudom képzelni, hogy ezt egy ember ebben a formában meg tudja valósítani, ráadásul úgy, hogy a szeretteit, az életét egyszerűen hátrahagyja. Itt elgondolkodtam, hogy valóban a szerettei volak-e ezek az emberek, vagy csak egy családnak nevezett életközösség, amibe egészen kicsi korától belekényszerült?!

Michael Finkel jókor, jó időben kapta el a történetet, igaz ő maga egy kicsit túljátsza a szerepét, de tagadhatatlanul ráérzett arra, hogy mennyien szeretnének a mai rohanó mókuskerékből kiszakadni és kivonulni a társadalomból. Aki azt mondja, hogy egy-egy családi/munkahelyi/egyéb rázós szituáció után nem gondolkodott el azon, hogy milyen jó is lenne elindulni és vissza se nézni, az szetintem nem teljesen őszinte önmagával szemben sem. Aztán persze egyikünk sem lépi meg, vélhetően nem is sikerülhetne, de a lehetőség ott huncutkodik azokban a bizonyos eldugott agyi szegmenseinkben, valahol eltemetve.

Erre tessék, van a világon egy ember, aki mindezt meglépte és sikerült kitartania 27 évig. Itthon nem voltak hangosak a médiumok Christopher Thomas Knight esetétől, ezért is remek, hogy megszületett ez az elbeszélés. Örülök, hogy volt egy újságíró, aki addig nyomult, míg össze nem rakta a történéseket. Igen, Finkel nyomult, ezt érezni mindvégig, ami néha zavaró volt. Az ő bizonyítási kényszere itt- ott rossz irányba viszi az események kibontakoztatását, azonban el lehet tőle vonatkoztatni és  csak Knight-ra összpontosítani.

Mindig is szerettem azokat a regényeket, amelyeknek van valóságalapjuk, valahogy az ilyen jellegű írások mindig izgalmas történeteket jelentenek számomra. Szeretek abba is belegondolni, hogy a leírtak valahol, valamikor megtörténtek, azoknak szemtanúik voltak, a cselekmények sok ember életére hatással lehetettek, sőt, talán hatással vannak a mai napig.

Emellett ott van bennem mindig a kisördög is, hogy az író mennyire vitte el a történtet már-már a fikció irányába. Szóval összességében az ilyen jellegű dokumentumregényeknél mindig érzem, hogy elgondolkodtatnak, sokkal jobban ösztönöznek arra, hogy nézzek a sorok mögé, mint egy olyan regény, amelyről az első percben tudom, hogy csupán az író képzeletében születtek meg a szereplők, az események.

Ez a történet az első perctől bizarr, annyira furcsa karakterekkel kerülünk szembe, hogy megállapíthatjuk, hogy ilyet csak maga az élet tud produkálni. A család ahonnan Knight kilépett önmagában megérne egy misét. Egyértelműen a közömbös, antipatikus szavak jutnak az eszembe az ő vonatkozásukban. Annak ellenére kirajzolódik egy kép, hogy igazából nem ismerjük meg őket, pedig biztos vagyok benne, hogy a háttér is legalább olyan pszichológiai aspektusokkal bírna, hogy megérne egy kicsit bővebb betekintést. Viszont itt nem a háttér kibontása a cél, hanem a társadalomból való kivonulás Knight szemszögéből. Az sem válik annyira fontossá, hogy a 27 évet milyen módszerekkel élte túl, sokkal inkább a belső motiváció. A tábor, az eszközök, a mindennapok leírása inkább csak kiegeszítők, amelyek bezárják a kört. Ettől függetlenül remekül funkcionálnak mindvégig ezek a leírások, látványosak, átérezhetőek, a csendet szinte halljuk olvasás közben.

Knight az Északi-tó környékén fogalommá vált, egy igazi fantom, aki hatással volt a környezetére, még akkor is, ha 27 évig senkivel nem érintkezett direkt módon. A "lábnyomát" viszont több helyen ott tudta hagyni.

A történet egy elbeszélés, amelyből kibontakozik egy olyan emberi sors, amely végül a kivonulást, a remete lét nehézségeit vállalva hagy maga mögött mindent. Azonban egyetlen szegmenst nem tud teljesen kiiktatni, még pedig a 20 év alatt megtanult vágyakat az alapvető szükségletek iránt. Ebből kiindulva pedig rálép egy olyan útra, amely a bűn vékony mesgyéjén ingadozik, mégpedig a lopás vonatkozásában, amely a létfenntartásán picit túl is megy, és nem bír ezáltal teljesen láthatatlanná válni a társadalom számára. Nagyon érdekes ez a lopás-teljes kivonulás/elszigetelődés ellentmondása, ami a puszta létfenntartáson azért némiképpen túlmutat. 

Történet egy emberről, Christopher Knight-ról, aki önként kivonult a társadalmunkból, talán az utolsó igazi remete. Bár valójában a remete nem éppen a megfelelő szó rá, de ahogy az író, úgy én magam sem tudom jobban meghatározni a mibenlétét.

Érdekes, elgondolkodtató, érzelmileg vibráló, remek hangulattársításokkal megírt dokumentumregény. Remek példa arra, hogy egy közepes író is érdekessé, szerethetővé tud tenni egy művet. Finkel pontosan ilyen író, akinek érdemes egy esélyt adni, és olvasás közben kivonulni a mindennapjainkból.

5/4